Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMHa Füttyös Gyuri veszélyes bűnözőnek állt volna
Kritika A hegyek szigete című filmről
További Cinematrix cikkek
- Kiakadt Az ifjú Sheldon sztárja a sorozat elkaszálása miatt
- Amy Adams főszereplésével készít filmet Mundruczó Kornél és Wéber Kata
- Igazi ipari hulladék lett a Netflix új sci-fi filmje
- Elképesztő feldolgozást kapott Demjén Ferenc slágere
- Ilyen lett volna a Mónika show, ha megjelenik az ördög és elszabadul a pokol
A hegyek szigete azoknak az elkeseredett mozirajongóknak az álomfilmje, akik eddig sehogy se találták meg a számításukat, mert bár imádják a dörzsölt bűnözők jól kitalált, milliós rablásairól és minden rendőrt átverő, az utolsó milliméterig megtervezett akcióiról szóló thrillereket, de elsősorban azért mégiscsak elkötelezett művészfilm-bolondok, akiknek derogál megnézni egy Ocean's Elevent, mert az ilyen hollywoodi tucattermékekben, valljuk be, bizony nem igazán fedezhető fel semmi a román újhullám jellegzetes stílusjegyeiből. Ami persze mind szép és jó lenne, már ha ép ésszel el lehetne képzelni, hogy létezik ilyen ember a világon.
Ha ugyanezt kicsit (sokkal) cinikusabban akarnánk mondani, az valahogy úgy hangozna, hogy Corneliu Porumboiu, a román művészfilm újhullámának egyik fontos író-rendezője a két szék közül a pad alá bucskázott, amikor alapvetően művészfilmes eszköztárral próbált bűnözős-pénzlenyúlós heist movie-t készíteni, mert a végeredményben nincs meg se az, amit az egyiktől, se az, amit a másiktól várni érdemes. Egyedi formai kivitelezésben tálalt, mély, az emberi élet valamely fontos aspektusáról szóló, a művészi közlésvágy miatt feltörő gondolatokat egyfelől, feszültséget, izgalmakat, jó ritmusban pörgő, a moziszékbe szögező, ámulatos akciókat másfelől. A hegyek szigete valahol félúton van a kettő között, azaz pont a senkiföldjén, és
langyos, mint a napon felejtett tej.
A melankolikusan csörgedező történet szerint (és itt a melankolikuson azt kell érteni, hogy olyan unalmaska) egy korrupt rendőrt azzal környékez meg a végzet gyönyörű asszonya, hogy segítsen kihozni a börtönből a férjét, már csak azért is, mert csak a férfi tudja, hová rejtette a legutóbbi, a nővel és még néhány társukkal közös bűncselekményük több millió eurós zsákmányát. A szöktetést egyrészt nehezíti, hogy a bűntársak között már eleve nincs meg a bizalom egy árulás miatt, egy rendőr bevonása után meg pláne, és hogy az egészet a csak a Kanári-szigeteken ismert füttynyelv segítségével kívánják végrehajtani.
Fütyülünk rá
IMDB: 6,6
Metacritic: 75
Rotten Tomatoes: 86%
Index: 5/10
Itt rögtön meg is kell állni egy kicsit. A filmet végignézve ugyanis erősen gyanús, hogy Porumboiut valójában nem is a heist movie és nem is a művészfilm érdekelte a legjobban, hanem egyetlen egy dologba szeretett bele annyira, hogy egy filmmel akarta kifejezni feltétel nélküli rajongását, alighanem adottnak véve (sajnos), hogy a dolog lenyűgözősége természetszerűen tényleg le is nyűgöz majd rajta kívül mindenki mást is. A gyöngéd érzelmek tárgya a Kanári-szigetek egyikén, La Gomerán valóban évszázadok óta létező, a máshogy áthidalhatatlan távolságok miatt kialakult füttynyelv. Csak ez a szerelem magyarázhatja, miért is érezte úgy a rendező, hogy a füttynyelv puszta bemutatása annyira érdekes dolog, hogy csaknem a film harmadát érdemes nekiszentelni. Mármint konkrétan a tanulásnak, krétával táblára írt abc-vel, részletes nyelvészeti, valamint száj- és nyelvtartási magyarázatokkal, minden rosszindulat nélkül, puszta ténymegállapításként is tökéletesen izgalommentesen. Már ha valakit, feltételezhetően Porumboiuhoz hasonlóan nem hoz lázba már eleve az, hogy emberek fülsértő hangerővel egymásra fütyülnek, és ennek állítólag jelentése van. Persze az tény, hogy egy film jóval populárisabb és jövedelmezőbb műfaj, de lehetséges, hogy egy hosszú, tudományos igényű esszé egy szaklapban mégis alkalmasabb felület lett volna egy füttybeszédhez írt óda közlésére.
Akkor persze aligha lett volna alkalom torokátvágós, rendőrséget átverős, lövöldözős jelenetek forgatására, azonban ez az elmélázó hangvétel miatt nem is lett volna olyan nagy katasztrófa. Mert Porumboiu forgatókönyve egész egyszerűen nem izgalmas és nem érdekes: az író-rendező, úgy tűnik, nem sajátította el az akciófilm-készítés Hollywoodban tökéletesített technikai fogásait. És a műfaji keveredés sem tesz jót eben a formában a filmnek, amire jó példa a főszereplő szökési kísérletének jelenete: Porumboiu nem a zsigerekre próbál hatni, mint Hollywood, vészjósló zenével, gyors vágásokkal, sejtelmes beállításokkal, hanem lélektanilag próbálja érzékeltetni a dolgokat, és a technikai kivitelezésre nemigen fordít figyelmet. Így viszont annyit látunk, hogy Vlad Ivanov (Napszállta, Tegnap) az egész filmben nemigen változó, titokzatosnak szánt arckifejezéssel elcsen egy autókulcsot, kisétál az autóhoz, beül a volán mögé, vezet egy ideig, majd amikor a bűnözők elállják az útját, kötelességtudóan félreáll, és kiszáll a kocsiból. Amennyire annak hangzik, annyira izgalmas is. És lényegében ugyanígy kell elképzelni a rendőri rajtaütéseket és véres leszámolásokat is. Viszont nincs meg a „cserébe” sem: hiányzik az összetett lélekrajz, a mögöttes gondolati tartalom, vagy bármi olyasmi, ami miatt a nem akciódús és nem pörgősen feszült filmeket szeretni lehet.
Porumboiu egyetlen dolgot vett át Hollywoodból, épp akkor, amikor ott már kezdenek leszámolni vele: a legprimitívebb nőábrázolást. A főszereplőnő (Catrinel Marlon) természetesen gyönyörű, természetesen a testével éri el, amit el kell, természetesen semmilyen problémát nem jelent számára a prostituálódás, és a film természetesen vizuálisan is roppant közel engedi a nézőjét az aktus meztelen valóságához. Majd a nő természetesen minden kifejtett indok nélkül beleszeret a főszereplő férfiba.
Szóval a bevezetőben felvázolt, mesebeli típuson kívül nehéz elképzelni olyan közönséget, amelynek jó szívvel ajánlani lehetne A hegyek szigetét, mondjuk a fütyülés válfajainak és módozatainak rajongóin, valamint Füttyös Gyurin kívül. Mert olyan közönségréteg sajnos aligha létezik, amelynek tagjai a jó közepesen megírt, nem nagyon, de egy picit azért talán csavarosnak nevezhető, nem botrányosan unalmas, de azért nem is izgalmas bűnfilmek elkötelezett rajongói lennének. De ha mégis élnek ilyen emberek, és épp ezt a cikket olvassák, hát akkor
irány a mozi!
(Borítókép: Mozinet)
Rovataink a Facebookon