Akikhez képest a gengszterrapperek veszekedő ovisok voltak

Végigdugni a fél kontinenst egy turnén? Úgy élni, ahogy tényleg csak a királyok éltek? Közben pofátlanul nagy lóvékat lenyúlni trükkös marketingdumákkal? Búcsúkoncert után kamuindokkal visszatérni? És végén meghalni, mert valaki hasba lő?

Nem, nem az elmúlt néhány évtized rock and roll vagy rapikonjairól van szó, hanem még mindig az 1100-1200-as évek trubadúrjairól és trouvère-jeiről, akik elég kemény életet éltek.

Folytassuk a Stenk zenetörténeti sorozatát pár izgalmas sztorival a 800 évvel ezelőtti sztárok életéből.

Hogy kik is voltak az okcitániai trubadúrok és az észak-francia trouvère-ek, arról már szó esett, de lássuk, miért is hasonlítottak annyira a XX. század második felének, vagy akár napjaink nagy pop- és rocksztárjaihoz.

Mi mind egyéniségek vagyunk

A középkor nagy részének zeneszerzőiről nem sokat tudunk. Gőzünk sincs, kik írták a gregorián dalok többségét, s bár egy-egy alkotót azért ismerünk az ezredforduló környékéről, az első igazi sztárok a trubadúrok voltak.

Hogy ez az egyéniség mennyire jelent meg a műveikben? Ugyan már, alig. Szerb Antal azt írja, hogy amikor egy trubadúr antológiát olvasol, azt hiszed, hogy egyetlen költő kötete az egész. Nos ez többé-kevésbé igaz a zenére is.

Most ne arra gondoljatok, hogy egyetlen dallamra épül fel az egész, inkább arra amit a múltkor kicsit más összefüggésben írtam róluk: sokkal több múlik manapság azon, hogy ki adja elő a dalt, mint hogy ki szerezte.

Na jó, azért ne írjátok le a trubadúrdalokat. Ugyanez mondható majd el korunk könnyűzenéjéről is: 

főleg ha nem felvételről, hanem kottából rekonstruálva adja elő egy együttes korabeli hangszereken. Aztán mégis milyen jók lehetnek.

Viszont éppen ezért tök fontossá vált az előadó (egy személyben a zeneszerző és a dalszövegíró) egyénisége. Ha a szívetekre teszitek a kezeteket, biztos nektek is volt már olyan, hogy egy amúgy tök jó zenekart azért nem szerettetek, mert mittomén idegesítő volt a frontembere, vagy a rajongói. Egy másikat meg pont azért bírtál, mert tudtál az azonosulni a dalok mondanivalójával vagy szeretted a stílust, közben meg átlagos volt az egész.

Ha tagadjátok is, én nem: nekem erre is, arra is volt példa.

Sex and drogs and rock and roll?

Érdekes módon a középső elemet egyből kilőhetjük: a trubadúrok és trouvère-ek dalaiból teljesen hiányzik az ilyen tipusú buli: nagy berúgásokról, meg úgy általában a piáról sem találtam semmit. (Viszont a nem nemesi származású dalosok, a csavargó goliardok annál szívesebben énekeltek a borról, de tőlük meg nem tudok fennmaradt zenéről.)

Viszont a szex az annál inkább megvolt.

Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos herceg farka méretéről, meg a két nővel és egy macskával esett kalandjairól szóló dalszövegeit már érintettük, de azt nem, hogy a gyakorlatban is így élt. Nagy nőcsábász volt, minden szomszédjával hadban állt, folyton összeveszett a pápával is. Szent ambroziánus himnuszokat írt át pajzán dalszövegűre, és amikor egy Robert d' Arbrissel nevű prédikátor nagyhírű apátságot épített Fontevrault-ben, akkor – merő paródiából – ő is

Tisztára mint a Gyalog-galoppban.

Élete végére persze jó útra tért, legalábbis a versei alapján, de a fene se tudja mennyire változott meg valójában.

Persze az ilyen rock and roll figurák mellett megvolt a klasszikus popsztár is, aki csupa mély érzésű szerelemről dalol, viszont akit lehet, azt azért hanyatt dönti.  Bernard de Ventadour egész élete arról szólt állítólag, hogy az

A nők fejét ilyen dalokkal csavarta el:

Búcsúkoncert? Muhaha

A trubadúrok közt még arra a tipikus mai húzásra is találunk párhuzamot, hogy "most már aztán tényleg feloszlunk, de azért egy év múlva mégis összeállunk".

Raimbaut de Vaqueiras hatalmas sztár volt, de állítólag olyan reménytelenül szerelmes lett egy hercegkisasszonyba, hogy megfogadta, nem dalol többet. Aztán hallott két fidulajátékos vándorzenészt, akik olyan vidám zenét játszottak, hogy inkább mégis visszatért a dalszerzéshez. Írt is belőle egy nótát, mely korának legnépszerűbb trubadúrdala lett. Ez a Kalenda Maya mely itt úgy szól, mintha egy csapat hippi játszaná 68-ban:

Száz nő bomol utánam,

Epedve lesi lábam

nyomát az út porában. 

– ezeket a sorokat viszont egy másik trubadúrfejedelem, egyben

korának egyik legnagyobb kamugépe

és csalója írta. Ő volt Peire Vidal, akiről itt olvashattok bővebben. A simlis zenész legismertebb húzása az volt, hogy elvett egy ciprusi görög lányt feleségül, majd erre hivatkozva bejelentette igényét a bizánci trónra. Erre hivatkozva aztán mindenkitől kisebb-nagyobb kölcsönöket vett fel, hogy hajóhadat gyűjtsön trónja visszafoglalására, amit utána persze majd busásan visszafizet.

Naná, hogy ő volt a trubadúr, aki elvetődött hozzánk is, Imre király udvarába. Azt ígérte, miatta lesz majd híres Imre, akiről az igazat megvallva, egy átlag magyar sem tud semmit, nemhogy a nagyvilág – szóval még ez is kamunak bizonyult. Viszont alighanem 

Akkor már túl volt jó néhány kalandon, például Marseille halálosan féltékeny grófja átlyukasztatta a nyelvét, hogy ne csókolózhasson többet.

Vajon mit szóltak a budaiak és az esztergomiak, amikor előadta mondjuk ezt a dalát (melyet itt stílszerűen egy francia-magyar duó, Nóra&moy játszik)?

Akik igazán komolyan vették a bandaháborút

Mondanom sem kell, a kemény kötekedést, meg a véres leszámolásokat sem az amerikai rapperek hozták be a könnyűzenébe. A teljesen értelmetlenül egymás ellen vívott háborúkban természetesen a trubadúrok többsége is részt vett, hiszen amúgy mellékesen lovagok, hercegek, sőt nem ritkán királyok voltak. És akkor ezzel a luxus kérdését is átugorhatjuk, mert 

Az értelmetlen mészárlásokat akkoriban nagyban űzték, nem tíz-húsz fős fegyvercsempész bandák számoltak le egymással, hanem hatalmas seregek talpig fegyverben (csempészni nem nagyon volt mit).

Oké, persze voltak lovagias cselekedetek, de ezek legfeljebb más lovagokra vonatkoztak.  

Oroszlánszívű Richárd, akinek egyetlen fennmaradt daláért többször is lelkesedtem már, például gond nélkül kivégeztetett 3500 foglyot, mert Szaladin nem adta oda neki Krisztus keresztjének egy darabkáját. Ugyanakkor pár évvel később az őt halálra sebző ellenséges lovagnak megkegyelmezett a sikeres ostrom után: megjutalmazta egy zacskó arannyal és szabadon bocsájtotta.

És mikor fut be igazán valaki? Amikor meghalt!

A keresztes háborúknak köszönhetően a trubadúrok és trouvère-ek jelentős része a Földközi-tenger valamelyik tetszőleges part menti országában halt meg. Persze sokukról egyből legendák kezdtek szövődni, aminek hatására még népszerűbbek lett a dalaik.

Jaufre Rudel például valahol a második keresztes háborúban halhatott meg, de sóvárgó szerelemről szóló dalai miatt egyből beindult a sztorigyártás, hogy nem is úgy volt, hanem valójában egy kép alapján

szerelmes lett a sosem látott Hodiernába, a tripoliszi királykisasszonyba, aki után elindult a tengeren át, de közben halálosan megbetegedett. Utolsó erejével még partra jutott, a lány lerohant hozzá a várából, mikor meglátta, s ő a karjai közt halhatott meg.

Hát persze, hogy nem igaz, de tényleg szép. Azóta is számos költőt és zeneszerzőt ihletett meg a történet. Ő maga pedig ilyen zenéket írt (figyelem, jó kis keleties hangszerelés):

Az övénél már csak Le Chastelain de Couci története vadabb. Őt a féltékeny férje megölte, majd

Természetesen ebből sem igaz semmi, a sztorit több trubadúrról is mesélték később, viszont ez is rengeteg szerzőt megihletett. Akárcsak Couci zenéje:

Ezzel a bájos történettel búcsúzunk a trubadúroktól és a trouvère-ektől, de a sztorit természetesen folytatjuk. Ne feledd: a zene története izgalmasabb, mint gondolnád! Kövesd a Múltcore-t a Facebookon: