Életünk tornyai

Csak a szokásos kép. Minden mászókán gyerek, a homokozó tele, lapátcsere, vödörcsere, teli talppal guggoló, karjukkal vitorlázva futkosó kölykök. A háttérben padok sora. A padokon anyukák, olykor apukák. Előregörnyednek, széttárt karral hanyatt dőlnek, keresztbe vetett lábbal figyelnek.

Apa, apa... Szöszke srác fut a kötélhinta felől. Játszhatok Rékával? Apa bólint. Persze. Mosolyog. Miért is ne. Réka a homokozóban, kezében piros színű lapáttal várakozik. Amikor meglátja a feléje futó Samut, felpattan, a fiú elé szalad. Megöleli. Samu puszit nyom az arcára. Ahogyan a felnőttektől látta. Aztán már bandáznak is, várat építenek. Toronnyal. Már amennyire a homokból tornyot lehet építeni.

Apa tekintetével a szemközti oldalon ülő nőt keresi. Réka édesanyját. Valakivel beszélget. Cseveg. Mosolyog. Gesztikulál. Kezével olykor a füle mögé simítja szőke tincseit. Apa sóhajt. A nő szépsége megigézi. A látvánnyal képtelen betelni. Legszívesebben odamenne hozzá, megölelné. Ahogyan Samu Rékát. Ahogyan Réka Samut. Hajtincsét a füle mögé igazítaná. Odahajolna hozzá, beszívná bőrének illatát.

Ekkor egy férfi ül apa mellé. A túloldalra néz ő is. Csinos, mi tagadás, mondja. Szájával ciccent, vigyorog. Van itt látnivaló, folytatja. Apa nem felel. A férfira néz, majd a zsibongó gyerekek között megkeresi Samut és Rékát. A vár épül. Tornya folyton leomlik, de Samu vízért szalad, a nedves homok, amíg ki nem szárad, jól tapad. Aztán elporlik az is. Mint a szerelem. Mert ha már nincsen semmi, egyetlen gondolat, érintés, pillantás, sem üzenet, arra válasz, amely egyben tartaná, elmállik az is. Mintha sosem lett volna. Ha fellapozod elmúlt szerelmed könyvének lapjait, az oldalak az ujjad között porladnak semmivé. Próbálsz emlékezni, próbálod felidézni, hogy milyen volt, mégsem találod. Üres tér, kihalt univerzum minden hátrahagyott szerelem. Fagyott bolygók és dermedt csillagok halmaza.

Apa, apa... Samu nyakig homokosan rohan a padhoz. Réka ma nálunk alhat? Apa megsimogatja fia fejét. Ma nem, nem ma. Az apa mellett ülő férfi röhög. Korán kezdi, de hajrá, kölyök. Apa és Samu úgy tesz, mintha nem hallanák a férfit. Menj, játssz még, mondja apa. Samu akár egy kölyökvizsla, rohan. Apa észreveszi, hogy a szemközti padon ülő nő Samut figyeli. Mond valamit a mellette ülő asszonynak, aztán feláll. A homokozóhoz megy. Leguggol. Végigsimít Samu fején, megöleli. Aztán kézen fogja Rékát és Samut, és megindul apa felé.

Szia, mondja, amikor a padhoz érnek. Szia. Réka apa nyakába borul. Alhatok ma nálad? Apa anyára néz. Az a fejét rázza. Nem lehet. Ma nem. Réka sóhajt. Arcon csókolja az apát, apró tenyerével végigsimít rajta. Akkor majd hétvégén, mondja. Samunak is puszit ad. Majd hétvégén. Szia, Apa, mondja Réka. Szia, drágám, mondja apa.

Búcsúznak. Samu apja ölébe kucorodik. Nézik, amint a nők távolodnak. Anya visszanéz. Apa int. Próbál nem gondolni arra, hogy ennél kegyetlenebb élet nincsen. A nőt a túloldalon egy férfi várja. Ölelkeznek. Réka az anyja kezét fogva néz a túloldalról. Samu integet. Réka integet. Apa integet.

A férfi a padon azt mondja, hogy ez azért kemény. Apa nem felel. Tudja, hogy az. Megyünk, Samu? Köszönnek, indulnak. Útközben begyűjtik a lapátot, a vödröt, a lábbal hajtós kismotort. Kilépnek az utcára, maguk mögött hagyják a játszóteret, de apa úgy érzi, az egész világ játszótér. Hosszú évek alatt épített várának tornyai közt sétálnak. Mindegyik romokban.