Dorothy’s Legs: A szakítás inspiráló

Szerepeltetek a dalversenyünkben, A Számban, azóta viszont viszonylag keveset hallottunk felőletek. Mi történt azóta, mizújs veletek?

Szilágyi Máté: Volt egy nagyobb szünet, két koncertet leszámítva, olyan három hónapon keresztül nem csináltunk semmit. Ez volt az eddigi leghosszabb szünetünk.

Walters Lili: Igen, ez az év úgy indult, hogy elég sok minden változott a privát életünkben. A Szám utáni három hónap pont egy olyan időszakra esett, ami nagyon zúzda volt mindkettőnk számára. Máté folytatta az egyetemet, televíziós műsorkészítést tanul, úgyhogy egyfolytában forgatnia meg vágnia kellett, nálam pedig a színészet most még nagyobb hangsúlyt kapott. Azt hiszem, túl sok mindent csinálunk egyszerre, ráadásul olyanokat, amik egész embert kívánnak. Szóval nehéz ezt így egyensúlyban tartani. Úgy voltunk vele, hogyha lemegy ez az időszak, akkor végre újra foglalkozhatunk majd a zenével is. Úgyhogy nagyon örülünk a nyárnak.

Volt valami hozadéka a dalversenyes szereplésnek?

Sz.M.: Nyilván még többen megismertek minket.

W.L.: És nagyon jó visszajelzéseket is kaptunk, ami tök jól esett! Persze valaki mindig odajön, és elmondja, hogy lehetne ezt jobban csinálni. Például hogy vegyünk be egy dobost, de Máté ennek még a gondolatától is rosszul van. Egyelőre nem gondolkodunk azon, hogy másik tagot vegyünk be.

Nemcsak a színpadon, hanem a való életben is egy párt alkottok. Mennyire tudjátok elkülöníteni a magánéleteteket a közös alkotói folyamattól? 

W.L.: Nekünk igazából nem volt magánéletünk a zenekar nélkül. Úgy értem, a zenekar volt először, és csak később jöttünk össze. Persze már amikor megfogant a zenekar, akkor is ott volt valami…

Sz.M.: Most mire gondolsz?

W.L.: Na, mindegy. Akkor ezt most nem részletezem.

Egyébként könnyebb vagy nehezebb így együtt dolgozni?

Sz.M.: Hát, valamilyen szempontból nehezebb, mert ha épp problémák vannak a párkapcsolatunkban, akkor az kihat a zenekarra is. A szervezést illetően viszont sokkal könnyebb. Például ha egy térben vagyunk, és valamelyikünknek bevillan, hogy próbáljunk egyet, akkor azonnal próbálhatunk is.

W.L.: Minden nehézség ellenére, szerintem ez egy abszolút működőképes felállás. És nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt igazolják. Szerintem nem véletlen, hogy vannak ilyen történetek.

Ráadásul nemcsak a zenében, hanem sokszor a filmezésben is partnerek vagytok. Az mennyivel másabb?

W.L.: Amikor Máté áll a kamera mögött, akkor én inkább érzem azt, hogy segítek. A zenekarban ez azért másképp van.

Sz.M.: Nálunk a filmezésben mindig van valami ügyetlenkedés, ami a zenélésben viszont nincs meg. Olyankor csak bemegyünk egy szobába, és onnantól minden sínen van. Amikor viszont forgatunk, akkor mindig előjön egy csomó bénaság. Sokkal kényelmesebb azért együtt zenélni, mint együtt filmezni.

W.L.: Igen! Például amikor valamit már huszonötödjére veszünk fel, és még mindig szar...

Sz.M.: És olyankor azért a feszkó is sokkal több, mint amikor zenélünk.

W.L.: Fel is van véve egy csomó veszekedésünk!

Sz.M.: Mindent egybevetve akkor örülünk a legjobban, amikor a kettőt összeköthetjük. Például készítünk egy klipet az egyik számunkhoz.

Máté, te Fél címmel készítettél egy filmet, ami egy olyan tinédzserlányról szól, akinek az egyik szülője keresztény, a másik pedig zsidó. Miért foglalkoztatott a téma?

Sz.M.: Ez a Zsifire, a zsidó filmfesztiválra készült, úgyhogy a tematika adott volt. Pályáztam, aztán nyertem.

W.L.: Egyébként Máté családjában is hasonló a felállás, úgyhogy azért személyes érintettség is van a filmben.

Sz.M.: Azóta amúgy borzasztóan utálom azt a filmet. Szörnyen béna lett. Alapvetően egy jóindulatú projekt volt, de így utólag azért gyúrogatnék még rajta rendesen.

Lili, te szerepeltél Török Feri Senki szigete című filmjében, a vetkőzős alakításod pedig azóta is sokan emlegetik. Mennyire testhez álló számodra ez a bájos esetlenség? Az előbb épp kilötykölted a kávédat az asztalra.

W.L.: Az semmi, de most már a combomon is van egy kávéfolt, úgyhogy szerintem abszolút! Annál a jelenetnél csak szabadjára kellett magamat engedni egy kicsit, és ezt szerencsére hagyta is Feri. Egyébként azóta már sokkal jobb vagyok szerintem, a barátaim szerint is sokat komolyodtam.

Sz.M.: Igen?!

W.L.: Igen.

Máté, neked milyen érzés, amikor a barátnőd egy másik férfivel látod egy ágyban?

Sz.M.: Hát szar, őszintén szólva. Vagyis amikor láttam, az nem volt olyan rossz, de amikor Lili először elmondta, hogy lesz egy ilyen jelenet, az nem volt olyan kellemes. Persze ennél sokkal durvább jelenetek is vannak filmekben, úgyhogy majd kérdezd ezt meg később is!

Lili, te a Senki szigete előtt feltűntél a Lamb egyik klipjében is. Hogy kerül az ember egy közel húszéves manchesteri zenekar klipjébe?

W.L.: Nagyon szürreálisan. Felhívott egy fószer, angolul beszéltünk végig, ő mondta el, hogy meglátták az arcomat a Facebookon, és hogy miről lenne szó. Aztán a beszélgetés végén magyarul köszönt el, úgyhogy azt hittem, csak hülyéskedik velem valaki. A mai napig nem tudom pontosan, hogyan is történt.

Több külföldi zenekar előtt is felléptetek már. Volt közülük kedvencetek?

W.L.: Hát a Lamb természetesen!

Sz.M.: Biztos? A Bondage Fairies is kurvajó volt!

W.L.: Hú, tényleg! Ők mindenféle saját készítésű maszkokban nyomtak valami legószintipunk-féle őrültséget! Úgy néztek ki, mint valami legófigurák.

Sz.M.: De Fallulah is nagyon helyes volt. És most egy másik dán lány, Lisa Alma előtt is játszunk majd a Hajón. Ez lesz most a legközelebbi koncertünk.

A Facebook-oldalatokat csekkolva úgy tűnt, hogy főleg Budapesten játszotok. Mi a helyzet a vidéki fellépésekkel?

Sz.M.: Soha nem játszottunk még vidéken. Nem tudjuk, hogy ez miért van, de csak Pesten hívnak koncertezni. Magunknak nem szervezünk koncerteket, de ha szerveznénk, akkor szívesen mennénk vidékre is. A tihanyi ARTplacc lesz az első vidéki koncertünk.

W.L.: Van viszont egy srác, Gellértnek hívják, és azt hiszem, talán Sopronból jár fel minden koncertünkre. Mindig középen, legelöl áll. Imádjuk!

Sz.M.: Ő az egyetlen rajongónk, és csak miattunk jött fel a Lamb-koncertre is, ami azért nem olyan olcsó mulatság.

W.L.: Szóval Sopronba egyszer mindenképp el kell mennünk, Gelihez. Meg én imádom a győri Rómer Házat is, ami egy elég különleges helyszín.

Tehát a tihanyi ARTplaccon lesz az első vidéki koncertetek. Gyerekként nektek is megvoltak a klasszikus balatoni nyaralások vízibiciklikkel és lángosokkal?

W.L.: A Dunakanyarban nyaraltam egész gyerekkoromban. Nagymaroson, a hegy tetején van egy házikónk, és én főleg ott töltöttem a nyarakat. Nálam a Balaton már inkább a gimiben, a haverokkal ment inkább. Egyszer viszont télen is voltam a Balcsinál, és azt nagyon imádtam. Nyáron nekem nem tetszik annyira, hogy 45 fokban az egész ország ott tesped.

Sz.M.: Miről beszélsz?! Az tök jó! Meg ez különben is a déli parton frusztráló inkább, amikor a lábvízben áztatja magát mindenki.

W.L.: Annak azért kifejezetten örülnék, ha a tihanyi koncertünkre a hekkes, pocakos bácsik is betévednének.

Az ARTplacc egy kvázi-összművészeti fesztivál. Azon túl, hogy a filmben és a zenében otthonosan mozogtok, milyen a viszonyotok az egyéb művészeti ágakhoz?

W.L.: Édesapám keramikus volt, anyukám táncos, a nevelőapám fotográfus, a húgom textilszakon tanul, az öcsém pedig grafikán, szóval én tényleg nagyon érdeklődő vagyok, és szinte biztos, hogy nagyon fogom élvezni az ARTplaccot.

Sz.M.: Nekem pedig anyukám operaénekes, apukám operarendező, én meg inkább vizuális alkat lettem.

Van egy Blondie-feldolgozásotok is, Debbie Harry pedig nemrég töltötte be a hetvenet.

Sz.M.: Bizony! Nagyon szeretem a Blondie-t, elég régóta jelen van az életemben, és mindig is fel szerettem volna dolgozni egy számukat, csak azt kellett eldönteni, hogy melyiket. A Heart of Glass, ugye, túl nagy sláger ehhez, pedig gyerekkorom óta imádom. A balatoni vurstlikban azokon a teljesen élvezhetetlen mini-hullámvasutakon és dodgemezés közben is mindig az szólt, ami valamiért nagyon megmaradt bennem, és azt azóta is a Balatonhoz kötöm. Lehet azt kellett volna feldolgozni, nem pedig a Hanging on the Telephone-t, és akkor most eljátszhatnánk az ARTplaccon is.

A Hanging on the Telephone-t egyébként eredetileg egy Nerves nevű zenekar játszotta, és a Blondie csak feldolgozta.

Sz.M.: A picsába! Fogalmam sem volt róla.

W.L.: Akkor feldolgoztunk egy feldolgozást?!

Sz.M.: Én most nagyon szomorú vagyok.

Sajnálom, hogy rossz hírekkel érkeztem. Chris Stein és Debbie Harry viszont azután is folytatta a Blondie-t, hogy 16 év után végül szakítottak. Tudom, hogy iszonyatosan szemét kérdés, de ti folytatnátok a Dorothy’s Legset, ha neadjisten véget érne a szerelem?

W.L.: Én biztos nagyon sokáig nem akarnám látni Mátét... De aztán kitudja?!

Sz.M.: Én úgy képzelem, hogy amíg nem találkoznánk, én megírnék két lemeznyi anyagot, aztán egyszer talán felvennénk őket együtt is.

W.L.: Máté nem egyszer csinálta egyébként azt, hogy amikor újra összejöttünk, akkor csak úgy mellékesen megemlítette, hogy egyébként írt pár új számot.

Sz.M.: Úgy látszik, a szakítás inspiráló.

W.L.: Szerintem ha diszkrétek lennénk, és nem dörgölnénk a magánéletünket a másik orra alá, akkor lehetne folytatni a zenekart.

Sz.M.: Szerintem a Blondie is addig volt igazán jó, amíg Harry és Stein együtt voltak. Aztán ki tudja, melyik opció érné meg jobban?! Majd meglátjuk.