A Nick Cave-film az év legjobbja lehetett volna

Készíteni egy dokumentumfilmet egy művészről, aki épp elveszítette a fiát, aztán megijedni attól, hogy esetleg túl személyes, sőt a művész érzelmeinek kihasználása lenne, ha túl sok szó esne a fiú elvesztéséről – ez milyen ötlet? Elég rossz. A legrosszabb, ami a Nick Cave-ről, az őt és családját ért tragédiáról és az új lemez, a Skeleton Tree felvételéről szóló dokumentumfilm rendezőjének eszébe juthatott, és amit ő mégis jó ötletnek tartott. És ami félig tönkrevág egy filmet, amiben pedig sok minden megvan ahhoz, hogy egy torokszorítóan szép, megrázó alkotás legyen.

A One More Time With Feelingen pontosan látszik a keletkezéstörténete. Eleinte úgy volt, egyszerűen csak a Nick Cave & The Bad Seeds új lemezének extra anyaga lesz, olyasmi, mint amit a cédé mellé szokás csomagolni, egy jó hosszú videoklip a zene mellé, amit csak egyetlen egyszer vetítenek le. (Ebből aztán több vetítés lett a nagy érdeklődés miatt, és most végül, két alkalommal Magyarországra is eljutott a film.)

Aztán azok mellé a részek mellé, amelyekben Cave és a többiek tényleg előadják a lemezt egy furcsa, inkább egy templomra emlékeztető stúdióban, bejöttek az interjúk, a magánéletről szóló részek, megszólalt Susie, Nick Cave felesége, de még a másik fia, a nemrég egy balesetben meghalt Arthur ikertestvére, Earl is. Megvolt a joguk, hogy később kivágjanak bármit, amit mégsem akarnak megosztani a világgal, de végül nem ők, inkább a rendező Andrew Dominik (Chopper, Jesse James meggyilkolása) tett így, a fenti okokból.

Pedig micsoda képmutatás ez! És micsoda félreértés! A művészetet felerészben kisebb-nagyobb, privát vagy közérdekű tragédiák vajúdják a világra. Nem lehet azt mondani, hogy eddig a pontig bulvár, innentől viszont tiszta művészet valami, mondjuk

és ami az új lemez első számának első sora is. És a közönség sem azért kíváncsi arra, mi az alkotó mondanivalója minderről túl azon, amit a lemezen metaforákba csomagolt, mert épp kiolvasta az aznap kiadott szennylapokat, de még nem elégült ki tőle, hanem mert még mélyebben szeretné érteni azokat a dalokat, amiket szeret, amik amúgy is hatással vannak rá.

Dominik mégis úgy forgatta le a One More Time With Feelinget, mint az újgazdag ficsúr, aki legfeljebb eltartott kisujjal és fintorogva fog meg egy pletykalapot. A szűk kétórás filmben jó másfél óra eltelik, mire szóba kerül az, ami az állandóan a halálról, a szeretett személy elvesztéséről, a világ kizökkenéséről és a dolgok véget éréséről szóló dalokat hallgatva mindenki fejében jár. És ezzel nem az a gond, hogy az éhes nézőszájnak addig nincs min csámcsognia. Nem: hanem egyrészt ami addig történik, egyszerűen kevés, másrészt innentől lesz csak igazán súlya a filmnek. Olyan súlya, amilyen egy DVD-kiadás extrái közé dugott rajongó-lekenyerező anyagnak soha nem lehetne.

Márpedig a személyes témájú interjúkon, a családi jeleneteken kívüli, „maradék” másfél óra csak ennyi, és nem több. Igaz, abból a jobbik fajta. Végig áthatja egy egészséges önirónia, az olyan jelenetekkel, mint amikor Cave arról az elméletről értekezik, hogy az idő nem létezik, és minden egyszerre történik, ami valaha megtörtént vagy történni fog, majd közli, hogy de ez nem igaz, mert ha így lenne, akkor most nem azt kéne unatkozva várnia, hogy a stáb rájöjjön végre, pontosan hogyan is működik ez a fekete-fehér, de 3D-s filmfelvevő. (A film ugyanis valóban fekete-fehér és 3D-s, amiből az előbbi különc egyediséget ad neki, utóbbit viszont egyetlen hatásos és szép jeleneten kívül nem igazán használják ki.) És Benoît Debie operatőr különlegessé tudja tenni az egyszerű stúdióbeli zenés jeleneteket is, ami persze nem csoda olyan filmekkel az önéletrajzában, mint a Visszafordíthatatlan, az Enter the Void, vagy a Spring Breakers.

De ez akkor is csak hat videoklip, amik hiába szépek, azért annyira nem izgalmasak, mivel vizuálisan egyformák, leszámítva a már említett, egyedül színesben felvett Distant Skyt, ami, nyilván a dalszöveggel összhangban, hirtelen ötletesen kinyitja a teret. Pláne, mert Dominiknek legtöbbször nem sikerül olyan jól megragadni valamit a dalokból, mint amikor a különc és megszállott másodhegedűst, Warren Ellist látjuk hátulról, ahogy átszellemülten vezényli a vonósokat, olyan mozgással, ami háromszor is aláhúzza a zene minden lüktetését és hidegrázósságát. Azok az interjúk pedig, amik még nem a „lényegről” szólnak, őszintén szólva eléggé semmitmondó értekezések időről, véletlenekről, a világmindenségről és hasonlókról, csupa olyan művésznyilatkozat, ami elsőre jól hangzik, de másnap már senki nem tudná felidézni.

Szóval akár fél a rendező attól, hogy hozzáér a kisujja a (szerinte) bulvártémához, akár nem, akkor is azok a részek teszik, vagyis tennék nagyszerűvé a filmet, amelyek Arthurról szólnak és azokról a dolgokról, amik vele együtt zuhantak le egy túl magas szikláról. Arról a különös józanságról, ahogyan Nick Cave saját gyászmunkájáról beszél. A sajátos, mégis megkapó kísérletekről arra, hogy megfogalmazza, hogyan lehet egyszerre „minden oké és egyáltalán nem oké” az életében. Az olyan vallomásokról, mint hogy

Vagy arról, hogy akármit is gondolnak a legtöbben, van olyan trauma, ami már túl nagy ahhoz, hogy művészetté lehessen változtatni.

De akár még ezek nélkül is sokkal érdekesebb a hagyományos zenei interjús megközelítésnél az, ahogyan Dominik beférkőzik a Cave-házaspár nappalijába. (És képes ott is azon nyafogni, hogy nem tudja, mennyire érzi ő komfortosan magát attól, hogy a főszereplő intim dolgokat árul el neki.) Már csak az a puha szeretet, amit nem lehet nem meghallani minden alkalommal, amikor Nick Cave azt mondja, Susie; ahogyan ő ezt a levegővételszerű szuszit kiejti. Vagy ahogy, és ezt nem is látjuk az asztaltól, csak a válla mozgásából meg valami rezdülésből érezni, megfogja a felesége kezét, miután az elmondta, hogyan találta meg a kisfia egy addig eldugott, jó tíz évvel ezelőtti festményét pont arról a helyről, ahonnan később lezuhant.

Mert Andrew Dominiknek sikerül elkapnia ezeket a különleges pillanatokat is, elcsípnie ezeket a felkavaró mondatokat is amellett, hogy tud szépen fényképezett, de semmitmondó zenés videót is csinálni. Meg tudja mutatni hatásosan, mellkasroppantó erővel, hogyan jutott el odáig Nick Cave, hogy elveszítse minden hitét abban, hogy vannak jó dolgok a világban. Ha nem csak húsz perc lett volna ilyen a filmből, a One More Time With Feeling az év legemlékezetesebb dokumentumfilmje lehetett volna.

A One More Time With Feelinget még egy alkalommal, december 17-én vetítik az Uránia Filmszínházban. A cikk írásának időpontjában még vannak üres helyek. Jegyeket itt lehet venni, 3500 forintért.