Klasszikusok édes-savanyú mártásban

Jackie Chan a hongkongi akciófilmek Woody Allenje, aki annak köszönheti sikerét, hogy más színészekkel ellentétben nem veszi véresen komolyan magát, sem a füstölőszagú harcművészeti filmeket. Jackie Chan ennek ellenére nem kókler, egyetlen poénért lábát, bordáit vagy akár szegycsontját töri, ha kell, és a film kedvéért olyan mutatványokba hajszolja magát, amit egy egyszeri hollywoodi akciósztár akkor sem csinálna meg, ha töltött puskát nyomnának az anyja, az ügynöke, mi több a kokaindílere fejéhez.

A mosolygó hongkongi pár éve felfogadott egy logopédust, hogy csiszoljon már csapnivaló angol akcentusán, majd elindult Hollywoodba, hogy sorra elkészítse megannyi zsánerfilm Jackie Chan-verzióját. Így tűnt fel egy előzékenyen hajlongó és szaltózó kínai a Vadnyugaton, így alakul át a fekete zsaru és fehér zsaru unalomig ismert párosa fekete rendőr és sárga rendőr duójává, és így lépett színre az első távol-keleti James Bond is.

Most pedig Chan a klasszikus kalandfilm toposzait ferdítette el az ázsiai harcművészettel, a végeredmény pedig olyan gyanúsan nyúlós lett, mint a sarki kínai étteremben kapható szecsuáni csirke, amit minden bizonnyal egy odahaza kazánfűtőként dolgozó szakács készít nagy szeretettel.

A 80 nap alatt a Föld körül új verziójában Passepartout egyáltalán nem francia, ráadásul Lau Xingnek hívják, a hercegnő viszont nem indiai, hanem éppen hogy francia, sőt a Scotland Yard sem tévedésből körözi a társaságot rablásért, és ez nem csak azokat ütheti szíven, akik gyerekkori televíziós emlékeik alapján még mindig azt hiszik, hogy Phileas Fogg egy rajzolt oroszlán, inasa pedig ürge vagy inkább hörcsög.

A forgatókönyvírók teljesen lecsupaszították az amúgy fordulatos cselekményt, ráadásul a kínai inas jelenlétét az Új csapásban már elsütött "titkos küldetésben járok, vissza kell szereznem népünk elrabolt kincsét" sablonnal magyarázzák meg. De ezzel még nem is lenne semmi baj, főleg, hogy az alkotók többször poént csinálnak abból, hogy a történet nem úgy alakul, ahogy várnánk. Sőt még talán azt is megbocsáthatjuk, hogy a filmet teleaggatták délutáni Xéna-ismétléseket idézően bugyuta poénokkal. Azon kell röhögnünk, hogy az angol rendőrök az utcán is teáznak, Párizsban pedig mindenki baguette-et majszol, és ha benézünk egy ablakon biztos Toulouse-Lautrec kurvázik odabent. Tudják, ő az a fickó, aki arról híres, hogy szerepelt Nicole Kidmannel a Moulin Rouge-ban.

Sajnos azonban már a verekedés sem megy olyan jól Jackie-nek: a koreográfiák szürkék, olyan, mintha minden fejrúgást és vetődést láttunk volna már. A lélegzetelállító kaszkadőrmutatványokból pedig digitálisan rajzol háttér előtt felvett steril trükkök lettek, a filmstúdió biztos eltiltotta Chant a veszélyesebb kunsztoktól, nem engedhették meg, hogy a sztárjuk az életét kockáztassa, aztán ha rajtaveszt, hát számítógéppel kelljen újraanimálni őt is és az akcentusát is.

Arnold Schwarzenegger, Kalifornia kormányzója és az ő fodrásza menti meg az unalomban tocsogó filmet, de hogy hogyan, azt lehetetlen leírni. Azt látni kell.