Nagy bajban vagyunk, ha ezt ránk lehet kényszeríteni

Utolsó csengetés. Ha valaki eddig kihagyta volna, 2024. november 13-ig még megnézhet egy filmet a Netflixen. A címe: Ahol a folyami rákok énekelnek. Film, papíron dráma. Egy társadalom lelkiismeret-furdalásának, ha van ilyen, romantizált példázata. Az Indexen már írtunk erről, ez most másmilyen lesz.

A kritikusok mindig ott követik el a hibát, hogy elolvasnak egy könyvet, majd amikor a regény alapján mások filmet forgatnak, számon kérik az olvasmányélményt, a világot, amit a szavak és mondatok a fejükben teremtettek. Ilyenkor születnek az olyan beszámolók, hogy a könyvhez képest, ugye, és amúgy is, ezt jobban, másként kellett volna megfilmesíteni.

Ez történt Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regényével is, amelyből Olivia Newman forgatott filmet, 2022-ben be is mutatták. A kritikusok fanyalogtak, a nézők meg 8,5-re értékelték az IMDb-n. Vagyis éppen az történt, amire számítani lehetett. Ha valaki a könyvet kéri számon, nem találja az élményt, elveszettnek érzi a lényeget, aki meg a filmet nézi, azt odatapasztja a székhez, és nem azon gondolkozik, hogy mihez képest kellene másnak lennie annak amit lát.

Minden folyami rák csak alibi

Könnyű volna azt mondani, hogy ez a film krimi, mert nem az. Könnyű volna azt mondani, hogy ez a film romantikus, mert nem az. Ami biztos: olyan dráma, amelyben

• a bűn súlytalan,
• a bűnhődés érthetetlen,
• a környezet pedig annyira romantizált, hogy az már szinte steril.

A sterilség illata érződik mindenen. Ebben a filmben még a családon belüli erőszak is romantizált, a gyilkosságban nincsen semmi drámai, Kya Clark (Daisy Edgar-Jones) története pedig széplányosan rózsaszínű.

Az ugyanis nem lehet, hogy a mocsárvidék, ahol a halál a mindennapok része, és még a csúcsragadozók sincsenek biztonságban, ennyire idealizált lenne az élet. Még a nyomorúság is. Pedig a mocsárnak nincs lelkiismeret-furdalása, ha elvesz egy életet. A táj fölé felhők gyűlnek, az esővizet szél szárítja, a napsütésbe nem érdemes belenézni. Ennyi. Minden megy tovább.

Ebben a filmben Kya életében még az is rózsaszínű, és legkevésbé drámai, ahogyan elfogynak mellőle családjának tagjai, és egyedül marad a lápvidéken. Modern Maugli ő, aki úgy nő fel, ahogyan egy civilizált világban nem is nőhetne, mert azonnal árvaházba dugnák. De ez itt elsikkad, Twist Olivia felnövéstörténete érthetetlen a mocsárvilágban.

Dráma, hogy elmarad a dráma

A hihetetlenség világában azonban mindent el kell fogadnunk, főként azt, amit látunk. El kell hinnünk, hogy egy lány simán felcseperedik egyedül egy kunyhóban. El kell hinnünk, hogy a film elején megtalált halotthoz komoly/talányos bűntény kötődik, s hogy a tárgyalóteremben az ügyész érvei életszerűen súlyosak, nem pedig filmprecízen megfogalmazott vádak. El kell hinnünk, hogy a mocsár világa veszélyes, de legalábbis olyan, ahol a vadon törvényei uralkodnak. 

Miközben mindebből semmi mélyet, igazságszagút nem kapunk. Csak el kell hinnünk, különben mi az, ami a képernyők előtt tartana. 

Itt egy olyan lánysorsot látunk, amelyben ott kellene feszülnie a családon belüli erőszaknak, a kitaszítottság élményének, egy nemi erőszak drámájának.

E filmben lényegében semmi sem úgy működik, ahogyan annak kellene, semmi sem olyannak mutatja magát, amilyen a lényege, egyvalami azonban talán hihető: a szerelem. A vágyakozás. Valamire, valakire, és a nyomában születő bánat is emberi.

Mindezek ellenére nézhető film az Ahol a folyami rákok énekelnek. Szépen vezetnek minket az „el kell hinnünk” világában. Kár, hogy nem kapjuk arcunkba a kőkemény valóságot, a durva és nyers erőszakot, a mocsár rothadásának bűzét, mert akkor talán sírni is tudnánk Kya történetén. 

Így csak nézzük, mert a film becsületes munka, a vágó (Alan Edward Bell) rendesen dolgozott, az operatőr (Polly Morgan) tisztességgel dolgozott, Tate Walker karaktere (Taylor John Smith) kellően mamlasz, Chase Andrews (Harris Dickinson) kellően visszataszító. Egy ilyen filmben David Strathairn sem tud az égbe szállni, pedig jól alakítja az életigenlő ügyvéd, Tom Milton szerepét.

S hogy mégis miért érdemes megnézni Kya történetét? Mert egyvalami azért átszűrődik minden ránk kényszerített „el kell hinni” érzésen:

Nekünk nem kell elhinnünk azt, hogy a világ ilyen is. A világ ugyanis ilyen is. Nem mindig és nem mindenhol, de ha már szembe kell néznünk a valósággal, észszerű volna egyenesen és őszintén tenni. Éppen olyan durván és brutális erővel, ahogyan a bántalmazás, az erőszak érkezik. Ha már ezt is rózsaszínűre festjük, ne csodálkozzunk, ha – inkább előbb, mint utóbb – a lábunk nyoma sem marad utánunk. Csak egy film, ami mindezt az eszünkbe juttatja.

6/10