A Másik Nyilvánosság

Orbán: mindenki hozzon még egy előfizetőt

Az utolsó alkatrész is helyére került a Anjou-liliomokkal vésett, óriás titántárcsán. Az egyenruhás tudósok laptopjaikba írták a rovásírásos kódokat, ujjaik a Hajrá billentyű fölött várakoztak a főpap legyintésére. Aztán mennydörgő robaj hallatszott, szürke fényívek feszültek az abroncs köré, és az ősi jelek gyűrűjében feltárult az átjáró: a kapu a Másik Nyilvánosságba.

előtűnik a ködből az egyenes pengéjű, kétkezes hatalmi érdek

A másik nyilvánosság. A párhuzamos univerzum, ahol minden megtörténhet, amit a fantáziánk elbír, a kalandok vágyott földje, az álomvölgy. Az információs tér, ahol az alkotó nem pihen - hiszen ő népesíti be azzal, amit nem szégyell. Ha akar, állandó lódobogást szerkeszt belé háttérzajnak, megfesti benne ellenségeit ocsmány mocsári hanyistóknak, szüzeket uzsonnázó papírsárkánynak. És önmagát is beleírja, földreszállási jeleneteket, ahol nyilvánosan igazít a rendszeren vagy prédikál teremtményeinek.

Egyelőre azonban a szentkorona-csillagkapu innenső oldalán vagyunk, a szabályokat még nem a képzelet szüli. Ha lefordítjuk az orbáni mozdulatszínház új előadásának üzenetét a vizes zsömle és a zalahús hétköznapi nyelvére, pillanatok alatt eltűnik a misztikum, és előtűnik a ködből az egyenes pengéjű, kétkezes hatalmi érdek.

Mi is az a másik nyilvánosság? Hát a pártsajtó, csókolom, csak az karcosabban hangzik. Mi másnak lehet nevezni olyan lapokat, amelyeknek első számú rikkancsa maga Orbán Viktor? Mi más oka lehet a hatalomra vágyónak, hogy újságot adjon el - mosógépszerelő-vízlágyító viszony -, ha nem az, hogy az illető újság cserébe jól megfizeti, ha nem is pénzzel, de szavazattal?

nyakára könnyű csókot lehel a ruganyos testű főpolgár

Hogy egy-egy lapnak irányultsága van, az természetes, eddig sem gondoltuk, hogy a Magyar Nemzet valaha is országimázs-kakikákat fog megszellőztetni, vagy hogy a 168 Óra savanykás jegyzetben emlékezik meg Medgyessy Péter retorikai ámokfutásairól. A viszony felforrósodása, az orbáni termékcsalád bemutatása mellett csak az a furcsállnivaló, hogy a polgári körökből összeálló félnemzeti gyülem rovarállamnak rendezkedik be, ahol megmondják világosan, mit kell olvasni a szombati szemináriumra, és mit kell előfizetni a szegényeknek - innen csak egy lépés az egysávos néprádió. Így nem értelmes emberekkel bánnak. Azok eddig is eligazodtak a standon.

Hogyan érezheti magát az újságíró, akit a népvezér szeret? Akinek nyakára könnyű csókot lehel a ruganyos testű főpolgár, becézgeti és cirógatja, s a puszik közt egy vezércikket is sugdos fülébe? Pont úgy, mint egy kurva - a csillagkapu, amelyen átférgelődte magát, a túloldalról nézve nem az a díszes, a mesevilágba vezető oltár, aminek innen tűnt. Csak egy folyton kedveskedést követelő gyűrűizom, amely elzárja az egyetlen kiutat.

Ha csak ennyi lenne az egész. De ha emellett a néptribun el is adja a lapját, sőt előfizetteti, akkor a szolgáló már inkább jóllakott, jól megfizetett, elegáns hostess.

Az a furcsa szájíz mégiscsak kiöblíthetetlen. Túl mély és szenvedélyes ez a nyilvános egybeforrás. Ilyen lapot olvasni nem más, mint beleegyezés az előzetes cenzúrába, elfogadása annak, hogy csak Orbán Viktornak tetsző sorok kerülhetnek a szemünk elé; éppen hogy feladása a tájékozódáshoz és a nyilvánossághoz való jognak. A rezignált rácuppanás a legközelebbi csecsre, ami miatt pedig oly bőszen csattog a polgári karikák ostora: az arctalan fogyasztó gesztusa, ahogy átkapcsol a tévéshopra.