A fanyalgóknak intettek be

2015.07.04. 16:43
Frissebb (1)

Kezdő rocker időszakom a piaci kalózkazetták mámorában telt a kilencvenes évek elején. Nem jutottam ahhoz amihez akartam, hanem csak ahhoz, ami épp a kofának készleten volt. Egy ilyen Bravo Rock Hits vagy valami hasonló borzalmas válogatáson találtam rá a Motörhead Going To Brazil című számára, amiről akkor megállapítottam a magam kilenc évének magabiztosságával, hogy az bizony világ legjobb rock n roll száma és ebben a meggyőződésemben azóta se tudott senki se megbolygatni. Sőt, a Motörhead lett a számomra a nagybetűs rock n roll zenekar. 

A zene elsöprő elején kívül persze a zenekar furcsa umlaut használata és kultikus pólója pedig azt sugallta, hogy mi, fanatikus rajongók valahova tartozunk, és mintha a Motörhead ímádatával egy kiválasztott belső kör tagjai lennénk, amelynek nem is frontembere van, hanem spirituális vezetője, Lemmy Kilmister személyében. A személyi kultuszt tovább növelték az idővel felbukkanó történetek, melyek szerint Lemmy annyira komolyan vette a szórakozást, hogy a Rolling Stonesszal szemben őt megölné az akkoriban divatos vércsere, de ez csak egy a sok közül.

A lényeg, hogy lelkipásztorunk megtestesített mindent, amit az emberek a rock n rollhoz kötnek. Hangos zene, karakteres hang, karizma és a szórakozás legmagasabb szintű űzése úgy, hogy az erőlködés halvány nyomokban sem volt felfedezhető, de ez így is van rendjén, ha valaki egy olyan zenész gitárjait készítette elő, majd szedte össze darabonként technikusként, mint Jimi Hendrix. Egy biztos, hogy ilyen szintű karakterek, mint Lemmy ritkán születnek, illetve manapság már annyira tagoltak a zenei színterek, hogy ilyen ismertségre szert tenni még Lemmy se lenne képes, ha ma születne, mint a hetvenes években, amikor még a punk se született meg hivatalosan, amikor a Motörhead már javában üzemeltette úthengerét. Karakteres frontemberek és bomba jó zenekarok vannak a mai napig raklapszámra, de el kell fogadni, hogy ez a fajta ismertségből eredő megalománia, ami egy Motörhead-show köré is épül, és amitől a koncertjük igazán zsigeri élmény, egyre kevésbé értelmezhető, legalábbis az itthoni közönségnek biztosan. Láthatólag több volt a tétova ingyenjegyes HR-es, aki modorosan elbólogatott a számukra ismeretlen himnuszokra. 

A pénteki Voltos koncertnek sokan elsődlegesen szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, mintsem hogy zenei élményként éljék meg. Ennek legfőképpen az az oka, hogy az utóbbi egy-két évben elég sűrűn szakadnak félbe Motörhead-koncertek Lemmy állapota miatt, meg meglehetősen előnytelen képek terjengenek róla, amire csak az kapja fel a fejét, aki nem érti, hogy mit jelent ha valaki egész életében viszkikólát iszik, és speedet szív mellé. Állapota ellenére azt kell mondanom, hogy Lemmynek még egyetlen konferálásában is több lélek van, mint a mai fesztiválfellépők többségének a teljes életművében, és hát a fesztiválon sétálgatva, volt kontraszt bőven. Az egyórás koncertet több mint tisztességgel végignyomta a zenekar, és ezen kívül pedig ott van Lemmy mellett két másik két tag, akiről senki nem beszél a vészmadárkodás közepette, akik a lehető legmagasabb szinten teljesítenek legyen szó a fel-alá rohangáló Phill Campbellről vagy a Muppett Show-t idéző szólóiról híres Mikkey Dee-ről. 

A Motörhead, mint pályafutása alatt sok mindenkinek, ezúttal a fanyalgóknak intett be, amit libabőrösen és vigyorogva figyelhettünk mi, Lemmy hű követői. Ha pedig kérhetek egy dolgot az élettől, akkor az az, hogy ebbe az egy dologba ne szarjon bele a H&M. 



  • Hírek
  • Hírek