Auguszta
-4 °C
2 °C

Tíz étel, amit soha ne rendelj magyar étteremben

2011.03.10. 14:43 Módosítva: 2011-03-18 17:33:06

Torkos csütörtök van. Eredetileg farsangi népszokás volt, nem a Magyar Turizmus Zrt. találta ki. 2006 óta létezik marketingverzió: féláron lehet enni egy csomó étteremben. De mit? Különleges tájékozódási képesség szükséges ahhoz, hogy elkerüljük a legveszedelmesebb csapdákat a magyar vendéglátás Indiana Jones-labirintusában (klasszikus műveltségűeknek: „...elnavigáljunk a magyar vendéglátás Szküllái és Kharübdiszei közt”).

Az elmúlt évtizedek minden szempontból embert próbáló időszaka után ugyan valamelyest javul a színvonal, de ha megfeszítenek, sem tudunk fölsorolni egy tucatnál több hazai éttermet, ahol bármikor, bármit megennénk. Ahogy az amerikai követségek időről időre fekete listákat készítenek bizonyos vendéglátóhelyekről, úgy elkelne egy fekete étlap is, amely megóvná a gyanútlan külföldi vendégeket a legsúlyosabb gasztronómiai bűncselekményektől. Szerény javaslatot tennénk az első verzióra.

Természetesen nem zárjuk ki, hogy létezhetnek Magyarországon vendéglők, ahol ezeket az ételek jó minőségben készítik, de abban biztosak vagyunk, hogy ezeket ritka szerencsés kivételeknek kell tekintenünk. Nem éri meg kísérletezni.

1. Hortobágyi húsos palacsinta

Szinte minden magyarosnak hívott étterem étlapján szerepel, elsősorban gyanútlan külföldiekre les. (Józan magyar embert még nem láttam hortobágyit rendelni.) A hazai közönség tapasztaltabb és tájékozottabb része  tudja már régen, hogy az ilyen apróhúsos fogások elsősorban arra valók a magyar vendéglátásban, hogy felszívják a konyhai hulladékot, a visszaküldött fél sült húsokat, maradék pörkölteket, nyesedéket, mindenféle selejtet.

Konyhai hulladék nincs, csak élhetetlen szakács, üzletvezető. Erre a reciklált szemétre még cinikusan eufemizáló szakkifejezést is alkotott a lehúzós vendéglátóipar: pepihús. (A becézgető formából sejthetjük, mennyire bensőséges a szakma viszonya ezzel az anyaggal.)

A hortobágyi talán a legkifejezőbb jelképe a szocializmus gasztronómiagyilkos évtizedeinek. Magát a receptet az 1958-as brüsszeli világkiállításra kreálták: pusztai romantika palacsintatésztában, paprikás mártással. A magyar vendéglátóipar évtizedeken e világkiállításon aratott sikerre hivatkozva tartotta magát világhírűnek, pedig a valóban rendkívüli érdeklődés inkább szólt a vasfüggöny mögül kikandikáló, a forradalom utáni terror időszakát élő ország horroregzotikumának, mint bármilyen szakmai teljesítménynek. A Kádár-rendszer egyik nemzetközi önlegitimációs kísérletét tisztelhetjük tehát a hortobágyiban, ami már önmagában bőven elég lenne ahhoz, hogy utáljuk.

Persze a világkiállításra kreált recept sem eredeti találmány, Kollmanné 1939-es, úriasszonyok számára készült szakácskönyvében (A gyakorlati főzés) szerepel borjúpaprikásos változata: a húst palacsintára rétegezték, a tetejére tejfölt öntöttek, és beküldték néhány percre a sütőbe; ilyen borjús protohortobágyit még a hatvanas években is készített néhány régi stílusú budapesti vendéglő.

1958-ra tulajdonképpen csak a hangzatos, turistavakító „hortobágyi” nevet (nettó hazugság, az ételnek semmi köze a tájegységhez) találták ki, a borjúpaprikást kicserélték közönségbarátabb (és sokkal ízetlenebb), olajon, hagymával sült-párolt csirkemellfilé-kockákra, azt tekerték palacsintába, hozzá a paprikás szósz, annyi. A lehető legjobb indulattal, legfigyelmesebben elkészítve sem egy nagy szám, de aztán a vendéglátóipar legsötétebb bugyraiban egészen megrendítő változatok előfordulnak: a visszaküldött húslevesből kihalászott csirkemell még egyszer megsütve, pörköltmaradékok bedarálva, reciklált fasírt, minden. A palacsintatészta pedig porokból, persze.

Komoly szakács évtizedek óta közelébe sem megy a hortobágyinak, tehát mi se menjünk.

2. Kijevi csirke-, pulykamell

A csirke- és pláne a pulykamell messzire kerülendő alapanyag a magyar éttermekben, két okból: egyrészt a csirkegyári csirke és pulykagyári pulyka antibiotikumoktól, növekedési hormonoktól és állati fehérjékből sajtolt tápoktól kialakult sajátos ízvilága már magában elég riasztó, szabadban és szemes takarmányon tartott baromfival pedig csak topéttremekben és falusi rokonoknál lehet találkozni, másrészt a baromfimell nagyon problémás húsféle: túl száraz; ha egy kicsit is túlsütik, fűrészporízű lesz.

Márpedig túlsütik. Mindig. Esetleg még jól be is pácolják valami olajos nyavalyába, amitől még jobban kiszárad, szóval jellemzően fűrészporállapotban kerül tányérra, és mindenki szereti, mert szép, fehér, száraz. Egészséges. Fitnesz.

A magyar vendéglátóipar elfajzott kijevije kábé így néz ki: rossz prézlibe forgatott, olajban tocsogósra sütött, csontszáraz mell, a közepén olcsó, ipari trappista sajttal, esetleg egy kis fonnyadt petrezselyemmel. A sajttal töltés a vendéglátás alvilágának kedvenc technikája, ezzel gondol ehetővé tenni minden rossz minőségű húst, illetve valami ízt csempészni a csontszárazra sütött, agyonklopfolt rántott dolgokba.

A műanyag bugyikba helyezett A4-es lapokból összefűzött, regényhosszúságú, Wordben szerkesztett, vicces helyesírással íródott és a Comic Sans betűtípust is gyakran használó étlapok tucatszám szoktak tartalmazni mindenféle „cordon bleu”-ket (többnyire cordon bleau, cordon blau sőt gordon bleau formában), sajttal töltött melleket.

Ez a degenerált, trappista sajtos recept tekinthető ma már általánosnak, sajnos az internet is ezzel van tele, az eredetire hasonlító receptet jellemző módon „Kijevi jércemell régiesenálnév alatt találjuk, de még ez is olajat ír a sütéshez, pedig az eredeti kijevi tisztított vajban sül, nagyon óvatosan, a jércemellbe vágott zsebbe fagyott vajat és friss petrezselymet (sőt néha kaprot) töltenek. Nem szabad túlsütni, szaftosnak kell maradnia.

3. Bécsi szelet, aka. borjúbécsi (kirántott hús)

A Molnár–Bittera szerzőpáros a Magyar Nemzetben és a Bűvös Szakács blogban alaposan földolgozta a borjúbécsi témát, fölösleges elismételni. Akit érdekel az eredeti (egyébként olasz származású) recept, és hogy milyen lehet egy jó borjúbécsi, az kattintson. Érdemes.

A magyar valóság ezzel szemben ez: a hús nem borjú, borjút a magyar vendéglátásban 1945 óta nem láttak, hanem legjobb esetben is növendék marha, de inkább teljesen felnőtt, sőt a legeslegtöbbször még csak nem is marha, hanem sertés, sőt: pulyka-, sőt csirkemell!, és a legsőtebb: pepihús, mindenféle maradékokból összeklopfolt hibrid (a panír úgyis eltakarja.). Agyonklopfolt, bóti zsemlemorzsába (avas hulladékba) forgatott, rossz, bő olajban tocsogósra ázott, és mellé az obligát mirelit hasáb.

A honi vendéglátás lepusztulását egykedvű iróniával szemlélő pestiek pedig megalkották a „titokzatos, mint egy rántott hús” szólást, és a gyanús éttermekben alkalmazandó szabályt: bundázott, azaz láthatatlan húst nem szabad kérni. Soha.

4. Vörösboros marhapörkölt

A jó marhapörkölt alapfeltételei: zsírosabb marhahús (lábszár, nyak, szegy, sőt: pofa! és belsőségek), jó minőségű fűszerpaprika, füstölt szalonna, nagy bogrács.

A vendéglők kilencvenöt százalékában kapható savanyú, piros húsdarabok készítésekor ezek egyike sem teljesül.

Ellenben olajon fonnyasztott, a jó sok hagyma mellé még paradicsommal (sőt: sűrítménnyel!, sőt: pirosarannyal) is alaposan megküldött, rossz minőségű vörösborral alaposan elsavanyított pörköltek készülnek, jó esetben nem reciklált húsból, de leginkább abból, persze.
Jó marhapörköltet pedig nem nehéz készíteni, néhány becsületesebb büfé és útmenti csárda olykor rászánja magát. De ismeretlen étteremben kár reszkírozni.

5. Spagetti carbonara

Vehetnénk akár a bolognesét vagy a milanesét is, mindkettő a már emlegetett konyhai hulladékhús feldolgozásának ismert módszere, de más olasz tésztafélék is fellelhetők kritikán aluli minőségben magyar éttermekben. A magyar carbonara emblematikusan elcseszett étel: a kijevi jércéhez hasonlóan elcsalt, elhülyített recept, és mint ilyen, jól demonstrálja a készítő szakmai felkészültségét és morálját.

A gondok a tésztával kezdődnek. Az utóbbi években annyira elterjedtek és olcsón hozzáférhetők az olaszos, tojás nélküli durumtészták, hogy azért tojásos megoldással már nem nagyon próbálkozik senki. De friss, helyben készített tésztában sem reménykedhet a realista magyar vendég. A tészta megfelelő elkészítése követelne egészen minimális technológiai fegyelmet, úgyhogy ennél a pontnál már elbukik a szakácsok többsége.

Ebben az erősen digófixált országban nagyjából már az óvodások is tudják, hogy az olasz tésztát nem szabad puhára főzni, megfelelő állaga „al dente”, azaz félkemény, finoman rágható. Ennek ellenére ritkán sikerül eltalálni a megfelelő állagot, pedig csak egy jó ébresztőóra kellene hozzá.

De a tészta az egyszerűbb kérdés, a nagy bajok a szósznál kezdődnek. A magyaros carbonara nem más, mint tejszínben  tocsogó sültszalonna-darabok. Holott az eredeti receptben tejszínről szó sincs, pecorino sajtról, a híres umbriai guancialéról (érlelt, borsos pofaszalonnáról) és ráütött, még éppen folyékony állagú tojásról annál inkább. Kérem jelentkezzen, aki evett már itthon pecorinós, guancialés, tojásos carbonarát!

Függelék: Tejszínes mártások

A tejszínt imádja a gasztrokulturálisan fogyatékos magyar vendéglátás: „gazdag”, nehéz, „ízes” mártásokat lehet belőle készíteni olcsón és gyorsan. A „...tejszínes gombamártással” legalább olyan gyakori fordulat étlapjainkon, mint a „sajttal töltött". A „tejszínes gombamártással” szintagma annyit jelent: vigyázat, gagyi! Ha meglátjuk, azonnal meneküljünk!

6. Brassói aprópecsenye

Apró. Kell még valamit mondani? Hulladékveszély (lásd még: hortobágyi húsos palacsinta, bolognai, fasírtok etc.).  A baj nagyobb: ilyen étel nincs is. A brassói kábé ennyit jelent: vékony csíkokra vágott hús, krumplival, rengeteg fokhagymával sütve. A legkülönfélébb torzszülöttek lelhetők fel: sült mirelit krumplival elkevert pulykamellcsíkok, olajos sertésdarabok főtt burgonyával, de még trendi, méregdrága „olaszos” étteremben is találkoztunk brassói néven szörnyszülöttel: laza paradicsomos (!) mártásban csirkemelldarabok. Van, ahol szűzből készítik viszonylag tisztességesen, de jó alapanyagból meg kár ilyen kaját főzni.

Ennek ellenére sokan meg vannak győződve, hogy a brassói valamiféle tartóoszlopa a magyar konyhának, komoly viták folynak mindenféle internetes fórumokon, hogy milyen az igazi brassói, honnan kapta a nevét, satöbbi. Nagyjából olyan vita ez, mintha a tükörtojás eredeti receptjéről és nevének eredetéről vitatkoznának. Az biztos, hogy Brassó városának semmi köze a fokhagymás apróhúshoz.

7. Fogas Kárpáti/Orly/roston/akárhogyan

Egész Európában a magyarok eszik a legkevesebb halat. Amit esznek, azt is karácsonykor, és többnyire zsíros, tógazdasági, iszapízű tükörpontyot. A folyamszabályozások megölték a magyar halászkultúrát és vele a halgasztronómiát is. Minthogy a magyarok nem esznek halat, a vendéglősök sem tartanak frisset, a szakácsok sem szeretik a halat, nem is értenek hozzá, sütik ész nélkül a lazacot, busát, amúrt, enyvízű szálkafőzelékké passzírozzák a halászlevet.

Mivel a halakat a vendég nem ismeri, persze, hogy átvágják. Afrikai harcsát kap süllő helyett; jó esetben; rosszabb esetben pangasiust (délkelet-ázsiai harcsaféle, amit elképesztő körülmények között tenyésztenek), még rosszabban amúrt, busát (ezek meg a magyar vizekben elszaporodott, kifejezetten rossz ízű távol-keleti növényevők). Ha nem vágják át, és tényleg süllőt kap, akkor szinte biztosan túlsütött mirelit filét, bár annak a mirelitnek már mindegy is, ha túlsütik; a gyorsfagyasztott süllőfilé úgy aránylik a frisshez, mint lócitrom a francia krémeshez.

Ezek a receptek (Fogas Orly, Fogas Kárpáti) is a „világhírű magyar konyha” mítoszát hívatottak őrizni, ezért tarthatják étlapon. A balatoni fogas valaha tényleg a világ legjobb ízű édesvízi halának számított, évszázadokon át jegyezték a francia és olasz szakácsok is, uralkodóknak szállítottak belőle. Balatoni fogas ma már nincs. Mutatóban egy-egy horgásznál. De vendéglőben biztosan nincs.

8. Halászlé

A pusztuló magyar halgasztronómia egyik utolsó kultuszétele a halászlé. A fent említett okok miatt (kevés halevő, friss alapanyag hiánya) egyetlen kezünkön megszámlálhatók tán azok a magyar éttermek, ahol tisztességes minőségben kapható ez az étel, amit a magyar konyha ékkövének tartanak. (Valószínűleg Szerbia felől fölszivárgott találmány.) Sokat elárul a helyzetről, hogy a halászlé-fanatikus bajaiak saját városuk és környékük vendéglátóhelyeit alkalmatlannak tartják tisztességes halászlé elkészítésére, ha igazán jót akarnak enni, és éppen nincs kedvük főzni maguknak, átruccannak a határ túloldalára, Bezdánba, a Pikec csárdába.

A hazai vendéglátós halászlé szinte mindig a szegedi passzírozós recept szerint készül. Ezt a technikát szegedi csárdatulajok találták ki a századfordulón, hogy a levet rosszabb minőségű halakkal sűrítsék, a XIX. századi magyar szakácskönyvekben szegedi halpaprikásként egy alaplé (pláne passzírozás!) nélküli változat szerepel, amit ma bajai vagy dunai halászléként ismerünk (tészta nélkül, persze). Ez, lássuk be, súlyos csapás az identitásukat a passzírozásban megtaláló szegediekre.

Persze alapleves halászlé is lehet (lehetne) jó, ha nem a költséghatékonyság lenne a fő szempont, ha nem passzíroznák át az enyves halcsontlevet, ha nem halászlékockákból főznék az alapot, ha nem nyomnák tele pirosarannyal, ha nem lecsósítanák agyon édes paradicsomsűrítménnyel, és a többi.

9. Lazac bárhogy

A lazac is a hozzá nem értés, no meg az iparszerű tenyésztés áldozata. Teljes félreértés. A mai napig a luxus, a minőség fogalma tapad hozzá, pedig ma már az egyik legkönnyebben hozzáférhető, olcsó halfajta. Nincs olyan étterem, ahol ne lenne az étlapon: lazacsteak, lazac roston, lazacderék valahogyan.

Amikor még luxuscikknek számított, csak vadon fogták, tiszta vizekből, nem tenyésztették irdatlan farmokon, rossz tápon, elszennyezett vízben, a húsát sem E161-gyel festették pirosra, hanem az elfogyasztott rákoktól, kagylóktól kapta a színét. De a legjobb minőségű vadlazac is rossz ízű túlsütve. Nem is sült formájában kapaszkodott  a gasztronómia felsőbb régióiba, hanem füstölve. Mert füstön tényleg fantasztikus ízt kap. A gondosan, jól füstölt lazacnak ott a helye a legkitűnőbb halételek közt.

Ehhez képest tényleg megrázó találkozni a magyar vendéglők túlsütött, büdös, fekáliaízű lazacszeleteivel. Mert ennek az olajos húsú halféleségnek még megvan ez a kellemetlen tulajdonsága is, hogy tudniillik a szó legszorosabb értelmében szarízűvé válik, ha rosszul sütik. Márpedig rosszul sütik, túl sokáig.

Sült halként a lazac különben sem nagy szó. Szinte bármelyik tengeri vagy édesvízi hal veri. Kisebb rokona, a szivárványos pisztráng (nem beszélve az őshonos sebesről, de olyan gyakorlatilag nem létezik) pedig két klasszissal finomabb sütve, még akkor is, ha nem sikerül minden tökéletesre. Tehát: fölösleges sült lazaccal próbálkozni, viszont a füstölt többnyire ehető. Mivel készen vásárolják, készítési malőrök sem fordulnak elő, és a frissességgel sincs gond.

10. Gulyásleves

Nincs mese: nemzeti étel, sőt: nemzeti jelkép. A magyar vendéglátásban fellelhető gulyáslevesek minden politológiai és szociológiai disszertációnál jobban mutatják, mire tartja ez az ország a jelképeit, mire tartja önmagát.

Pedig nem nehéz készíteni. A leves: alapanyag plusz türelem (Esterházy). De már az alapanyaggal gond van. A magyar vendéglátó-ipari trickle down utolsó fázisában lévő étel a hortobágyival együtt. Nagyon rossz esetben egy pályáját valamilyen pecsenyeként kezdő húsdarab rántott húsként reinkarnálódik először, majd megy valamilyen apróhúsos dologba, pörköltbe, tokányba vagy brassóiszerűségbe, a végső állomás a gulyásleves vagy a hortobágyi lehet, esetleg a fasírt.

Tehát a mi vendéglátós gulyáslevesünk többnyire olajos (napraforgó!), savanyú (több napja áll), édes (rengeteg, szappanízű répa), hulladékhúsból készül, százszor újramelegített (emiatt nagyon sós), túlpaprikázott, lecsósított (paradicsomsűrítmény) szörnyűség.

Még soha nem ettünk étteremben akár csak az otthonival összevethető minőségűt sem. Pedig az étterem attól lenne étterem, hogy ott minálunk fölkészültebb szakember főz, olyan alapanyagválaszték és olyan konyhatechnológia áll rendelkezésére, ami otthoni körülmények között hozzáférhetetlen (megfizethetetlen, beszerezhetetlen).

A magyar vendéglátóipar föltámadását onnantól számíthatjuk majd, ha a belváros bármelyik éttermében tisztességes alapanyagból, szaftos húsokból, borjúlábakból, fartőkből, szegyekből, pofákból, belsőségekből készült, finom gulyásokat lehet majd enni, az egyik helyen levesesebbet, a másikon pörköltesen sűrűt, a harmadikon merészebb fűszerezésűt, ezerötszáz forintnál sehol nem drágábban, mai áron számolva. Scifi.

Üldözőboly: somlói galuska, tárkonyos raguleves, caprese, Cézár-saláta, kolozsvári töltött káposzta, bélszín Budapest.