Árpád
-2 °C
4 °C

A történelmet ismerő emberek hogy nem hiszik el a holokausztot?

2018.09.24. 17:57
A Hiányzó történetek című sorozatban New York-i zsidók mesélik el a történetüket otthonukban. A kilencedik részben Ildi életét ismerhetjük meg.

'37-ben születtem Pesten, a Korong utcai szeretetkórházban. A háború alatt a Madách téren éltünk. Érdekes, bárhol lakom, akár Magyarországon, akár New Yorkban, mindig a hatodik emeleten: a Margit körúton, a Madách téren, itt, ahol most élek, és mielőtt férjhez mentem, a 49. utcában, mindenütt a hatodikon.

Abszolút nem értem, a történelmet ismerő emberek hogy nem hiszik el a holokauszt megtörténtét. Nem fér a fejembe.

A háború alatt pincékben bujkáltunk. A szüleim elváltak, rémes, mert anyámmal az egyik pincében húztuk meg magunkat, apám meg egy másikban. Apám keresztény volt, anyám zsidó. Amióta tudom, hogy a nagybátyám Auschwitzban halt meg, zsidónak is érzem magam. Ráadásul mindkét férjem zsidó, és a legtöbb barátnőm is. Nem vagyok vallásos, bár anyám még tartotta a nagyobb ünnepeket, de sosem vitt magával a zsinagógába.

Anyámat elhurcolták a pincéből, de megszökött, egy német kocsi hozta vissza. Azt mondták neki, sajnáljuk, hogy háború van, mi németek nem vagyunk mind egyformák. A házmesternél ültem, amikor megjött, és olyan piszkos volt, hogy nem ismertem fel, pedig csak pár hetet töltött tőlünk távol.

Homályos emlékeim maradtak, például amikor lelőttek egy lovat, és mindenki ment nagy késekkel, hogy szétvágják, és gulyást csináltak belőle. Vagy amikor a nagyanyám fehérneműt vitt falura, és cserébe ételt kapott, mert a pénz elértéktelenedett. Tisztán él a fejemben, hogy a szüleim folyton veszekedtek, kiabáltak egymással. Mindenki összetartott, kivéve ők. Talán ezért adtak be a háború után apácaintézetbe nyolcéves koromban. Csak néha látogattak. Borzasztó szigorúak voltak, mindig kikaptam valami hülyeség miatt. Amikor a kommunisták átvették a hatalmat, az apácákat visszaküldték Párizsba, és az összes vallásos oktatási intézményt bezárták. Tizennégy éves koromig négy különböző iskolába jártam.

Amikor befejeztem az elemit, nem vettek fel sehová, mert a szüleim kapitalisták voltak, el kellett kezdenem dolgozni. A Magyar Optikai Műveknél lettem ipari tanuló, és tizenhét éves koromra optikus képesítést szereztem. Amikor Amerikába jöttem, egy német gyárban csiszoltam lencséket, este meg szombatonként divattervezést tanultam. Másfél év után otthagytam a gyárat, azóta divattervezőként dolgozom. '82 óta saját üzletet viszek, kisebb butikoknak adom el a ruháimat hatszáz és ezer dollár körüli áron.

Eszem ágában nem volt elhagyni az országot, pláne nem Amerikába jönni.

A tizenkilencedik születésnapomon a vőlegényem apja, aki egy degenerált hülye volt, azt mondta, gyerekek, itt nincs jövőtök, menjetek Bécsbe. Válltömésbe rejtett gyémántokat ajándékozott nekünk, hogy adjuk el. '56. november elsején mentünk el. Az apósom egyébként mindent utált, ami amerikai. Hosszú évek után, mit tesz isten, kijött ő is, három hónap múltán mindent leszarozott, szaladt a magyar üzletbe Caola szappanért és Odol fogkrémért. A második felesége elhagyta, ezért hazament Magyarországra, ahol állítólag valami púpos manikűrösnővel élt együtt, míg vissza nem ment a Mártírok útja 39.-be, és ki nem ugrott az ablakon. Mondom, nem volt normális.

Na ennyit az apósomról. De valamiért mégis hallgattunk rá, és elmentünk Bécsbe. Beszéltem németül, gyerekkoromban járt hozzám egy fräulein. Három hét után egy rokon üzent, hogy jöjjünk Amerikába. Menekültként érkeztünk, mi voltunk az első pár, aki a táborban házasodott New Jerseyben. Nagyon funny volt, adtak nekünk egy pohár bort, és elvittek egy szállodába. Nem volt honeymoon, olyan fáradtak voltunk, örültünk, hogy normális ágyban aludhatunk.

ildi
Fotó: Hermann Ildi

Valamit muszáj elmondanom: hiszek is meg nem is a jósnőkben. Ismertem egy öreg nénit Magyarországon, aki szabad idejében jósnőként dolgozott. Anyám egyik barátnője elment hozzá, kérdezte a nő, elmondjon-e mindent, jót, rosszat. Persze, mindent. Erre a jósnő előállt azzal, hogy a férjét hat hónapon belül operálják, ami ugyan sikeres lesz, de később komplikáció lép fel, és két napon belül meghal. Aztán valóban ez történt: megoperálták, vérezni kezdett, megfulladt. Na, gondoltam, én is kikérdezem ezt a jósnőt, ha már ennyire érti a dolgát. Anyám ellenkezett, hogy túl fiatal vagyok, de végül '56 májusában becsöngettünk a nénihez a vőlegényemmel. Nézi a kártyát, hát ez az év házassággal végződik, mégpedig a tengerentúlon. Nem, válaszoltam, a vőlegényem előbb befejezi az egyetemet, csak négy év múlva esküszünk. Nem normális ez a nő, gondoltam magamban, még a határig se mehetünk, nemhogy a tengerentúlra.

Végül december hetedikén érkeztünk Amerikába, tizenharmadikán pedig férjhez mentem. Hihetetlen, de igaza lett.

Amikor behoztak minket New Yorkba, úgy megijedtem, hogy te jó isten, ez túl nagy nekem, hogy tudok majd itt élni! Még Magyarországon láttam Miamiról gyönyörű képeslapokat pálmafákkal, mondtam, költözzünk oda, hiszen minden menekült odamehetett, ahova akart. Úgy is lett. Miamiban egy antiszemita házaspár után egy kedves magyar család fogadott be minket. Az első állásommal egy pékségben óránként egy dollárt kerestem.

Semmi kultúra nem volt abban az időben Miamiban, ami elég nyomasztó. A feketékkel úgy bántak, mint a cigányokkal Magyarországon: a buszon ki volt írva, hogy hátul kell ülniük, a moziban bizonyos mosdókat csak fehérek használhattak. Öt hónap után följöttünk New Yorkba, mert az anyámnak itt élt egy unokatestvére, aki szerzett nekünk lakást. Optikusként vállaltam állást napi tizenkét órában, de másfél év után otthagytam őket, divattervező akartam lenni. Mindig is szerettem ruhákat rajzolni, az anyámnak volt egy fehérneműüzlete a Pilvax közben, szóval már tízévesen terveztem. Szép lassan végigmentem a ranglétrán, mire '82-ben megnyitottam az üzletemet, ahol azóta is a saját márkámat árulom. One-woman biznisz. A varrást most már kiadom, de minden mást én csinálok. Napi nyolc-tíz órát dolgozom, esténként táncolok, ball-room dancingre járok. Huszonöt évvel ezelőtt versenyeztem is, ma már csak szórakozás.

Emlékszem, amikor hazamentem, anyám mondogatta, jaj istenem, jaj istenem. Kérdeztem, mi van? Mondta, semmi. Három nap múlva én is elkezdtem mondogatni, hogy jaj istenem. Otthon mindenki öreg és panaszkodik, hát minek menjek vissza ezekhez az öreg spinékhez, akik csak totyognak? Jó itt nekem.

Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszttúlélő nagymamájának a meg nem kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jól lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszttörténetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket. Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára. Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet. (Somogyi Zsófia, kurátor)

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?