A világűrbe kilőtt szemetet sem lehet a szőnyeg alá söpörni

Olyan ötlet is csak az embernek jut az eszébe, hogy ha már a Földön nem tudjuk hová tenni a sok szemetet, egyszerűbb volna mindet kilőni a végtelenbe. Például bele a Napba. Ehhez, persze, nem kell sok ész, ám annál több pénz, és nagyjából az a szemlélet, amit az emberiség gyakran a problémákkal is tesz: bizonyos dolgokat szeret a szőnyeg alá söpörni. Vagy arra vár, hogy a gondok majd csak megoldónak, úgy, maguktól.

Az életet, bármennyire szeretnénk is, lehetetlen úgy élni, hogy ne termeljünk szemetet. De úgy lehetne, hogy a lehető legkevesebb hulladékot termeljük. A filmek világa tele van olyan alkotással, amely valamilyen módon, közvetve vagy közvetlenül ezt az ideális állapotot mutatja be. Vagy ennek hatását.

Íme, öt film, amely akarva és akaratlanul is beleillik ebbe a témakörbe.

Robert Zemeckis: Számkivetett (2000)

No, ha valami zéró emisszió és nulla műanyag, semmi hulladék, akkor ez a film az. Eltekintve persze attól a ténytől, hogy a Daniel Defoe klasszikus történetét (Robinson Crusoe) adaptáló film eleve irtózatos környezetszennyezéssel indul, hiszen a Chuck Nolandot (Tom Hanks) szállító repülőgép belezuhan az óceánba, és lássuk be, egy modern repülőgép nem éppen környezetbarát vagy könnyen lebomló elemekből épül, nem beszélve arról a kerozinmennyiségről, amennyi a vízbe kerül.

Ám innentől kezdve az élet csupa tisztaság, Noland a semmiből épít magának otthont a szigeten, mivel néhány eszköztől (korcsolya, roncsdarab) eltekintve nem nagyon használ mást, csak amit a természet megad neki. A helyzet idilli is lehetne, ha egy ilyen paradicsomi környezetből hősünk (az ember) ne vágyna vissza a civilizált valóságba. De a remény már csak ilyen, és akkor még szóba sem került a szerelem, amely mágnesként vonz oda, ahová a szívünk húz.

Cso Szonghi: Az űrsepregetők (2021)

Ugorjunk nagyot, egyenesen az űrbe. Merthogy az ember éppen hatvan éve nézette meg Jurij Gagarinnal azt, hogy a Föld kívülről nézve is gömbölyű, és a súlytalanság birodalmában azóta is megfordult párszor. Olyan sokszor, hogy pár évvel ezelőtt az Európai Űrügynökség (ESA) úgy döntött, hogy összeállít egy takarítóprogramot, amellyel össze lehetne gyűjteni a Föld körüli pályáról az űrszemetet. Ez amúgy nem azért veszélyes, mert napozáskor kitakarná előlünk a Napot (bár egy idő után nyilván ez is gond lehetne), hanem mert ezek az apró szonda- és rakétadarabkák, egyéb szegecsek és kerámia- vagy fémlapok a puskagolyók sebességének többszörösével száguldanak.

A dél-koreai filmben nem a szemét begyűjtése a központi téma, merthogy az már állandósult állapot; azaz úgy tekint  az emberiségre, ahogyan most a kukásautók sárga ruhás munkásai: ahol ember van, ott előbb vagy utóbb össze kell szedni a szemetet. A rossz hír az, hogy a film nem éppen olyan világot tár elénk, amelyben a szemét ne okozna problémát.

Fisher Stevens: Özönvíz előtt (2016)

Születnek olyan alkotások is, amelyek túlmutatnak minden népszerűsítő gondolaton, különösen azért, mert azt tempót, amilyen mértékben az ember elhasználja, kihasználja környezetét, aligha lehet népszerűsíteni, ellene felszólalni azonban annál inkább. Ennél a pontnál azonban az emberiség többnyire két- vagy többfelé szakad, és sokan inkább éveken, évtizedeken át képesek azon vitázni, hogy a globális felmelegedés vajon összefügg-e azzal az életmóddal, ahogyan az ember ezen a bolygón a mindennapjait éli, avagy tök mindegy, mennyire és milyen mértében szennyezzük az óceánt, füstöljük tele a légkört, mert az emberiség sorsa kozmikus, mi több, csupán isteni léptékkel mérhető.

A National Geographic filmje (Leonardo DiCaprio kalauzolásával) elvileg mindenkinek szól, és ez akkor is örvendetes, ha lesznek olyanok, akik, miután megnézték, beöntenek néhány tonna szemetet az óceánba és elégetnek néhány hektoliter gázolajat, mert azt mondják, hogy a bolygónak élnie kell  persze, de valamiből nekik is, főleg ha az hasznot is hoz a tőzsdén.

Christopher Nolan: Csillagok között (2014)

Ez a film azoknak szól, akik miután megnézték az Özönvíz előtt című filmet, beöntenek néhány tonna szemetet az óceánba és elégetnek néhány hektoliter gázolajat, mert azt mondják, hogy a bolygónak élnie kell persze, de valamiből nekik is, főleg ha az hasznot is hoz a tőzsdén.

A film persze tudományos és fantasztikus, mégis az emberiség földi végnapjairól szól. Azokról a távolinak tűnő időkről, amelyek valójában néhány esztendőre is lehetnek tőlünk. Senki nem mondhatja, hogy a filmipar ne kongatta volna időben a vészharangot, az ember meg csak nézett közben, mint a moziban...

Jan Svěrák: Olajfalók (1988)

A filmtörténelem egyik legérdekesebb alkotása. Főiskolai diplomafilmnek készült, de világhírű lett. A film egy olyan lényről szól (Pacurofagus), amelyik megeszi az olajat, de legfőképpen szén-monoxidot lélegzik. Ez amúgy csökkenthetné a környezetszennyezés egyik legnagyobb problémáját, a szénvegyületek tökéletlen égetése közben termelődő káros gázok légkörbe jutó mennyiségét.

Miután a filmet levetítették, többen szenzációért kiáltottak, hogy lám, a természet minden gondra megtalálja a megoldást, és sokan még akkor sem akartak álláspontjukon változtatni, amikor kiderült, hogy az Olajfalók az egyik legprofibban leforgatott áldokumentumfilm. Egyszerre épít az emberek hiszékenységére és vágyaira – és éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a problémák, különösen azok, amelyeket az ember önmagának okoz, leginkább úgy oldódnak meg, ha nem csupán arra várunk, hogy majd megoldónak csak úgy, maguktól.