Ez a film akkora marhaság, hogy csak nevetni tudtunk rajta

Ambivalens élményt nyújt a Halálkártya című film. Ha már horror, az ember óhatatlanul a nagy művekhez szeretné hasonlítani a filmet, de a Halálkártyát – ami a tinihorror műfajához áll a legközelebb – nagyjából olyan lenne a Rémálom az Elm utcában, a Halloween vagy a Gonosz halott című alkotásokhoz mérni,

A mostani film, noha nem horrorkomédiaként reklámozza magát, mint a nem sokkal korábban megjelent Abigail, elmenne annak is, sőt – jóval többet nevettünk rajta, mint a balerina vámpír történetén. Persze akadnak benne olyan pillanatok, jump scare-rel végződő jelenetek, amelyek miatt képes itt-ott ráhozni a frászt a nézőre, ha az nem vigyáz, de a rengeteg poén miatt megragad a komédia és a horror között félúton.

Hogy kinek ajánljuk a filmet? Máris mondjuk. 

A sztori – amit a trailer is teljesen lelő – annyi, hogy van néhány barát, akik unaloműzés gyanánt találnak egy pakli tarot-kártyát, és elkezdenek vele jósolni, majd sorra hullanak az emberek, ahogy a pakli lapjainak szörnyszülöttjei megelevenednek. Épp ezért valami egészen gore, darálós, undormányos dologra számítottunk, akár a Gonosz halott esetében.

Itt bukik ki, hogy mennyire érdemes elvárásokkal beülni egy filmre, ugyanis a trailer félrevezetett minket. Már az első fél órában többször megnevettette a közönséget a film, s noha akadt egy-egy jelenet, ahol néhányan megrémültek, még semmi komoly nem történt.

Kicsit bugyuta, de belefér

A film a maga másfél órás játékidejével nem tolja túl. A sztori eszméletlenül gyorsan bontakozik ki, a karakterviszonyok pillanatok alatt összeállnak, és nagyjából a film felétől már tudjuk, hogy sok meglepetésre nem számíthatunk. A forgatókönyvírók sem akarták túlbonyolítani, a karakterek természetesnek veszik, hogy a kártya okozza a sorozatos haláleseteket, majd hirtelen meg is találják a megoldást, amiről persze kiderül, hogy annyira nem egyszerű, mint gondolnák.

Megvan a se veled, se nélküled pár, a vágyódó, de még nem romantikázó párocska, az okos és a határozott barátnők, illetve a szórakoztatásért felelős, dilis karakter. Abban tudott némi meglepetést okozni a film, hogy milyen sorrendben próbálja kivégezni a szereplőket, mert alapvetően nem erre számítottunk.

Ami viszont igazán fura volt, az a sztori súlyozása. Az eleje átlagos, majd jön a kicsit komolyabb, ijesztőbb rész, aztán felváltva kapunk mészárlást és poénokat. Még a végkifejleten is tudtak egyfalatnyit csavarni, hogy a nézőben pozitív, könnyed hangulat maradjon.

Vannak gyenge láncszemek

A színészi munkákról sokat nem érdemes beszélni, mert a karakterek zöme vagy középszerű, vagy inkább a gyenge kategóriába tartozik. Talán a főszerepet játszó Harriet Slater az, akinek akadnak jó pillanatai, illetve az egyik barátnőt megformáló Avantika Vandanapu és a Pókember-filmekből ismert Jacob Batalon – aki újfent a szórakoztatásért felel – tudja még jól megoldani a feladatát. A többi színész valójában vagy nem kap elég screen time-ot, vagy szimplán semmit nem tesz hozzá a filmhez.

A látvány alapvetően rendben van. Semmi eget rengető, formabontó nem történik, de itt-ott sikerül egészen szép vizuális megoldásokat, kameramozgásokat és szögeket alkalmazni. Van egy ominózus liftes jelenet – aki megnézi a filmet, az tudni fogja –, ahol kimondottan jó technikák és ötletek jelennek meg. A filmet jegyző rendezőpáros, Spenser Cohen és Anna Halberg most készített először egész estés filmet, amihez képest egészen jó lett az eredmény, az ő munkájukra nemigen lehet panasz.

A zene szintén nem kiugró, voltaképp a modern popzenei elemeket keveri a klasszikus horrorapparátussal, amihez itt-ott ellő néhány klisét, mint amilyen, mondjuk, a Pszichóból jól ismert késelős zene átdolgozott formája.

Összegezve, a Halálkártyára nem igazán tud haragudni az ember, klasszikus filmes hibákat nem követnek el. Poént csinálnak abból, hogy pongyola a sztori, hogy bénák a karakterek döntései, meg abból is, hogy néha totál inkonzisztens a cselekmény.

Ennek a filmnek szemlátomást egyetlen rendezői célja és koncepciója volt: szórakoztatni akarták az embereket egy tipikus, egyszer nézhetős tinihorrorral, mindenféle nagy durranás vagy üzenet nélkül. Manapság minden film szeretne több lenni, így egy olyan alkotás, amely bevallottan csak ennyit akar, meg tudja találni a táptalaját. Ez a közönségen is látszódott, hiszen

A Nicholas Adams Horrorscope című regényén alapuló Halálkártyát leginkább a tinihorror és a horrorkomédia műfajába lehetne sorolni. Ajánljuk mindenkinek, aki szeretne egy könnyed estét a szélesvászon előtt, ahol itt-ott megrémisztik, olykor pedig megnevettetik, miközben mély traumát nem okoznak. Aki valami jóval komolyabbra vágyik, vagy igazi borzongásra, annak nem ez lesz a befutó.

7/10