Szenteste, startmező

Ez nem a valóság, suttogja Máté. Tenyerét sörösüveg hűti, bőrét napfény perzseli. Hunyorogva nézi az óceánt. A horizonton tankerek sziluettje remeg. Az égbolt lehetetlenül kék színben ragyog, kivéve ott, ahol a napkorong araszol. Ott mintha kiégne.

Máté két napja érkezett. Aludt, evett, most a parton ül. Kempingszékét a hullámok pereméig húzta, abban üldögélve mereng a világ dolgain. Leginkább a sajátjain. Cége jó évet zárt, az osztalékból öt évig gondtalanul élhetne a semmi közepén. A kisujját se kellene mozdítania, megkaphatna mindent, amire csak vágyik.

Az elmúlt hatvankét évét, amit e földi valóságban eddig eltöltött, nem cserélné el senkivel. A fiára gondol, Londonban séf. Manapság minden kamasz séf lenne. A televízióból ömlenek a séfes műsorok. Menjél, mondta, amikor egy napon azzal állt elő, hogy apa, lelépnék Londonba; keresek egy rakás pénzt, aztán hazajövök. Menjél, mondta Máté. Tudta, a fia soha nem jön haza. Akit megérint a bőség istennőjének ujja, az nem megy már sehova. Ott ragad, ahol van, mint Odüsszeusz Kalüpszó szigetén. Menjél, mondta. Megölelte fiát. Menj.

Aztán Ritára gondolt. Akkor szeretett bele, amikor a teste még annyira törékeny volt, mint a lelke. Hitt a jóságban, az őszinteségben. Mindene tiszta volt, akár a frissen hullott hó. Csak később jött rá, amikor már minden közös volt, a ház, a vagyon, az összes emlék, amit addig felhalmoztak, hogy a hó hideg és mindent ellep. Elhagylak, Máté, szólt a nő egy esős napon. Kedd volt, szürke délután. A villámok jégcsapként hulltak az égből. Szükségem van levegőre, folytatta Rita, élni akarok. Menjél, felelte Máté, és úgy érezte, a lelke mélyén egy egész galaxist nyel el egy hirtelen támadt fekete lyuk. Menj, suttogta. Megölelte Ritát. Végül Máté költözött. Nem messze, egy másik városba. Az új lakásban üldögélve arra gondolt, hogy az élet olykor mindenkit visszaküld a startmezőre.

Máté anyja hatvan éve halt meg. Arra sem emlékszik, milyen volt bőrének illata. Az apját négy éve vitte el egy infarktus. A harmadik. Ő legalább tudott élni. Egy időben annyi mostohát vitt haza, hogy Máté azt hitte, a nők olyanok, mint az étel: nélkülük nem lehet élni, de egy idő után lejár a szavatosságuk. Mind közül egy Olga nevű nőt kedvelt a legjobban, ő legalább tudta, hogy a fiúk szeretik a madártejet. Aztán elmaradtak a mostohák. Máté apja egyre csöndesebb lett, belebetegedett a magányba. Lassan fonnyadt el, mint az íztelen gyümölcs. Előbb a lelke száradt el, majd a teste, végül, amikor már csak a plafont bámulta az ágyból, Máté odaült mellé. Kezével végigsimított apja homlokán, és ezt mondta neki: Menjél, Apa, hátha találkozol Anyával.

A temetésre Rita is eljött. Az utcán egy férfi várt rá sportkocsiban. Percenként nyomta a dudát, unta a várakozást. Rita letette a koszorút a ravatal elé, intett, és tűsarkon kitipegett. A gyerek jól van, kérdezte sietve. Máté a kocsi felé pillantva bólintott. Menj, már várnak... A fiuk Londonból üzent, hogy nem tudott műszakot cserélni, az emberek folyton éhesek.

Aztán eljött a december. Máté azon töprengett, hogyan legyen idén a karácsony. Persze tudta, innentől kezdve tökmindegy. A frissen hullott hó nem hozott ünnepi hangulatot. Máté repülőjegyet vett, két átszállással, kompolással. Menni kell, suttogta. Interneten fizetett.

Most az óceán partján ül, és akár egy festményt, az előtte nyújtózó világot bámulja. Ez nem a valóság, gondolja. Túlságosan tökéletes. Tenyerét sör hűti, bőrét napfény perzseli. A délután is elmállik a horizonton. Máté kortyol a sörből. Édes és keserű. Rázendítenek a kabócák. Az univerzum ezernyi hangon zsong. Valahol egy gekkó csuklik, aztán az is elnémul.

Boldog karácsonyt, mondja Máté. Az est hűs szellőt hoz, dallamfoszlányt. Valahol a parton kapatos társaság énekel németül teli torokból. Ó, bölcs fenyő, ó bölcs fenyő, / Bár tudhatnánk a titkod!... Boldog karácsonyt, int Máté a sörrel. Kiissza, újabb palack után nyúl. Szisszen a szenteste. A sör habja kifut. A parti homok felissza.