Egyáltalán nem kellett bökdösni

Szinte hihetetlen, de 12 év után új albummal jelentkezett a britpop-éra egyik legnagyobb slágergyárosa, a Blur. A londoni zenekar ezt megelőző, legutóbbi lemeze, a Think Tank 2003 májusában jelent meg, de már trió felállásban, a csapat emblematikus gitárosa, a csodabogár Graham Coxon nélkül. A zenekar eredeti felállása utoljára 16 évvel ezelőtt adott ki utoljára nagylemezt 13 címmel. (Mármint nem 13 címe volt az anyagnak, hanem ez volt az album neve.)

Coxon ekkoriban az alkoholizmusával küzdött, a frontember, Damon Albarn rácsúszott a heroinra, Dave Rowntree dobos a kokainra, Alex James, a basszusgitáros pedig már inkább a Fat Les nevű zenekarával volt elfoglalva, amit Lily Allen apjával, Keith Allennel és Damien Hirsttel, a híres képzőművésszel alapított, aki például a Red Hot Chili Peppers basszerosának, Flea-nek is dizájnolt gitárt, de a Blur Country House című számához is ő készített klipet. Az új Blur-nagylemez mellett írunk még Raekwon friss albumáról, az Irie Maffiáról, George Fitzgeraldról, a Brian Jonestown Massacre-ről, és valószínűleg megtaláltuk az idei év egyik legjobb magyar bemutatkozólemezét is.

A Think Tank után a Blur kissé szétszéledt, és a tagok inkább a saját projektjeikkel kezdtek el foglalkozni. Miután Coxon és Albarn rendezte megromlott viszonyát, a zenekar 2009 nyarán ismét összeállt és koncertet adott a londoni Hyde Parkban, majd egyre több fellépést vállalt el, 2013-ban például a Szigeten is felléptek.

A Sziget egyértelmű húzóneveként fellépő Blur nem egy félgőzzel és lelketlenül, hanem egy tisztességesen és profin előadott slágergyűjteményt hozott Magyarországra

– írtuk akkor, és valószínűleg nemcsak mi éreztük magunkat remekül, hanem a zenekar is, hiszen a koncert előtti éjszaka megnézték maguknak Budapestet, a romkocsmákat, és közben állítólag fantasztikusakat ettek is.

Rövidesen azonban híre kélt, hogy új Blur-lemez jelenhet meg, mivel a zenekar nem sokkal a szigetes buli előtt, néhány lemondott japán koncertdátum miatt, öt napot töltött egy hongkongi stúdióban.

Volt egy csodás hotelszobám egy kerek fürdőkáddal, szóval azt terveztem, hogy ott töltöm majd mind az öt napot. Ehelyett egy mocskos stúdióban találtam magam... Csak pihenni szerettem volna egy kicsit, de jött Damon, és azt mondta: gyerünk, csináljuk meg azt a kurva lemezt!

– mesélte később Coxon.

A zenekar a nyári hőség ellenére is remek formában volt, jól érezték magukat, és jobbnál jobb ötleteket dobtak össze az apró és fülledt stúdióban. A következő nyáron Albarn már arról beszélt, hogy van vagy 15 számötletük, és ha végre meg tudná hozzájuk írni a dalszövegeket, akkor akár be is tudnák fejezni az anyagot. Ekkor még mindig kérdéses volt, hogy a várva várt Blur-lemez valóban elkészül-e majd. A frontember az ázsiai felvételekről úgy nyilatkozott:

Van rajta néhány remek dal, de az is lehet, hogy ez is csak egyike lesz azoknak a lemezeknek, amik aztán soha nem jelennek meg.

Tavaly ősszel Coxon már azzal a Stephen Streettel dolgozott együtt a felvételeken, aki a britpop-éra alatt a Blur lemezeinek, majd később Coxon szólóalbumainak a producere is volt. Albarn ezalatt az akkoriban megjelent, Everyday Robots című lemezével turnézgatott, és Ausztráliából hazafelé tartva – két nap erejéig – még egyszer útba ejtette Hong Kongot, hogy ihletet merítsen, és végre befejezhesse a dalszövegeket.

Street közben így mesélt a közös munkáról:

Több mint 18 éve nem dolgoztunk együtt a srácokkal, még szép hogy ideges voltam én is! Először is Grahammel dolgoztunk ketten, ami azért nem volt olyan nagy előrelépés számomra. Olyanok voltunk, mint két kisgyerek az édességboltban! Megpróbáltunk formát találni a felvételeknek. Mindketten nagyon izgultunk, amikor visszavittük az eredményt megmutatni Damonnak.

Coxon és Street egy egész hónapot töltött azzal, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az anyagból. A dobos, Rowntree egyenesen varázslatnak nevezte a páros munkáját, és szerinte megmentettek egy kiváló albumot attól, hogy végül csupán remek ötletek keszekusza katyvasza legyen. Alex James szintén nagyon elégedett volt az eredménnyel, szerinte a Magic Whip a Blur életművének eddigi legerősebb darabja, Albarn pedig bár tartott attól, hogy nem fog neki tetszeni, amit Coxon és Street tesz az anyaggal, végül kellemeset csalódott.

Már nem emlékeztem, miket vettünk fel. De hogy is emlékeztem volna?! Hiszen 18 hónappal azelőtt történt, és rengeteg mindent rögzítettünk azalatt az öt nap alatt. Viszont ami aztán történt velük, az valami csodálatos. Képzeld csak el, hogy egy olyan lemezt hallgatsz, amit te készítettél, de nincs róla szinte semmi emléked!

– lelkendezett végül az énekes is, aki szerint a Magic Whip leginkább David Bowie berlini időszakát idézi.

Ami a leginkább szembetűnő, az talán az album megfontoltsága. Mikor először láttam neki a lemez hallgatásának, egyik kollégám sokat sejtetően csak annyit mondott, vigyázzak, el ne aludjak közben, és arra kérte a többi kollégát, hogy nyugodtan bökdössenek meg, ha esetleg elbóbiskolnék az elkövetkező bő ötven perc alatt. A Magic Whipet ennek ellenére unalmasnak semmiképpen sem nevezném, inkább csak az hallatszik rajta, hogy nem szertelen huszonévesek, hanem érett, már az ötven felé közelítő férfiak munkája. Albarn a My Terracotta Heart című dal kapcsán be is vallja, hogy szerinte egy felnőtt férfi is üzenhet dalban egy másik felnőtt férfinek, nincs ebben semmi kivetnivaló, és közben egész nyilvánvalóan Coxonra, illetve a kettejük kapcsolatára gondol.

Nagyon boldog vagyok, hogy újra egymásra találtunk

– teszi még hozzá, és a lemezt hallgatva efelől nekünk sem lehet semmi kétségünk.

Azok, akik már nem feltétlenül szeretnek izgulni, de még megvan az igényük az élvezetes és kiegyensúlyozott alkotások iránt (márpedig kinek ne lenne?), biztosan nagy örömüket lelik majd a Magic Whipben, ami nemcsak az utóbbi idők egyik legjobban várt, hanem egyik legjobban sikerült brit visszatérőlemeze is egyben. És azért a hozzá kapcsolódó sztori sem utolsó. (kovács d.)

Ezek voltak még a héten

Nyolcadikosok: Témazáró (9/10)

A debreceni Nyolcadikosok a jópofa név- és albumcímválasztás ellenére is figyelemreméltó zenekar, bemutatkozó lemezük máris döbbenetesen jól sikerült, amit azért nem sok kis zenekar mondhat el magáról. Azt írják magukról, rengeteg Replacementset, Pixiest és Strokesot hallgatnak, ami meg is hallatszik, viszont a szerencsés hivatkozási pontok mellett még a dalok is erősek. Nálam a Témazáró bőven ötöst ér, mármint érdemjegyeket tekintve, de egy tízes skálán sem kell szégyenkeznie, sőt. (kovács d.)

Basszus, ennél jobb magyar lemezt idén még nem hallottam! A Gettin' Stoned gyanúsan a nyár szmóker himnusza. (sajó)

Delia Gonzalez - In Remembrance (6/10)

Nils Frahm-rajongóknak egészen biztos sokat fog jelenteni az In Remembrance hipnózisos zongorázgatása, de azoknak, akik Delia Gonzalezt valójában onnan ismerik, hogy korábban Gavin Russom szintimágussal együtt kozmikus elektronikus zenét csinált a New York-i DFA kiadónál, sajnos elég nagy csalódás lesz az új lemez, és hát lehet találgatni, hogy én melyik csapatba tartozom. Bryce Hackford remixei a második lemezen kicsit segítenek az összképen, de azok meg olyanok, amikre a berlini Kompakt kiadó az egész karrierjét építette. 

(klág)

The Brian Jonestown Massacre: Musique de Film Imaginé (4/10)

Anton Newcombe zenekaráról egy időben azt tartották, hogy még soha senki nem látta őket a drogozáson és a zenélésen kívül mást csinálni – például enni, vagy valami hasonló. A frontember új lemezével feltehetően bizonyítani akart, ezúttal ugyanis azt eszelte ki, hogy egy nem létező francia film zenéjét írja meg. Az eredmény egy filmet csakugyan varázslatossá tenne, és művészeti szempontból is nagyon-nagyon izgalmas vállalkozás volt ez, a Musique de Film Imaginé így önmagában hallgatva mégsem olyan szórakoztató, még SoKo és Asia Argento vendégszereplésével sem. Úgyhogy Anton, elhisszük, hogy nem csak egy Hülye Drogos, hanem Valódi Művész vagy (bár ebben eddig sem kételkedtünk), de most már térj vissza légyszi ahhoz, amiért eddig is szerettünk! (kovács d.)

Raekwon: F.I.L.A. (6/10)

Amikor kikerültem Skóciába egyetemre, akkor igyekeztem a kollégiumban minél több embert megismerni, mégis csak társas lény lennék, vagy micsoda. Az egyik piázgatós este mindenki zenéket mutogatott a másiknak, amikor előbukkant egy vézna fehér srác szemüvegre húzott kötött sapkával, és berakott egy Raekwon-albumot. Mondtam neki, hogy én is inkább Method Man-párti vagyok mire nagyon megmosolygott, hogy a Wu-Tangből ő a legmainstreamebb. Akkor próbáltam egy adag GZA-RZA elmélkedéssel tompítani az égést, amire meg azt mondta, hogy azokat meg csak az újgenerációs vállalkozói fejjel gondolkodó rapperek istenítik. Jó mondom, akkor mondd miért pont Raekwon? Hát ő az igazi trú hiphop a Wu-Tang Clanon belül, aki még ennyi év után is megmaradt a gyökereinél. A F.I.L.A. is ilyen lemez, tisztességes rapalbum mindeféle kísérletezgetés nélkül a jól bevált ezeréves sémákkal, de legalább a szöveg odaveri az összes újhullámos wannabet. Viszont csak a dalszöveg miatt nem fogom egynél többször meghallgatni. (sajó)

Paul De Jong: If (7/10)

A Books az utóbbi mondjuk 10 év egyik legszórakoztatóbb zenekara volt, annak ellenére, hogy három dologból állt: egy basszusgitárosból, egy csellósból és temérdek, ironikus hangmintaként használt hangfoszlányból. Sajnos csak volt, mert egy karrierösszegző díszdoboz után feloszlottak, Nick Zammuto, az első a felsorolásból kiadott egy zseniális és egy okés lemezt, a csellós Paul De Jong meg idáig várt, hogy előbújjon és bebizonyítsa, hogy minden, ami a Booksban szép volt, az az ő rezortja volt, minden ami okos, az meg Zammuto. A lényeg: hallgassatok Booksot, és ha az megvan, és tetszik, akkor úgyis minél többet akartok majd, De Jong lemezét lehet a sor végére hagyni, de csak azért, mert a zenekarának lemezei tényleg zseniálisabbak. (klág)

American Wrestlers: American Wrestlers (9,5/10)

A titokzatos Gary McClure projektjéről korábban, egy rendőrök által agyonvert hajléktalanról szóló száma kapcsán, már minden lényegeset elmondtunk. A komplett lemezről legyen elég annyi, amit már talán korábban is sejthettünk: egy csodálatosan szerény férfi csodálatosan szerény dalai. (kovács d.)

George Fitzgerald: Fading Love (8/10)

George Fitzgerald 2010 óta gyártja a jobbnál jobb house-dalokat, a londoni Hotflush Recordsnál jöttek ki az első számai, de közben több angol DJ-hez hasonlóan Berlinben kötött ki. Fitzgerald számainak egy részére eddig is jellemző volt az az érzelmes, sok hangmintával dolgozó vonal, ami az első nagylemezén dominál, az újdonság talán csak annyi, hogy a számok többségében vendégénekes is van. Ez egyébként kifejezetten jól áll ennek a lemeznek, aminek a dalait valószínűleg nem fogják szétjátszani a klubokban, ellentétben a szakítást feldolgozó melankólikus dalok tökélesetes helyen lesznek ott, ahova valók: otthoni hangfalakban, mélynyomókban, és fülhallgatókban. (stubnya)

Samo Sound Boy: Begging Please (9/10)

Ha a gépek sírni tudnának, akkor már itt zokognának azoknak a kezei alatt, akik ezzel a hülyeséggel kezdenének egy lemezkrityót egy elektronikus albumról, de basszus, a Samo Sound Boy (a tavalyi szinte tökéletes lemezt kiadó DJ Dodger Stadium fele), pont olyan, amikor egyszerre szeret bele valakibe egy sampler és egy dobgép, harcot vívnak érte, de kiderül, hogy akit kinéztem maguknak, az igazából egy negyven évvel ezelőtti vokálba szerelmes. A Begging Please elvileg szakítószene, igazából naplementében is működik, de például most is szívesen hallgatnám, pedig semmi baj nincs a magánéletemben. (klág)

Irie Maffia: 10 (8/10)

10 éves az Irie Maffia, ezért a legújabb albumon próbálták összefoglalni az eddigi pályafutásuk kvintesszenciáját a reggae-től a veretős elektronikáig. Ez a vállalkozás nagyon csúnyán félremehetett volna minden más együttesnél, de az Irie Maffia már nagyon régóta nem csak egy szimpla reggae zenekar. Ez köszönhető annak, hogy több profi producer is van a csapatban, akiktől távol áll a megúszós zeneszerzés, helyette igyekeztek kihasználni a tagok összetételében rejlő lehetőségeket, amik bőven túlmutatnak az unalomig ismételt reggae klisék puffogtatásán. Egészen lenyűgöző, hogy egy lemezre felfér egy kvázi afrikai pophimnusz (Be The One), basszusnehéz döngetés (Grenada), vagy egy-egy klasszikus reggae szám is (Johnny No Walker). A titkos kedvenc mégis a Tisztelet c. dal. Jó pár olyan magyar MC-t ismerünk, aki jamaikai patois raggával próbálkozik évek óta (Columbo is ilyen például), miközben Kemonnak tősgyökeres karibi srácként nincs problémája a hitelességgel. Most mégis magyarul szövegel ebben a dalban, és tök jól bebizonyítja, hogy alapvetően nem a nyelvválasztás határozza meg a slágert, hanem az előadás, legyen a karibi angol, vagy telepi magyar. (sajó)

Verőköltő: Féltve őrzött (???/10)

Az egyik legunamasabb magyar zenei műfajmegnevés az "alternatív", amit szinte minden olyan gitárzenére ráaggattak a rendszerváltás után, amiben nem szélgép előtt gitároznak bőrnadrágos férfiak. A 2010-es évekre az állandó alterozás kissé alábbhagyott, pedig ha van zenekar, amire tényleg nincs jobb kifejezés az alternatívnál az a Verőköltő. Hatalmas ívben szarnak a klasszikus dalstruktúrára, és az olyan dolgokra mondjuk, mint a refrén. Hiába hallgattam végig többször is az albumot, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy itt most egy csapat meg nem értett zsenit hallok, vagy valakik kicsit túltolták a kábót a stúdióban. Nem is lenne igazságos ezért osztályozni őket, inkább ajánlom mindenkinek, hogy hallgassanak bele, mert a Féltve őrzött abszolút nem egy tipikus rocklemez. A szövegek értelmezéséhez pedig ajánljuk a Recorder cikkét, ami ugyan nem magyaráz meg igazán konkrétan semmit, de legalább belelátunk az alkotók lelki világába. (sajó)

Junkie Jack Flash: ...légy, ami lennél! (3,5/10)

Alakul mostanság valamiféle vintage rock revival Magyarországon, hiszen az Ivan & The Parazol vagy a Headbengs is felvállaltan klasszikus rock and roll bandák, akik két kézzel nyúlnak vissza a műfaj legfontosabb évtizedeihez. A pécsi Junkie Jack Flash (már a név is) is valami ilyesmi lenne, csak azzal a különbséggel, hogy az előbb említetteknél tízszer jobban rájátszanak a Nagybetűs Rock And Roll Életérzésre, amitől inkább egy falusi motoros fesztivál délután négyes fellépőjének tűnnek, mintsem vagány fiatal rockereknek. Nagyon hiányolom ebből az EP-ből az egyediséget, mert terpeszállós hard rock szólókkal, indokolatlan szaxofonbetétekkel és affektálós Brian Johnsonos sikongatásokkal már nem biztos, hogy annyi nőt össze lehet szedni, mint 1983-ban. (sajó)