Van munka a nézéssel, de már tudjuk, miért kapott Lilla Ezüst Medvét

Fliegauf Bence filmje letaglózó. Letaglóz az őszintesége, a benne felvillanó-felvillantott, teljesen különböző sorsok mélyben húzódó tragikuma, s az ezekhez kapcsolódó, illeszkedő elbeszélői tónus. Voltaképp kamarafilmet látunk, méghozzá hét kis, önállóan is értelmezhető kamarafilmet, történetet, hét beszélgetés, hét sors megszorozva a partnerekkel-benne résztvevőkkel.

Vannak köztük kiélezett helyzetek, mint például a rákbetegség leküzdésére tett kísérlet, a hozzátartozó közeli halála, a meddőség és az X-edik sikertelen lombikpróbálkozás, de vannak tulajdonképpen banális, mindennapi küzdelmek mindannyiunk környezetéből, mint például a fiát egyedül nevelő anyuka harca kamaszodó gyermekével (a rendező fia, Fliegauf János játssza kiválóan), amely gyermek már messze meghaladta őt nyitottságban, világlátásban, felfogásban, vagy pedig szimpla féltékenységi szituáció, melyben ugyan fizikai valójában nincs jelen a harmadik, mégis mindent behálóz, beleng.

Mind mély beszélgetések, s noha a szereplők (szülő-gyerek, szerelmesek) se korábbi, se későbbi életéből nem tudunk semmit, ez a néhány percnyi felvillanás kiválóan összegzi egész jelen életüket. Az operatőri munka, a kamera is, azontúl, hogy az egész film meglehetősen sötét tónussal van bevonva, részleteket mutat, kezeket, művégtagot, egy mindent kifejező profilt, illetve a párbeszédek alatt szinte már idegesítő módon ide-oda ugrál, talán a beszélgetésben résztvevők eltérő pozícióit, s az ebből fakadó feszültséget, vibrálást érzékeltetve. Van munka a nézéssel.

A fényre, kvázi ki a rengetegből, az élet mindenféle traumákkal és megoldandó vagy megoldhatatlan sorsproblémákkal átszőtt rengetegéből a verőfényes tisztásra csak a film legvégén jutunk, de itt annyira elvakítja szemünket, annyira ő veszi át a szerepet, hogy ebben a nagy fényben már elvész az ember. Véget is ér a film, úgy, hogy nem tudjuk, hogyan tovább, 

Képileg is gyönyörűen megkomponált és izgalmas az a jelenet, amelyben a hazaérkező kamaszlány, aki nagyapját a karosszékben jóformán holtan találja, felhúzza a redőnyt, s ahogy a lamellák egyre-egyre gördülnek fel, egyre több fény jön be, a fény átcsíkozza a szobát, a teret, a karosszéket és a nagypapát, mintha végigfutna rajta az egész élet. Ő már egy ideje ott ül, a szoba, a karosszék és saját elméje sötétségében, de ekkor botjára támaszkodik, kimegy az erkélyre, ki a fénybe és megáll. Azt hinnénk, leveti magát a mélybe, hisz már mozdulni se tud, azt se tudja, hol van, mit ér így az élete ‒ de az banális lenne. Ő csak megáll és beleáll a fénybe.

A különböző párkapcsolati jelenetek nagyon jól érzékeltetik, mennyire más egy kiélezett szituációban a női és férfi kommunikáció, mennyire más a világlátás, a problémákba való beleállás mértéke és mikéntje, de ez sosem sztereotipikus, mindig egyéni színekkel van fűszerezve. 

s noha kőkeményen ábrázol és minden kérdést feltesz, amit csak fel lehet, bemutatja, hogy minden teória megdőlhet, minden létfilozófia ‒ legyen az vallás, természetgyógyászat, ezotéria vagy a divatos szerepjátékok ‒ dominanciája vagy megkérdőjelezetlen mivolta micsoda veszélyeket rejt, és megdőléséhez egyetlen pillanat kell.

Az anyuka (Balla Eszter szenzációs), aki fiát vallásos nevelésben részesíti és nem engedi el a táborba, mert ott kígyót játszik el a gyerek, márpedig a kígyó bűnös állat, akit az isten bűne miatt csúszó-mászóvá tett, szánalmassá válik görcsösségében, hatalmi pozíciója (mert az anyád vagyok) szajkózásában, különösen, hogy a gyerek és társai felől nézve az egész valláshisztéria is csak karakterek sora, egy nagy játék, ahol az istennek egyetlen mentsége, hogy nem létezik. (És különben is, a Bibliában csecsemőket csapnak földhöz, az Isten hagyja a fiát szenvedni, kivérezni, és ehhez hasonló borzalmak történnek.)

Ugyanez a helyzet a rákgógyító guru esetében, aki a kemikáliákat átkozza, miközben ahogy a szerelemét elvesztett fiatal férfi mondja „az egész kurva életünk kemikália.” Ezek persze erős vallás-, és alternatív gyógyítás kritikák is, de abszolút jogosak és nem ítélkezőek, inkább szánalmat és felháborodást keltenek.

De van még heroinista, műtét előtt álló, haldokló apa, akinek fia és felesége (Gubík Ági érzékien és feszültséggel telve játssza) között határozottan nő a szexuális vibrálás, s akinek fia nem tud kilépni apja sorsából, maga is a kokain után nyúl a nehéz helyzetekben. Vagy egy szimpla egy gyerekes család, ahol anya és apa már annyira belegyűlölték magukat egymásba és a mindennapokba, hogy a végén halálos baleset történik egy banalitás miatt. Ezért a jelenetért kapta az Ezüst Medve-díjat az SZFE ifjú hallgatója, Kizlinger Lilla.

A 2002-es Rengetegben is, mellyel a független filmes Fliegauf egy csapásra sztár lett, elvesztek a létben az emberek, ott is voltak kiemelkedő párbeszédek és nem volt egybefüggő, kézzel fogható történet, a mostani alkotás pedig tekinthető egyfajta folytatásnak is, ugyanakkor teljesen önálló mozi. Megrázó, nehéz, nagy élmény különös, egyéni filmes nyelvvel.