Humor nélkül ez a sorozat nem működne. Ez persze nem jelenti azt, hogy kacagtató történetről volna szó, hiszen a Kleo című Netflix-sorozatban embereket ölnek, férfiakat, nőket és gyerekeket nyomorítanak meg – éppen úgy, ahogyan azt a szocializmus idején a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) is tették. Mégis a humor, az irónia az, ami segít mindezt elviselni. Ismét egy remek sorozat, amelyben a történelem csupán díszlet, a történet pedig olyan fikció, hogy bárcsak ne volna igazságalapja.
Ha valaki a valósághoz közeli NDK-t, az embertelen, ám többnyire „emberarcúnak” propagált szocializmust szeretné megismerni, az nézze meg Florian Henckel von Donnersmarck 2006-ban bemutatott, elemi erejű filmdrámáját, a 2007-ben Oscar-díjat nyert A mások élete című filmet. Ha pedig szórakozni szeretne a keletnémet titkosszolgálat ügynökein, az nézze meg a Kleo című sorozatot a Netflixen – a pilotról a Cinematrix olvasói már olvashattak.
A Kleo nem is annyira árnyalja azt a világot, amely egykor meghatározta a keleti tömb berlini falon inneni mindennapjait, mégsem rettent el, inkább szórakoztat. Veszi a bátorságot, és a humor finom eszközeivel, az abszurditás érzékeny megjelenítésével, a karakterek túlszínezésével kigúnyolja az 1980-as évek végének történéseit, szereplőit. Semmit nem vesz komolyan, miközben az alkotók folyamatosan azt érzékeltetik, hogy ebben a történetben minden véresen komoly.
A történet középpontjában a keletnémet titkosszolgálat, az Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi miniszteri különítményének, a 18-as csoportjának, vagyis bérgyilkososztagának szereplője áll. Kleo Straubot (Jella Haase) már gyerekkorától arra kondicionálják, fejlesztik, képzik, hogy védje a szocializmus minden vívmányát. Azt az államrendet, amit Erich Honecker kommunista politikus, a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának főtitkára, az NDK államtanácsának elnöke megteremtett népének.
Kleo fejlődéstörténete kicsit olyan, amit a Hitman-történetekből, a Salt ügynök vagy éppen a Vörös veréb filmből már ismerünk, de sebaj. A Kleo ugyanis nem kalandfilm, de nem is képregény, hanem kémregény, pontosabban
kémfilm. Kacagtatóan szerethető.
Kleo lehetne akár a nép egyszerű gyermeke is, ha a nagyapja nem volna a Stasi, vagyis „a párt pajzsa és kardja” személyes elkötelezettje, egyik fő fejese, vezérezredes. Otto Straub (Jürgen Heinrich) olyan ember, aki a lányát és az unokáját is képes feláldozni a szocializmus eszméiért – nyilván azért, mert komoly antiszociális személyiségzavarban szenved, ráadásul egyszerre nettó szocio- és pszichopata.
Kleo pedig mindennek és mindenkinek meg akar felelni, mígnem olyan helyzetben találja magát, hogy börtönbe zárják. Csak azért, mert elvégzi a piszkos munkát, és azok juttatják rácsok mögé, akik erre a munkára felbérelték.
A bérgyilkos Kleo története lényegében innen indul. Klasszikus bosszúállós sztori, ám mindez olyan történelmi környezetben, ami – így megmutatva – már-már komikus. Ennyire finoman még a 2003-ban vetített Good by, Lenin! német filmszatíra sem kacagtatta ki a kőkemény NDK-t, pedig a történet is rendben van, ám végül is miért ne egy Stasi-bérgyilkos szemszögéből láthatnánk mindent.
Kleo ránézésre inkább óvónő, bolti eladó, a lány az irattárból. Meg nem mondanánk, hogy bombákat gyárt, minden fegyverhez is ért, úgy bunyózik, mint Chuck Norris – és nem mellesleg ő sem százas... Mármint nem Norris. Szisztematikusan halad halállistáján, és a történet végén eljutunk Chilébe, oda, ahová amúgy anno a pártvezér Erich Honecker és felesége valóban elmenekült a megtorlás elől.
Ráadásul mindenki egy piros bőröndöt keres, mert abban valami olyasmi van, hogy ha az napvilágra kerül, alapjaiban rengeti meg a világot.
A sztoriban van CIA, KGB, Stasi, nyugatnémet rendőrség, chilei elvtársi szál. Találkozhatunk egy félnótás – Spike-epigon a Sztárom a páromból – nyugatnémet kölyökkel, Thilóval (Julius Feldmeier), aki azt állítja, hogy a Szíriusz B-ről érkezett a Földre, és oda is megy vissza – na, ő sem 100 wattos izzó.
Aztán ott van az elsőre bénának tűnő nyugatnémet rendőr, Sven Petzold (Dimitrij Schaad), akinek amúgy alighanem már régen főrendőrnek kellene lennie, mert kiváló érzéke van arra, hogy észrevegye az összefüggéseket, csak éppen senki nem hisz neki. Azt lehet sejteni, hogy Sven és Kleo útjai alighanem találkoznak, erős történeti szál az övéké.
Kifejezetten üdítő szín a mallorcai jelenet, ahol a keleti tömb összeomlása után a rejtőzködő Ludger Wieczorek ezredes és felesége próbál kapitalistaként jólétben élni, és a történet a chilei eseményekre sem fárad el.
Kifejezetten élvezetes nyolc részben lehet része annak, aki leül a Kleót nézni. A szemünk előtt éled újjá bútoraiban, ruházatában, felpattintott söreiben, fagiforos Vita Colájával a szocializmus. Az utakon Trabantok pöfögnek, a kiváltságosok Zsigulival, Ladával járnak, Kleó meg egy Wartburg 353 de Lux személygépkocsival rohangál.
Kleo fehér edzőcipőjének nyikorgása egyenesen káprázatos, olyan finom filmes humor, amitől mosolyra fakasztóan esendővé válik bosszúálló bérgyilkoskaraktere.
Szépen forgatott sorozat, remek dalbetétekkel, a vágás viszi a szemet, a történet meg az időt.
Ebből a sorozatból igazából nem azt tudjuk meg, hogy milyen lehetett az élet az NDK-ban, hanem azt, hogy milyennek képzeljük el a kiszolgáltatottságot. A filmsorozat ebben jó. A történelmi díszlet csupán segít ennek megértésében.
Egy olyan világot tár elénk, amelyben még az is becsap és átver, aki amúgy szeret. Ha valaki, akkor Andi Wolf karaktere (Vladimir Burlakov) lehet az, akiről talán el is hisszük, hogy ilyen lehetett egy igazi kém, ügynök. Benne ugyanis minden megtalálható, amitől és amivel bárki képes bárkit becsapni, beleértve önmagát is. Miközben azt hiszi, csak így képes túlélni.
A Stasi, a leselkedő fülek társasága nem arról volt híres, hogy nagy empátiával közeledett volna a problémák megoldásához. Utólag azonban − a Kleo sorozat ebben különösen sokat segít − képesek vagyunk elhinni, hogy a kegyetlen rendszer a megfélemlítettek kiszolgáltatottságából táplálkozott, erejét a gerjesztett és terjesztett félelemből és a propagandagépezet számos hazugságából nyerte.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ezt utólag úgy ábrázolják, hogy ezen is nevetni lehessen. Mert ami az utókornak történelem és szórakozás, az egykor benne élőknek örökké fel-felszakadó sebhely.
A Kleo mégis szórakoztató, élvezhető sorozat. Arra mutat rá, hogy talán már anno is nevetni kellett volna az egészen, még akkor is, hogy a fogaitól megfosztott társadalom mosolya sosem őszinte.
Idén pedig érkezik a második évad...
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon