Ha Asterix bepörög a csodaturmixtól, csak Traffipax állíthatja meg

Művészek és radarok

A szerkezet eredeti célját senki sem vitatja – be kell tartani minden sebességkorlátozást, mert a száguldás veszélyes. Közben persze vonzó is, hiszen még Cserháti Zsuzsa és Charlie is Száguldás, Porsche, szerelemről énekeltek. A dal szövegírójának sikerült valami elsöprően szép és valahol mindannyiunk lelkében ott rejtőző érzeményt megfogalmazni. Rengeteg mai anyuka, apuka és egyre több nagyi is ábrándozik azokról a daliás időkről, amikor táncolva sziszegte a diszkógömb keringve cikázó fényei alatt: esz-pé-esz, esz-pé-esz…

A traffipax a villámgyors kilométerfalás ősi vágyát zabolázza meg. Azt az elemi ösztönt, melynek lírai definícióját Juhász Sándor, a fentebb említett dal halhatatlanná vált szövegének szerzője örökre a lelkekbe véste: „Száguldunk, élvezd az iramát / Sólyomként, kéklő hegyeken át / Zúgva süvít a szél / Lüktet, felsistereg a gép / Érzem szédítő, vad mámorát.”

Vagy ott van a „ha én szél lehetnék” kezdetű korábbi sláger, de Csaba királyfi se cammog a csillagösvényen. Száguldani szép, de pontosan ezt teszi kockázatossá a traffipax mögött álló rendőr, ahogy ezt egy másik klasszikus, Sam Peckinpah Konvoj című kamionos westernfilmje látványosan ki is fejti. Gumikacsa, Kocaól, Pók Mike és a többi, végtelen amerikai utakat rovó teherautó-sofőr örök harcban áll a kanyarban leskelődő traffipaxos országúti zsarukkal, köztük is legkivált a „Mocsok” Lyle nevű vén medvével.  

A régi szép időkben, még a hatvanas évek előtt, nem lehetett az út széléről megmérni, ki mennyivel rohan. Az ókori rómaiakat alázó gall Asterix például hihetetlen sebességgel cikázhatott a római útellenőrök között, és senki se volt képes megállítani, mert Julius Caesarnak nem volt Traffipax nevű légiósa. 

Legendák és cáfolatok

Amikor megkérdeztem egy ismerősömet, mi jut eszébe a traffipax szóról, azonnal egy országútra asszociált, ahol lefelé menet önkéntelenül is felgyorsulnak a kocsik, a kanyar előtt kis erdő szegélyezi az aszfaltcsíkot, bokrai között megbújik egy fehér rendőrségi Lada, benne zsákmányra éhes egyenruhásokkal. Rajtakapott gyorshajtóként mindenki áldozatnak érzi magát, és hálójukat radarhullámokból szövögető rusnya pókoknak látja a traffi kezelőit. 

Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyekben a jogsi rejtett papírpénzeket védő amulettként használva ki lehetett szabadulni a tányérsapkás útonállók karmai közül. Voltak egyéb hiedelmek is, mint a CD-lemez a visszapillantó tükrön, és valóban működő közösségformáló gesztusok, mint az a szép szokás, hogy a kormányt fél kézzel elengedve mutatóujjunk körkörös mozdulataival jelezzük a szemközt jövő ismeretlennek, hogy lassítson, vagy csapdába esik. 

A technika fejlődésével megjelenő lézeres alapú rendőrségi sebességmérő eszközöket már valóban képesek időben jelezni az erre a célra kifejlesztett szerkezetek. Mivel ilyesmit felelős beosztású politikusok is alkalmaztak hivatalos útjaik során, ezekkel nincs is baj. 

A traffipax alkonya

A fejlődés persze nem áll meg, ma már mindent látnak a gépek, tíz perc múlva az sem lesz utópia, hogy bárkit, bárhol, bármikor megfigyelnek, ellenőriznek, és ha kell, megbüntetnek. Addig viszont örüljünk, hogy ma már többnyire nem fák közé bújva traffipaxolnak a rendőrök, vannak erre a célra sokkal alkalmasabb telepített és egyéb berendezéseik. Talán emiatt is meglepően sokan hajlandóak megállni, hogy ne tépjenek kétszázzal, holott az autójuk bírná. Másokat a benzinár tart vissza az oktalan gázadástól, de persze még mindig akadnak, akik ötvennel száguldanak egy negyvenes korlátozó tábla után is, míg a telefonjukon meg nem szólal Dóri, Andris vagy Lotti – hangbeállítástól függően –, hogy közölje: az úton sebesség ellenőrzés várható.