A szemünk előtt rohad szét minden

2018.09.28. 10:20

Hatalmas várakozás után egy nagy kérdőjelet hagy az emberben Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta, amit a velencei premier és a miskolci Cinefest után végre a magyar mozikban is meg lehet nézni. Illetve nem is egy, inkább egy csomó kérdőjelet hagy maga után.

Az jó, hogy a Napszállta nem a mozikban megszokott szájbarágós stílusban készült, felnőttnek tekinti a nézőt, akit nem egy óvodás gyerek szintjén kell vezetgeti, akinek meg kell hagyni a felfedezés, az agyalás, a saját teóriák felállításának örömét. Másfelől viszont, ha egy film ennyire elengedi a néző kezét, az könnyen el is vesztheti a közönségét. 

A néző egy darabig próbálkozik, igyekszik, aztán feladja. És ilyenkor hiába világos a végső, nagy üzenet, a film hatása gyengül, és a moziélmény keserű marad.

Amit Nemes Jeles László a Saul fiával elért, az példátlan a magyar filmtörténetben. De az a film mégsem az elképesztő díjeső miatt fontos, hanem azért, mert a készítői kitaláltak egy formát, amivel elmondhatták azt, amiről sokáig úgy tűnt, hogy játékfilmes eszközökkel elmondhatatlan. Ahogy Erdély Mátyás kamerája követte Röhrig Gézát, szinte az egyetlen lehetséges módja volt annak, hogy a holokausztgiccs elkerülésével beszéljenek törvényről, hitről, lázadásról és bukásról egy haláltáborban.

A Napszállta, amit szinte teljesen ugyanazzal a csapattal készített a rendező, folytatta ezt az utat. A kamera ezúttal Jakab Juli arcára, tarkójára tapad, őt követjük 1913 nyarán Budapesten. Ő játssza Leiter Íriszt, az árva lányt, aki hosszú évek után azért jön vissza a városba, hogy szülei legendás kalapszalonjában dolgozzon.

Ezt azonban senki nem nézi jó szemmel, különösen a szalon új tulajdonosa, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) nem, aki azzal a lendülettel küldené vissza a lányt, ahogy érkezett. Csakhogy Írisz egy rejtélyes alaktól (és ő még csak az első a rejtélyek és rejtélyes alakok végtelen sorában) megtudja, hogy van egy bátyja, Kálmán. Írisz megszállottan nyomozni kezd a testvére után, útja egyre sötétebb helyekre, egyre gonoszabb titkok felé viszi.

De míg a Saul fiában a forma tökéletesen szolgálta a célt, addig a Napszálltában ez kérdéses. Azzal, hogy a film nagy részében Jakab Juli elszánt-rémült arcát látjuk, sokszor a képek segítségét is elveszítjük, és mivel a szavak is jórészt elvesznek, elég reménytelen helyzetbe kerülünk.

Eleinte izgalmas, titokzatos ez a kafkai információhiány, de később egyre irritálóbb és nevetségesebb lesz.

Amikor Írisz körülbelül a huszadik kérdésére sem kapott érdemi választ („Menj innen!”, Tűnj el!”, Ne akard tudni!” – ilyenek sorjáztak), a mozitermen némi derültség csapott át. Biztos vagyok benne, hogy ez nem az a hatás, amire Nemes Jelesék törekedtek. Semmi baj azzal, hogy a Napszállta nem rág a nézők szájába mindent, de azzal annál inkább, hogy a forgatókönyve hemzseg a logikátlanságoktól és az ellentmondásoktól.

Számokban

40321165 467877583714667 123281650342690816 n

IMDb: 7

Rotten Tomatoes: 50%

Metacritic: 71/100

Index: 6,5/10

Ez megakadályozza azt is, hogy közel kerüljünk a főszereplőhöz. A két és fél órás film végére éppen olyan idegen marad (maradnak Kálmánnal), mint amilyen eleinte volt.

Nehéz azt mondani, hogy Jakab Juli jól vagy rosszul alakított, hiszen nem is beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett alakításról. Vele ellentétben Dobos Evelin Zelmája világos és végtelenül szomorú történetet kapott. Egy erős és okos nő, aki azt hiszi, hogy kaphat más szerepet ebben a férfivilágban, mint amire a neme és a külseje predesztinálja. Az ő szála a Napszállta egyik legerősebb része, Dobos pedig igazi felfedezés. Neki nem a köztévén kéne műsort vezetnie, hanem a filmekben főszerepeket játszania.

Minden hibája ellenére a Napszállta képes arra, hogy beszippantsa a kellően türelmes és ráhangolódott nézőket.

Ennek az az oka, hogy Nemes Jeles László sokkal jobb rendező, mint amilyen forgatókönyvíró (a könyvet a Saulhoz hasonlóan ezúttal is Clara Royer és Matthieu Taponier társszerzőkkel írta). Most is képes arra, hogy erős képek és hangok olyan kavalkádját zúdítsa a nézőkre, ami alól nehéz kibújni. Ezt megint kiválóan segíti a csapata, amely a lehető legmagasabb minőségben dolgozott. A Napszállta magyar viszonylatban sok pénzből készült, de – ellentétben a közelmúlt más magyar filmjeivel – ennek a pénznek minden fillérje ott van a vásznon.

Az azóta meghalt Melis László nyugtalanító zenéje, Erdély Mátyás képei, Szakács Györgyi jelmezei és Rajk László látványtervei együtt olyan hatást keltenek, hogy a forgatókönyv sutaságai ellenére menni akarunk Írisszel, tudni akarjuk, hogy mi történt Kálmánnal, és mik a Leiter-ház sötét titkai. Vagy ha ezeket nem tudhatjuk meg, akkor csak nézni akarjuk a Monarchia Budapestjét, a Leiter Szalon életét, elveszni a kalapok, csipkék, gyöngyök, a szépséges arcok világában.

És amilyen hibátlan a Leiter Szalon világa, olyan mocskos és szomorú mindaz, amit Írisz a bátyja után kutatva Budapest utcáin, sikátoraiban, házfalai mögött talál. Az, hogy hol rejtőzik az igazi bűn, a legnagyobb szenny, már más kérdés. A szemünk előtt esik, rohad szét minden, és hogy hova vezet, azt egyrészt a film emlékezetes zárósnittje, másrészt a Saul fia válaszolja meg. 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?