Ki melyik haláltáborban lépett fel?

A náci idõket kutató Ernst Klee legújabb könyvében összeállította a Harmadik Birodalom mûvészeinek a listáját. A 2003-ban megjelent a harmadik birodalom személyiségeirõl kiadott lexikonjához (Personenlexikon zum Dritten Reich) hasonló formátumban megjelent, Kulturlexikon zum Dritten Reich (A Harmadik birodalom kulturális lexikona - Ki kicsoda volt 1945 elõtt és után) címû kötetben mintegy 4000 többé-kevésbé ismert személy rövid életrajza olvasható új összefüggésben. Sokakról elsõ ízben tudhatja meg az olvasó, hogy milyen készségesen támogatták a náci rezsimet, míg másokat áldozati szerepükért illet méltatás.

Nem kellett bevonulniuk

A lexikon elõszavában Klee megírta, hogy a német nácik hatalomátvétele óta léteztek fekete és fehér listák a törvényen kívül helyezett, illetve a támogatott mûvészekrõl. Az utóbbiakat felmentették a katonai szolgálat alól, hogy háborús idõkben is gondoskodhassanak a kellemes szórakozásról.

Õk mindnyájan kiszolgálták a náci kultúrpropagandát és Klee szerint csak kevesen voltak köztük, akik ezt kényszer hatására tették. Sokan Paul Graener, a Birodalmi Zenei Kamara alelnökének megfogalmazása szerint "a német nemzet legelsõ mûvészét" tisztelték Hitlerben. Wilhelm Backhaus zongoramûvész pedig ezekkel a szavakkal méltatta Führerét: "Senki nincs, aki a német mûvészetet és különösen a német zenét jobban szeretné, mint Adolf Hitler".

Fellépés Auschwitzban

Klee különösen súlyos hitszegésnek tartja mûvészeknek a tömeggyilkosságok színhelyén vállalt fellépéseit. Minden bizonnyal ismert mûvészek százainak kellett Auschwitzben fellépni, de egyedül Dieter Borsche színész számolt be róla a háború után a náci multat dokumentáló Joseph Wulfnak.

A gyilkosok épülését szolgáló kultúrüzem éppen akkortájt érte el csúcspontját, amikor 1943 tavaszán elkészültek az új gázkamrák és a krematóriumok az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban, és addig példátlan, szinte ipari jellegû tömegmészárlás vette kezdetét.

Rabok az SS szórakoztatására

Gyakran a kulturális területrõl érkezett rabokat is arra kényszerítették, hogy közremûködjenek az SS pribékjeinek szórakoztatásában. Ismert az auschwitzi leányzenekar, amelyet Alma Rose, Gustav Mahler zeneszerzõ unokahúga vezetett. Õt 1944-ben gyilkolták meg. A treblinkai haláltáborban is mûködött rabokból álló zenekar: ennek Artur Gold vezetése alatt a gázkamrák elõtt kellett vidám operettzenét játszani, nehogy az áldozatok jajongását hallani lehessen.

A náci rezsim legtöbb haszonélvezõje korlátozás nélkül folytathatta mûvészi pályafutását a második világháború után. Sokan úgy tüntették fel, mintha Goebbels áldozatai vagy titokban ellenállási harcosok lettek volna. Klee hangsúlyozza elõszavában, hogy mindezek a tettesek, ötletgazdák és útitársak hozzátartoznak Németország kulturális örökségéhez.

Lexikális emlékmû

A szerzõ többnyire csak 1924 elõtt születetteket sorol fel, mert a fiatalabbaknak nem akar szemrehányást tenni akkori náci kötõdésükért. Döntõnek azonban azt találja, hogy az illetõk késõbb miként viszonyultak ehhez a múlthoz. Ugyanígy részei azonban Németország kulturális örökségének az áldozatok, és azok, akik valóban ellenálltak. Klee azért nevezi kötetét lexikális emlékmûnek, mert a páratlanul érdekes kulturális lexikon hivatott megóvni õket az eltusolástól és a felejtéstõl.