Visszatért a gumiarcú Jim Carrey

019
2020.02.18. 04:59

A Sonic, a sündisznó a legjobb film, amit egy olyan videójátékból lehet készíteni, amiben egy kék sündisznó nagyon gyorsan futkosva aranygyűrűket szed össze, és néha összegömbölyödik, és akkor még gyorsabban tud menni. Ez persze még nem azt jelenti, hogy jó film is, de legalább nem fájdalmas; a legjobb, amit el lehet mondani róla, az az, hogy lehetne sokkal rosszabb is. És hogy Jim Carrey akkora pojáca benne, mint a kilencvenes évek óta nemigen volt.

Ha valaki nem ismerné, vagyis pontosabban nem lett volna a kilencvenes évek első felében egy Sega Mega Drive kontrollerének közelében, annak csak röviden ennyit: a Sonic The Hedgehog egy ugrálós játék volt a Segától, ami úgy próbált meg a családbarát Super Mario-sorozatra csattanós választ adni, hogy az ő játéka extrémebb, szebb, gyorsabb, nehezebb volt. Én nagyjából egy pályát játszottam vele végig, nagyon élvezetes volt száguldani és szaltózni olyan grafikával, amit addig még a büdös életben nem láttam. De hogy ha valaki kikérdezne arról, hogy mi volt a Sonic története, akkor már bajban lennék. Ahogy a Super Mario Bros-ban egyértelmű, hogy a vízvezetékszerelő Mario meg akarta menteni a gonosz Bowser karmaiból Daisy hercegnőt, akkor a Sonicban… futni kell? Gyűrűket összeszedni? Persze, ott van benne a gonosz Dr. Robotnik, akinek a bajsza úgy néz ki, mintha nagyon erőszakosan tüsszentene tubákot az orrából, de itt megáll a tudományom.

Sonic, a sündisznó

Index: 6/10

Imdb: 7,1

Metacritic: 43/100

Ami óriási szerencse, mert a Sonic, a sündisznó alkotói úgy döntöttek, hogy az első pár percet kivéve hagyják a játékot a francba, a főszereplő kék sündisznót pedig azonnal elteleportálják a veszélybe került szülőföldjéről egy semmilyen montanai kisvárosba. Ahol csak a falu bolondjának tűnik fel, hogy van egy villámgyors kék ördög, a lakók nagyrésze észre sem veszi, hogy megjelent egy manóméretű földönkívüli közöttük. Kivéve akkor, amikor Sonic addig pörgeti magát a helyi baseballpályán, hogy elektromos kisülést okoz az egész városban. Amíg a városlakók áramszünetre gyanakodnak, addig a kormány már terrorcselekményt gyanít, úgyhogy odaküldenek egy specialistát, a teljesen gyogyós Dr. Robotnikot (Jim Carrey, komikus elemében), hogy vizsgálja ki a helyzetet. A helyzet pedig az, hogy egy helyi járőr (James Marsden, a Westworldből) rábukkant Sonicra, akiknek együtt kell menekülniük a gonosz doktor elől.

Ez mind teljesen érdektelen amúgy, csak azért mondom el, hogy megmutassam: tényleg nincsen semmi köze a játékhoz Sonic figuráján és a gonosz nevén kívül. És pont ez a kettő, ami a legérdekesebb az egészben, arról mi is írtunk, hogy mindenki akkora sokkot kapott a film első előzetesétől, a furcsa szemű, emberi fogakkal rendelkező főhőstől, hogy egy emberként horkant fel az internet, és követelt egy kevésbé horrorisztikus Sonicot. Én nem emlékszem még egy ilyen esetre, hogy az internetes akadékoskodás ilyen drasztikus változást szült volna, de a panaszkodásnak eredménye lett, a főszereplő új arcot kapott. Még így sem teljesen száz százalékos – az orra nagyon hasonlít egy elgumizott mellbimbóra –, de semmivel sem rosszabb, mint bármi másik, gyerekekre belőtt, 3D animált karakter. Egy percig sem hiszem el, hogy ott áll James Marsden előtt, és löki a sódert, de azt elhiszem, hogy van személyisége. Olyan, mint egy figyelemzavaros, taurinnal túladagolt, rendkívül idegesítő tini személyisége, de legalább van neki.

Sonic mellett pedig a film másik, sokkal nagyobb erénye Jim Carrey, aki úgy hozza a Maszk, az Ace Ventura, vagy a Hanta boy gumiarcú alakításait, mintha nem maradt volna ki azok óta húsz év, és nem vállalt volna szerepeket borzasztó kisköltségvetésű thrillerekben az ilyen feladatok helyett. Carrey az utóbbi időkben volt barátnője öngyilkosságával, mentális egészségével és főleg az azt karban tartó festészetével hívta fel magára a figyelmet, akkor eléggé azt közvetítette, hogy a kilencvenes évek vígjátéki szerepeit maga mögött hagyta. Ehhez képest a Sonicban úgy grimaszol, gesztikulál, majomkodik, marhul és ripacskodik, ahogy tényleg azóta senki más. Nem tudom, hogy mivel sikerült meggyőzni, mit tudott előtte lobogtatni Jeff Fowler rendező (aki ez előtt csak egy kisfilmet rendezett) vagy a Sega mindenható japán urai, de megérte, miatta lesz a Sonic elviselhető azoknak is, akiket nem köt le egy gyorsan futó kék sündisznó.

Mert azért őszintén szólva olyan sok eleme nincsen a Sonicnak, ami emlékezetes lenne a két, de inkább csak az egyik főszereplő kivételével. Sőt, bőven vannak benne ciki dolgok: az in medias res kezdődő akciójelenet, aminek egy pontján kimerevedik a kép, és a főszereplő elmondja, hogyan is került ebbe a kalamajkába, például olyan ósdi, hogy már az ebből készült mémet is először 4 éve jegyezték. Nem, az sem hiányzott, hogy Sonic fingjon egy recsegőset, és az sem, hogy az Olive Garden nevű, Magyarországon teljesen ismeretlen étteremhálózatot többször, hangsúlyosan emlegessék. És akármennyire is szellemes megnézni azt, hogy egy gyorsan futkosó főhős körül megáll az akciójelenet, amíg ő arrébb pakol pár tárgyat és embert, ezt már végignézhettük az X-Men-filmsorozatban. Nem egyszer. Nem kétszer. Háromszor.

De a bénázások és Jim Carrey kiegyenlítik egymást, így jut el a Sonic a teljesen oké, nézhető szórakozás szintjére, valahol pár fokkal az új Jumanji alatt. Azt üzeni, hogy a legfontosabb dolog a világon barátokat szerezni, és egy olyan világot mutat be, ahol az emberek alapvetően kedvesek, kivéve, ha az állam által finanszírozott technokrata bolondok. Mondom: lehetne rosszabb is.

Ne maradjon le semmiről!