A Földre szállt isten, aki nem is az

A képregényhős Thorral először a nyolcvanas évek legjobb gyerekújságában, az Alfában találkoztam. A monolit bosszúja című képregényben ő volt az, aki túlméretezett kalapácsával kihajította az űrbe a címszereplőt. A Thor sajtóvetítése előtt újraolvastam ezt a sztorit (nem kellett volna), de mint kiderült, az eredetileg a hatvanas években kitalált karakterre legfeljebb messziről emlékeztet a most bemutatott 3D film hőse.

Thor ugyanis, akárcsak a Marvel-univerzum legtöbb jelmezes rendcsinálója, a képregényipar elmúlt évtizedében átment egy nagyobb ráncfelvarráson, és megkapta az „ultimate” előtagot. Egy dolog azonban nem változott: a származása. Thor eredetileg ugye a germán mitológia egyik istene, a villámok ura, Odin főisten fia, és a Marvel képregényekben is úgy könyvelték el, hogy ő nem azért bivalyerős, mert megharapta egy radioaktív pók/kutya/zsömle, vagy mert misztikus sugárzás érte, hanem azért, mert isten.

A film szakít ezzel: megfordul ugyan benne a mitológia minden fontosabb szereplője, akárcsak otthonuk, Asgard, de egy másik bolygón. Vagyis Odin meg a pereputtya valójában alienek gyülekezete, akiket a földi vikingek isteneknek gondoltak. Erich von Dänikennek biztosan tetszene ez a sztori, de gondolom, a keményvonalas képregényrajongók blaszfémiát fognak kiáltani. A mítoszoktól megfosztott környezet mindenesetre így két dologra különösen alkalmas. Egyrészt a vikingek űrbéli másai között lehetnek színesbőrűek, például a világok közti átjárót őrző, sosem alvó Heimdall (akiről egyszer még gyermekkórházat fognak elnevezni Asgardban) szép szál fekete legény. Másrészt a Shakespeare-ben erős Kenneth Branagh – aki meglepő választás volt rendezőnek – szépen elsütögethette a kedvenc királydrámáiból ellesett toposzokat.

Mert a film felét az asgardi zűrök töltik ki, kezdve azzal, hogy Odin Thort szemeli ki utódjának, de a fiú túl önfejűnek bizonyul, ezért apu száműzi őt a Benetton-vikingek világából a Földre. Aztán Thor kisöccse, Loki megkeveri a szószt és Asgard ellenségei, a fagyóriások (akiknek szintén van saját bolygójuk) is megindulnak. Testvérviszály, árulás, ármány, archaikus frázisokkal sűrűn tűzdelt mondatok – az embernek néha tényleg az az érzése, hogy nem is képregényfilmet néz, hanem egy valahányadik Henriket.

Ellenpólusként pedig ott vannak a földi jelenetek, amikben kiderül, hogy a film egyáltalán nem veszi magát komolyan – például amikor Thor beront egy kisállatüzletbe, és lovat akar venni. A két világ találkozásából egy átlagosnál jobb képregényfilm születik, ami olyan laza, mint a Vasember, de annyira nem jó, mint A sötét lovag. A történet kiszámítható és bugyuta, de ez a műfaj sajátja, nem illik fennakadni rajta – a lényeg, hogy 15-20 percenként elcsattanjon egy-két pofon, még jobb, ha a címszereplő kalapáccsal pofozkodik, mint esetünkben (bár az akciójelenetek koreográfiájára lehetne panaszkodni, néhol sűrű vágásokkal váltják ki a tisztességesen megrendezett csihipuhit).

A karakterek közül az egyetlen valamennyire árnyalt szereplő Loki, illetve a forgatókönyv Thornak ad lehetőséget némi jellemfejlődésre – Tom Hiddleston és Chris Hemsworth egész jól hozzák a két karaktert. A többi szereplő viszont sablonfigura, különösen a főhős négyfős sleppje, akiknek egyszavas jellemrajzok jutnak (a Piperkőc, a Falánk, a Nő és a Kínai) – ők még egy képregényfilmhez képest is túl vázlatosak. És ilyen hozzáállással persze hiába kapták olyan színészek a mellékszerepeket, mint Natalie Portman (Thor Földön összeszedett csaja), Anthony Hopkins (Odin) vagy Rene Russo (Odin felesége), elhalványítja őket a jelmezek csillogása. A néző a Marvel-filmekben megszokott cameókkal vigasztalódhat, feltűnik a képregény-atyaúristen Stan Lee, a stáblista után pedig... de ezt inkább nem lövöm le.

A látvánnyal nincs baj, a cgi-k gyönyörűek, a fagyóriások jeges harcmodora és Odinék kazánfejű pusztítógépe különösen megkapó, a cosplay-őrültek pedig évekre előre kapnak új szabásmintákat. Egyedül Asgard furcsa a maga korai scifikre emlékeztető díszleteivel, amiket mintha egy templomiorgona-fetisiszta kisiparos fröccsöntött volna ki két kevert között – gondolom, szándékos ez a kontraszt, Flash Gordon-hommage, vagy nevezzük bárminek, de akkor is szokatlan, hogy miközben renderelt villámok csapkodnak keresztbe a szélesvásznon, a háttérben szinte látni az űrvikingváros sorjáit. A papundekli-Asgardot egyébként akár 3D-ben is meg lehet csidálni, mert bár a film hagyományos technikával készült, utólag 3D-sítették. A végeredmény pedig tökéletesen illusztrálja mennyire értelmetlen a konvertált 3D – a drágább jegyáron kívül nem sokat ad hozzá az élményhez.

A Thor mindenképpen a jobb képregény-adaptációk közül való, de azért nem marad meg a hosszú távú memóriában. Igazi egyszer nézős nyári blockbuster, várható sikerfilm, amit az is jelez, hogy a filmipar segglyuka, az amerikai Asylum filmstúdió elkészítette a zséfilmes verzióját Almighty Thor néven (tudják, ez az a stúdió, ami a Mega Shark vs. Giant Octopust és annak folytatását, a Mega Shark vs. Crocosaurust készítette, és hamarosan érkezik tőlük a Mega Python vs. Gatoroid is). A Marvel pedig elkönyvelheti az újabb korrekt filmes eredettörténetet – szépen gyűlnek a szuperhősök Joss Whedon jövőre várható Avengers-mozijához.

Cinematrix: 6
IMDB: 7,9