Heti Hetes - tanácstalan nagyágyúk

Mivel egy közéleti kabaré kénytelenségből is a politika úgynevezett visszásságait dolgozza fel, a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ilyen műsort, különösen ha az intellektuális humor eszközével is él, a hatalom ellenfelei közé kasznizzák be a skatulyációs hajlamú médiafogyasztók, s felruházzák mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ellenfél képéhez szerintük hozzátartoznak. Konzervatív kormányzás alatt tehát a politizáló humorista automatikusan szocialistának minősül, ha pedig a hatalom gyakorlói az egész nemzet szimbólumának tekintik magukat, akkor az őket kifigurázó előadó nyilván a nemzeten kívüli tényező, szellemi árvízkárosult, imperialista kém és diverzáncs. Telnek az évek és telik a skatulya, otthonossá varázsolja az oda beutalt hazaárulók egyre népesebb családja; gondolatrendszerek kristályosodnak ki és kövesednek meg, létrejönnek az eposzi jelzők és az állandó poénhordozók.

Aztán hipp-hopp, egyszer csak jön a négyévenkénti népakarat, és szétrugdossa a homokvárakat.

A kormányváltás bekövetkezte szemmel láthatóan nehéz helyzetbe hozta a Heti hetest, akadozó gondolatok, kínos csöndeket szülő vakpoénok és üresjáratok jelzik a vajúdást, a konfúziót. A múltba révedő, már-már nosztalgikus eszmefuttatások, a még mindig előkerülő torgyánozás pedig azt jelzi, milyen jó kis kapaszkodók vesztek oda a pararepublikánus kormány leszerelésével.

Szinte hihetetlen, hogy a menünek még mindig főfogása Grespik László: az ő története egyébként modellezi, milyen veszélyes kisiklást eredményezhet egy-egy megbízható politikai bohóc kiesése. Torgyán Józseffel kezdődött: az agrárszent előbb tetteivel és felfuvalkodott ostobaságával érdemelte ki a csörgősipkát, majd bejáratása után már puszta neve is a tréfák feneketlen butykosává lett. Az ő eltávolítása után, az ő helyére lépett be a különös arc- és agyberendezésű kiváló jogász, a szókövekkel hajigált szíriuszi hungarokrisztus. És az még nem is lett volna meglepő, ha elsül a rovására egy-két poén, hiszen elég mulatságos figura, valóban. Torgyánt viszont nemigen lehet vele helyettesíteni, ahhoz egyszerűen csekély súlyú alak. Mármost ha egy malíciózus közéleti poén hatóerejét úgy számoljuk ki, hogy az az alany és az inszinuáció súlyának szorzata (vagy összege, mindegy), akkor nyilvánvaló, hogy kisebb jelentőségű sértettet jobban meg kell alázni ahhoz, hogy a hatás ugyanakkora legyen, mintha mondjuk egy minisztert szolidan imposztornak nevezünk. Ha pedig a sértett netán jogász, akkor már bele is csöppentünk egy kellemetlen, vesztes becsületsértési perbe. (Ahogy "a nemzet nem lehet ellenzékben" viccet kitaláló meg nem nevezett államférfi is rájött, az erkölcsi győzelmet a valódival szemben elég a magunkénak nyilvánítani, ezt teszik a Heti hetes sztárjai, amikor a vesztett per apropóján gyűjtést rendeznek az éhes kisgyerekek javára.)

"Csak Verebes próbál egyensúlyozni, de az ellenserpenyőben csupán a morfondírozási pipafüst gomolyog..."

Egyelőre tehát a humor nagyágyúi ragaszkodnak a bevált munícióhoz akkor is, ha a hatalom már új kezek alatt fényesedik. Görgey Gáborról szó esik ugyan, mert kikerülhetetlen, de inkább a rossz döntés visszavonásának gesztusa a téma, mint a más álmok más álmodóinak reflexgesztusa, az "enyém a vár, és legóbácsit ültetem a toronyba" attitűd. Ezenkívül viszont Pokorni és Deutsch, Pintér, Torgyán és Schmitt Pál, a Happy End és az Ezüsthajó kerülnek tányérra. Meg is kapják a magukét, ha kissé lendületvesztve is. Csak Verebes próbál egyensúlyozni, de az ellenserpenyőben csupán a morfondírozási pipafüst gomolyog, poén nincs, a gyalulatlan pellengér a szertárban marad.

Mi okozhatja, hogy a jobboldal leköszönt, sőt részben el is tűnt alakjait még mindig több szóra méltatják a heti hetek, mint a már megalakult kormányt, a kormányzó pártokat és köreiket? Két magyarázat is kézen fekszik: egy skatulyán belüli és egy világi.

Az egyik, hogy ezek a művészek és egyebek szellemileg és/vagy anyagilag elkötelezett baloldaliak, a szocialista párt és a szabaddemokraták támogatói. E minőségüket munka közben sem képesek megtagadni, és - ellentmondva a közéleti humor üdvösebb felfogásának - nem általában a politikai megnyilvánulásokra, hanem csak bizonyos politikusok hülyeségeire fogékonyak, függetlenül attól, hogy azok éppen gyakorolják-e a hatalmat. Példaképeiket, még ha módot is adnak rá, megkímélik a kritikától, s ha mégis felháborodnak, hát belesuttogják kifogásaikat a konyhamalacba. Mert ezek ilyenek.

A másik variáció, hogy kinevetni, leleplezni, megmagyarázni csak azt lehet, aki csinál valamit, mégpedig annál inkább, minél látványosabban teszi. Látványosságban és cselekvőkészségben, pláne pedig látványos cselekvésben - kormányváltás ide vagy oda - a kiköltözők lényegesen többet teljesítettek eddig, mint az adminisztratív teendőkkel pepecselő Medgyessy-kormány. Államtitkárok és egyebek jönnek és mennek, de a tengerszinten is érezhető cselekménybeli áramlatokra még várni kell, amíg berendezik az irodájukat, akik jönnek, gyerek képét monitorra ragasztatják Pirikével, meg a szemetes mellé egy művirág - és majd aztán nekiállnak hülyeségeket mondani.

"Két hatalmat kell ellenőrizni, és kettőt kell kiröhögni is."

Ex lex állapot; a kormánybotlásokra leső zsurnaliszták előbb kénytelenek megvárni a csizmahúzást (booting up, ugye, szó szerint). És még akkor is könnyen megeshet majd, hogy Orbán Viktor nevét többet halljuk a kabarészínpadról, mint Medgyessy Péterét. A "mindenkori hatalom" kifejezés ugyanis, ha az elemes asztali Stonehenge nem téved, a következő négy évben nem csupán a kormányt és pártjait fogja jelenteni. Amennyiben hatezer polgári kör egyszerre tud mozdulni, ha mozdulni van óhajtása, és nem akadnak el a saját maguk okozta közlekedési dugóban, akkor ott bizony hatalom van. Ha az ellenzék nem bír ellenzékben lenni, akkor nyilván kormányon érzi magát, azt forgatni akarja, és amennyire tőle telik, forgatni is fogja, akár körbe-körbe is - ez tehát hatalom, amely a mindenkoriba beleértendő, sőt retorikája alapján az örökkévalóhoz, az isteni eredetű hatalomhoz hasonlít. Ez az új hatalmi alakzat, az ő valós és virtuális intézkedései tehát a nevetségest kereső szakember számára megkerülhetetlenek lesznek, sőt már most is azok.

Az egyensúlyozás, a sajtó elvárható ellenzékiségének fenntartása jóval bonyolultabbnak ígérkezik, mint eddig: két hatalmi központra kell és érdemes figyelni, amelyek között ráadásul nincs már hely. A patkón kívül kell fészket rakni, bizony, és onnan szemlélődni csendesen vagy hangos kotkodácsolással, de mindenképp szigorúan és két szemmel. Két hatalmat kell ellenőrizni, és kettőt kell kiröhögni is.

Vagy Antal Imrének van igaza: bohózatok, kortalan, rendszersemleges bohózatok kellenek, féltékeny férj és Tahi Tóth László a szekrényben, Kató néni és Nyomasek Bobó. Legyen ez a harmadik utas válasz, küldjük szerettel a megmaradt agnosztikusoknak.