Ez a 25. Sziget Fesztivál, az egykori Diáksziget, az egykori Eurowoodstock, az egykori Pepsi Sziget utódja. 1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találták ki, hogy "Kell egy hét együttlét", a fővédnök az akkori köztársasági elnök Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 25 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: a héten megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni: Szálinger Balázs meséli el, hogyan keveredett a Szigetre.
Sokáig kívülről néztem a Szigetet. Tudtam, hogy van, láttam, hogy van – de valahogy nem kaptam meg a hívást. Aztán úgy alakult, hogy belülről láttam meg. 20 évesen.
Kardos Józsi barátom bevitt a Sziget-irodába, pontosabban a Wanted magazin szerkesztőségébe, és Bihari Balázs kezeibe helyezett. Odaszoktam az Orlay utcába. Cikkeket írtam, rövid lemezrecenziókat. Például megtörtént, hogy lehúztam a Kevés nevű hardcore-együttes Nem értetek, hanem miattatok című albumát (a borítón Krisztus, amint egy pisztolyt tart a fejéhez), aztán pár hétig féltem az utcára menni („...egy ideje rosszul cseng a neved bizonyos hardcore körökben, kedves Kolon István!”). De írtam hexameteres bökverset Kozsó levágott tincséről is (A tincstelen ember). Nem vagyok benne biztos, hogy a cikkeim jobbak voltak, mint egy-egy olvasói levél, de valahogy ott ragadtam. Addig, amíg fejlesztés címén meg nem szüntették a Wantedot – ebből lett a WAN2, ahol, legalábbis a sajtóanyagban ez állt, minden korábbi munkatárs megkapta a lehetőséget a bizonyításra. Én, aki akkor könyvekről írtam kisrecenziókat, történetesen egy pénteki napon kaptam meg ezt a lehetőséget: 5-6-nemtudommennyi könyvet kellett volna beszereznem, átfutnom, megírni és leadni a cikkeket – a hétfői abszolút lapzártára. Összeomlottam a lehetőség súlya alatt, de a következő lapszám szerencséjére egy új munkatárs jóval előttem megkapta a listát, és rendben el is tudta készíteni az írásokat.
Viszont átvettek házon belül, a Sziget.hu-hoz, ahol tényleg több évig dolgoztam szerkesztőként. Itt kaptam először névjegykártyát. Ez már igazi munka volt, be kellett járni, egy légtérben ülni másokkal, akik tényleg a barátaim lettek. A Nevadába és a Borpatikába jártunk ebédelni vagy munka után sörözni (itt ismertem meg Szűcs Krisztiánt). Ficánkoltam Lágymányoson: ott dolgoztam, és a régi Lágymányosra képzeltem magam Karinthy, Kosztolányi, Somlyó és Tersánszky asztalához. Tulajdonképpen a Sziget.hu-nál tanultam meg dolgozni – de biztos nem a Sziget.hu-s munkám az érdekes, hanem a Sziget fesztivál maga. Az ugyanis minden évben jött.
És hát mi lett nekem a Sziget? Egy hét munka. Iszonyatos, megfeszített álommunka. Napi X koncert, aztán félórán/órán belül megírandó koncertbeszámolók. Alkohol minimál. Vagyis csak egy idő után. De addigra már elmúlt a nap. Matits kollégával jártuk a civilutcát, mindent kipróbáltunk és megírtunk, ami csak képzelhető. Szinte csak a házasságkötő sátrat hagytuk ki – de írni arról is írtunk. A Szigeten láttam először a már felpuffadt Oasist, a hangversenyt rutinosan-hidegen letoló Radioheadet. A Sex Pistolst. A csodálatos Pulpot. Őket Neó Matykóval néztem végig, és a végén mindketten percekig álltunk szó nélkül (nekem biztos az volt a legjobb koncertem, amit valaha láttam). Aztán az egyéb bevésődött mutatványok: a Nefogazz! együttes (akikből mért nem lett országos ügy?!), a léggitárversenyek, a fekete portakony, a gyors viharok és (előttük/utánuk) a kánikula, a Csónakház mint a Sziget.hu bázisa, a lerabolt kólaautomata a lépcső alatt, az Absolut Beginner-jelvény éve, aztán 2013-ban, életem egyik legfontosabb napja előtt a Blur, majd egy ki nem kényszerített, véletlen berúgás a hazafelé menet pont szembejövő Baksa-Soósékkal, tavaly pedig a Last Shadow Puppets a tömegben hatalmas román zászlót lengető figura mellől (azzal a játékkal a fejben, hogy vajon mi történne egy bukaresti fesztiválon egy magyar zászlós úriemberrel). Aztán a kihagyott helyzetek, amiket már úgyse bocsát meg magának az ember. Akkor se, ha mindegyiket megálmodta. Lou Reed. David Bowie. Prince.
Sajnos már nem igazodik a naptáram a Szigethez. Csak el-elszorul a szívem, amikor éppen Sziget van. Idén is volt esélyem, hogy kimenjek (pont ezért a cikkért cserébe kaptam volna jegyet, hogy a fene esne belé), hát így még rosszabb. Az év 51 hetében lehetőségem van elsuhanni a K-híd előtt, és sosem értem ott azt a Mol-kutat. Olyan sima kis benzinkútnak tűnik a Sziget nélkül, mint bármelyik. A Sziget idején virul, virágzik, az ország legfontosabb és legismertebb benzinkútja – úgy, hogy nem is lehet kocsival odaállni.
A mi szigetes sztorijaink ezek voltak a hét során:
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon