Nem azért megyünk külföldre, hogy eljátsszuk a rocksztárt

A Tankcsapda több mint 25 éve járja az országot, turnéztak a legkisebb helyeken és a legnagyobb fesztiválokon is, aztán szépen lassan elkezdtek Európában is jelen lenni, főleg ott, ahol sok magyar él. Játszottak Németországban, Ausztriában, Angliában, Norvégiában, Franciaországban és Dániában, de voltak már Tel-Avivban is. Az idei nagy lépésük egy első látásra nagy falatnak tűnő amerikai miniturné lesz – erről, és úgy általában a magyar zenekarok külföldi létjogosultságáról kérdezgettük Lukács László basszusgitáros-énekest és Fejes Tamás dobost.

Milyen volt az idei fesztiválszezon?

LL: Sűrű. Játszottunk a Volton, az EFOTT-on, a Campuson, legutóbb a Strand Fesztiválon meg egy csomó másik helyen is.

Zamárdiban az idő nem tett be a koncertnek?

LL: Nem. A Strand kifejezetten jó buli volt, ugye ez múlt hétvégére esett, a viharok meg az esős idő meg a hét közepére már elmúlt. Sokan voltak, és tényleg jó koncert volt.

A Szigetet viszont ismét kihagytátok. Miért?

LL: Azért nem voltunk, mert nem találtunk olyan idősávot, illetve fellépőt, akivel a Tankcsapdát össze lehetett volna párosítani.

FT: Az a lényeg, hogy a Sziget is akarta, meg mi is akartuk, de nem jött össze. Amit mi akartunk, az nekik nem volt jó, és fordítva. Van ilyen. Tárgyaltunk, nem jött össze, ennyi. Többször beszéltünk, néztük az idősávokat, de van egy szint, ami alá mi nem megyünk.

LL: A viszonyunk továbbra is kiváló, a Sziget-csoport minket érintő három fesztiválja közül kettőn, a Volton és a Strandon is játszottunk, szóval nem arról van szó, hogy rosszban lennénk.

Az idei turnéban is van rengeteg külföldi helyszín. Hogyan kezdtek neki egy mittudomén, oslói koncert szervezésének?

LL: Az mindenki számára nyilvánvaló, akinek egy csepp esze is van, hogy a Tankcsapda hiába játszik éppen külföldön, elsősorban magyar közönséghez szól, épp ezért a külföldi koncertek közönsége is nagyrészt magyar, vagy ott tanul, vagy ott dolgozik, vagy már ott született, érted. Ez a szempont eléggé meghatározza, hogy hol játsszunk, hogy hol van értelme. A szervezésben Takács Árpi, egy régi, vagy mondjuk úgy, a legnagyobb rajongóból lett koncertszervező segít, ő az, aki felkutatja a potens koncerthelyszíneket a Tankcsapda számára. Olyan helyszín is akadt, ami első látásra nem tűnt igazán jónak, mégis bevállaltuk.

Például?

LL: Így fejből ez elég nehéz, hülyeséget meg nem akarok mondani, de például egy magyar zenekarnak elmenni Máltára vagy Norvégiába nem tűnik annyira egyértelműnek. Mindezt saját büdzséből, saját szervezésben, támogatás nélkül.

FT: Vagy Koppenhágába, ahol ugyan nem sok magyar van, különösen, ha az osztrák vagy a német piachoz viszonyítjuk. Elég ingoványos talajnak tűnt, mégis kurva jó buli lett belőle, oda is tuti visszamegyünk még.

És Tel-Aviv? Azon meglepődtetek, mekkora port vert fel, hogy elmentetek játszani Izraelbe?

FT: Huszonhat éves zenekarról van szó, ennyi év alatt láttunk már sok mindent, kaptunk hideget, meleget. A magyar piacot, médiát, újságírókat, kommentelőket elég jól ismerjük. A Tankcsapda viszont mindig is azért működött, mert a saját feje után ment, mindent úgy csináltunk, ahogy mi akartuk.

Alapjában véve azt gondolom, hogy pár rosszindulatú, teleszart agyú kommentelő miatt nem fogjuk megváltoztatni a véleményünket.

A döntéseinket soha nem az befolyásolja, hogy mit fognak hozzá szólni. Ha úgy gondoljuk, hogy valamit meg kell lépnünk, mert az jó a zenekarnak, mert az előrébb viszi a Tankcsapdát, vagy egyszerűen simán csak kalandot keresünk, akkor meglépjük, és vállaljuk a következményeket.

A buli jó volt egyébként?

LL: Jó. Egy 200 fős helyen játszottunk, és tele is volt. Tipikusan az a helyzet volt, hogy voltak a közönségben olyanok, akik kint dolgoznak vagy tanulnak, olyanok, akik 10-20 éve kint élnek, mások már ott is születtek, de még beszéltek magyarul hellyel-közzel, viszont voltak helyiek is, akik egy szót nem tudtak magyarul, de volt magyar ismerősük. Ez és a párizsi koncert volt leginkább az, ahol a közönség nagyon vegyes volt.

FT: Van egy sejtésem, hogy az amerikai turné is ilyen lesz.

LL: Mindenütt van egy 5-10 százaléknyi nem magyar ajkú közönség, de Tel-Avivban és Párizsban majdnem fele-fele volt az arány. Ahogy beindul egy riff, egy groove, a nyelvi különbségek amúgy is eltűnnek, és a színpadról jól látszik, hogy mindenki együtt mozog a zenére. Akadnak olyanok is, akik nem magyar ajkúként azért jönnek el a koncertre, mert valahol, mondjuk korábban a Szigeten már látták a zenekart, és bejött nekik. Bízunk benne, hogy egyre több ilyen lesz.

FT: Ez egyébként tök logikus, minél többet játszol külföldön, annál többen ismernek meg, és ha megint ott játszol, akkor már lesz egy mag, aki ismer, és visszamegy. Nem nagy megfejtés, ez így működik.

Ennek alapján akkor magyar zenekarként is érdemes kimenni külföldre és ott is koncertezni – nyelvi különbség ide vagy oda, igaz?

FT: Nézd, ha valaki kint akar játszani, akkor igen.

LL: Jó, de azt tegyük hozzá, hogy a Tankcsapdának van egy olyan helyzeti előnye, hogy mivel 26 éve működő zenekar, van egy generációkon átívelő ismertsége, ami hatalmas előny. Mondok konkrét példát. Ha valaki húsz éve ment el innen és telepedett le mondjuk Skóciában, és ott él, elvett egy skót nőt, gyerekei vannak, satöbbi, szóval ő az elmúlt tíz évben feltűnt magyar zenekarokról nem sokat tud(hat), míg a Tankcsapda már akkor is népszerű volt, amikor ő elhagyta az országot.

A Tankcsapda és a külföldi koncertezés kapcsolata nem új keletű, a megalakulásotok után nem sokkal már foglalt házakban játszottatok a németeknél meg Hollandiában. Miért nyúltatok ehhez bátrabban hozzá már akkor is?

LL: Egészen konkrétan fennállásunk 25. bulija már Kölnben volt. Az ok pedig tök banális, de igaz: szeretünk turnézni. A körülmények nyilván változtak, ez természetes, 25 év alatt minden változik, ez nem is kérdés, nem akarunk úgy tenni most, hogy mi ugyanolyan bulikat nyomunk, mint annak idején.

FT: Én a kettőt nem hasonlítanám össze, mármint az akkori és a mostani külföldi kalandozást. A kettőnek az attitűdje nem ugyanaz. Itt most nem a fejlődésről van szó, hanem arról, hogy akkor az volt a mondás, hogy ha van koncertre lehetőség, akkor miért ne mennénk. A Tankcsapda zenekar oda ment játszani, ahová hívták. Ez érvényes volt külföldre és Magyarországra is, elmentünk egy nagykanizsai foglalt házba vagy klubba is, itt meg alapjában véve arról szól a történet, hogy 23-24 év alatt eljutott a zenekar arra a pontra, hogy Magyarországon már mindenütt játszott a Szigettől a Párisi Nagyáruház tetején át a hajdúnánási kultúrházig. Tudatosan tágítjuk a piacot és megyünk külföldre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tudatosuljon:

Ez egy szűk szegmenst érint, de köztük egyre több külföldit is hála istennek. És igenis, a Tankcsapdának van létjogosultsága arra, hogy Európában rendszeresen fellépjen, sőt, az észak-amerikai turnéval már ezeket a kereteket is elkezdjük feszegetni, és megnézzük, mit tudunk máshol. Ez annál, hogy kilépegetünk a határ mentén, egy sokkal komolyabb dolog, tudatos építkezés eredménye. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem egy európai befutást jelent, nem fog mindenki Tankcsapda-pólóban rohangálni Madridban, tisztában vagyunk a lehetőségeinkkel, de a célunk az, hogy magyar nyelven játszva nagyobb külföldi fesztiválokra is eljuthassunk, és ehhez az utat az töri, hogy rendszeresen fellépünk Európában. Ez lehet a következő lépés a Tankcsapda zenekarnak: olyan fesztiválokon fellépni, melyeknek nincs magyar kötődése, de szeretnék a palettát – akár velünk is – színesíteni.

Laci említette, hogy a bulikat saját magatoknak szervezitek. Nem bukók ezek a bulik anyagilag? Egy tel-avivi koncert leszervezése csak többe kerül, mint egy debrecenié.

FT: Az kétségtelen, hogy nagyobb a rezsink, de nem bukunk rajtuk. Az az érdekes az egész sztoriban, hogy van a magyar piac, meg azon a Tankcsapda státusza, mindenki tud számolni, a bevételeink, a szponzori lóvék mértékét mindenki tudni véli. Vannak költői túlzások persze, Laci medencés házáról beszélnek, meg arról, hogy hányszoros milliomos – ami persze egy hülyeség –, de egy normális megélhetést biztosít ez a meló, és ezt egy percig sem szégyelljük. A külföldi sztori az más. Vannak azok a magyar zenekarok, akik azért lépnek fel külföldön, hogy elmondhassák magukról, hogy ott is játszottak, álsajtóhíreket gyártanak, hogy ők mekkora sztárok Angliában, vagy Amerikában, miközben a koncertet magyar szponzorpénzből szervezték, és a „nagy” koncerten voltak huszonheten.

Mi a külföldi koncerteket úgy építjük fel, hogy azok a magyar piactól teljesen függetlenül funkcionálnak, minden bulinak megvan a saját költségvetése.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha egy koncerten 200 fő a telt ház, akkor ahhoz mérten lőjük be a költségvetést, és annak megfelelően élünk, eszünk, alszunk, úgy viszünk stábot is. Magyarul, várható kockázati tényezőt építünk be minden egyes városra, legyen az Innsbruck, London vagy Bristol. Bristolt például alulkalkuláltuk, öt perc alatt elővételben elment minden jegy. Nem baj, megyünk vissza, de már egy nagyobb helyre. Amikor 3-4 napos etapokról van szó, akkor figyelembe kell venni a továbbutazást, a szállást, és ki kell számolni, mi fér bele, és mi nem. Nem szégyelljük, hogy Dublinban egy olyan munkásszállón aludtunk, ahol egy picsányi szobában négyen aludtunk emeletes ágyon, a budi meg kint volt a folyosón. Ha ez fér bele, akkor ez van. Hozzáteszem, ettől voltunk boldogok, mert nem magyar szponzorpénzből lekötött bulit csináltunk meg, aminek amúgy nincs létjogosultsága, mert tökéletes ráfizetés, hanem egy rentábilis koncertet.

LL: Az ismerőseim állandóan kérdezik, hogy ez megéri-e nekünk. Én erre azt szoktam mondani, hogy kirándulni, kis túlzással, a világ bármelyik országába el tudnék menni a csajommal, ahhoz nem kell gitárt vinni.

Hogyha a költségvetés a munkásszállót teszi lehetővé, akkor ott alszunk. Az a lényeg, hogy igazi zenekar maradjunk, ne pedig hobbista zenészek, akiknek van arra pénzük, hogy kibéreljenek egy belvárosi klubot Párizsban. Annak semmi értelme nem lenne. Nem tesszük bele a saját pénzünket, nem megyünk drágább szállodába, ha úgy alakul, hanem az van, ami belefér a büdzsébe, és kész.

FT: Pontosan úgy csináljuk, ahogy itthon is, alulról építkezve, kiküldjük a plakátot, amit a helyi szervező vagy kitesz, vagy nem, mert ott is vannak gyökerek persze, és akkor telefon és vita, pont mint itthon. Ugyanúgy végig kell járni kint is azt, amit itthon egy turné leszervezésekor, de iszonyú töltést ad a zenekarnak, mert bizonyítjuk saját magunknak is, hogy igenis meg tudjuk csinálni. Ennek az alulról építkezésnek azért megvan az értelme meg a gyümölcse is, mert annyira sikerült ezeket a klubbulikat felfuttatni, hogy idén ősztől Európában már saját cuccal turnézunk, felpakoljuk a teherautóra, az kimegy, mi meg utána.

Laikus kérdés: ez sokat számít? Mármint az, hogy nem kölcsönhangszeren, ki tudja milyen cuccon játszotok?

FT: Eddig mindig az volt, hogy béreltük a cájgot, és volt kínlódás nem egyszer. Csak a gitárok meg a bőgők jöttek velünk, a dob az meg olyan volt, amilyen. Volt, amikor szar volt. Most eljutottunk odáig, hogy az első rendes, öt állomásos angol turnénkra már jön velünk a saját felszerelésünk. Mert így is megéri. Mostanra tudjuk, milyen nézőszámok vannak, milyen bevétellel lehet kalkulálni, hol, milyen jegyárral lehet menni. Egyszerűen kitanultuk a dolgot. A turnémenedzserünk, Árpi ugyanolyan őrült, mint mi, az az élete, hogy reggeltől estig azon melózik, hogy hová lehetne elmenni, van-e ott ismerős, azzal felveszi a kapcsolatot, és addig megy, míg össze nem jön a koncert. A Tankcsapdát itthon is mindig az jellemezte, hogy ha kidobtak az ajtón minket, akkor visszamásztunk az ablakon.

Volt olyan, hogy beterveztetek valamit, de az érdeklődés lanyha volt, és le kellett mondani?

FT: Nullás bulink már volt, mínuszos nem. Lemondott sem.

Vagy olyan, ahol a klub mondta, hogy kösz, de ne gyertek?

FT: Az elején nagyon nagy falakba ütköztünk. Bármennyire is erősek vagyunk, és fordult elő az, hogy egy német bulin 750 embernél el kellett küldeni a többit az ajtóból, mert egyszerűen nem fértek be, vagy a lekötött 12 buliból 8 elővételben telt házas volt, sok helyen ha meghallották, hogy magyar zenekar, akkor mondták, hogy lófaszt, nem kell.

Konkrétan azt is megkaptuk, hogy azért nem kellünk, mert magyarok vagyunk. Politikai okokból. Ez egy holland buli lett volna.

Vannak olyan helyek, ahol nem bíznak egy magyar zenekarban, és vacillálnak – ilyenkor jön jól, hogy jóban vagyunk a Die Toten Hosennel, akik odatelefonálnak, hogy kapjunk esélyt legalább a bizonyításra.

LL: Amikor a müncheni Backstage nevű klubban akartunk játszani, és megkerestük őket, kiröhögtek, ugyan már, magyar zenekar, magyarul, szó sem lehet róla. A Toten Hosen jót állt értünk, oké, srácok, gyertek, mi meg csináltunk egy olyan telt házat, hogy az utcán álltak az emberek. A klubmenedzser még aznap szólt, hogy oké, kössük le a következő koncertet, de már a nagyobb terembe.

FT: És volt benne annyi gerinc, hogy elnézést kért, mert kételkedett bennünk. Ez is benne van a dologban. Nyitjuk az ajtókat a többi magyar zenekarnak is, mert ahol már játszottunk, ott nem annyira szkeptikusak a magyarokkal szemben, mint korábban. Például az Alvin és a Mókusok a mi mintánkat követve koncertezik külföldön.

És ezt nektek köszönhetik?

FT: Részben igen, mert amikor játszunk valahol, sokszor megkérdezik a szervezők, hogy ezt vagy azt a zenekart ismerjük-e, mit gondolunk róluk, és így tovább. Igen, fasza gyerekek. Kezességet nem vállalunk senkiért, de egy jó szó sokat ér.

Az amerikai turné ötlete honnan jött? Ott még annyit sem jelent a Tankcsapda név, mint az európai klubszíntéren.

LL: Korábban tervbe volt véve egy ottani koncert, már nagyjából le is volt szervezve minden, de a papírokkal baj volt, és ugyan bevállalhattuk volna anélkül is, de ha gáz van, akkor a jövőbeli bulikat kockáztattuk volna, azt meg nem akartuk.

FT: Az a legnehezebb az egészben, hogy ugyanúgy elölről kell kezdeni ott is mindent, mint Európában, vagy annak idején itthon is. Ki kell tapasztalni a dolgokat, hogy melyik  szervező vág át, és melyik nem, végig kell járni a szamárlétrát. Az USA az első reakciókból leszűrve teljesen másként működik, mint Európa.

Ez miben nyilvánul meg?

FT: Még szkeptikusabbak, mint errefelé. Azt, hogy magyar rockzenekar, nem is tudják értelmezni. Náluk a pénz beszél, a forgalom, amit behozunk, az nagyon fontos. Kellett segítséget kérni, például egy itthon is jól ismert, világhírű metálzenekar basszusgitárosa segített nekünk pár buli leszervezésébe, akinek a nevét  – az ő kérésére – majd csak akkor árulhatjuk el, ha lement a turné. Vele is úgy vettük fel a kapcsolatot, hogy a turnémenedzser megkerítette az emailcímét, és tök ismeretlenül ráírt, hogy itt van egy magyar rockzenekar, nagy rajongóid, tudsz segíteni? Ő meg visszaírt, hogy tudok. Ennyi. De az Alice in Chains gitárosa is segített például.

Sok elutasítás volt?

FT: Úgy háromszor-négyszer annyi, mint ahány buli összejön. De ez általánosan jellemző a piacra, nem csak az amerikaira. Alapjában véve lesznek szerintem meglepetések így is az USA-ban, de a költségvetést megint úgy lőttük be, hogy nagy pofára esés ne legyen belőle. De ez az első próbálkozásunk, négy koncert a keleti, négy pedig a nyugati parton, és nem titok, hogy a tervünk az, hogy ha bejön, akkor ebből is rendszer legyen. Ha Európában már van 20-30 olyan város, ahol másfél-két évente tudunk játszani, és ez összejön az USA-ban mondjuk 10-12 hellyel, akkor azt gondolom, nem fájhat a fejünk. Ami cél volt három évvel ezelőtt, hogy a magyarországi létünket kitágítsuk a határon túlra is, kezd megvalósulni.

LL: Vannak persze korlátaink, ezekkel tisztában vagyunk. Soha nem hittük magunkról, hogy mi leszünk az új Stones.

FT: A realitás talaján kezeljük ezt az egészet.

Ha a realitásról beszélünk, akkor egy magyar zenekarnak esze ágában nem lenne megkeresni a Whisky a Go Gót, hogy ott lépjen fel. Ez honnan jött?

FT: A „ha már lúd, legyen kövér” mentalitásból. Los Angelesben három helyre mehettünk volna, az egyik a Whisky volt, ahol a Mötley Crüe-től  Doorson át a Motörheadig már mindenki fellépett. de magyar zenekar még nem. Hát persze, hogy azt mondtuk, hogy legyen ott a buli. Aztán lehet megszívjuk, és 12 ember lesz, meglátjuk. Lett volna ennél kisebb rezsijű helyszín is, de ha belegondolsz, hogy honnan jöttünk, az, hogy debreceni parasztgyerekek a Whiskyben játszanak, az az a kategória, amit nem lehetett kihagyni. Az a zenészgeneráció, ami nekem, meg neked mond valamit, az mind fellépett ott.

LL: Los Angelesben a Hollywood Boulevardon vagy még inkább a Sunseten végigsétálva az emberre ömlik a rakenroll. Olyan érzés, amit nem lehet máshoz hasonlítani. Egy ilyen embernek, mint amilyen én vagyok, aki 12 évesen a lakótelepi lakásban állt a tükör előtt egy dobozgitárral a kezében és elképzelte, hogy rakenrollgitáros lesz, a Whiskyben játszani a paradicsommal ér fel. Ez a koncert olyan nekünk, mintha egy hobbiteniszezőnek valaki azt mondaná, hogy menjen fel a Roland Garroson a centerpályára, és ütögessen egy fél órát Djokoviccsal. Oké, ettől persze nem lesz belőled világsztár, de mégiscsak ott voltál!