Ha ezt David Bowie hallaná!

A hét lemeze: American Dream | LCD Soundsystem

GettyImages-690208526

Hat évvel a feloszlás kiváló albummal tért vissza James Murphy zenekara, ami állítólag egyenesen David Bowie biztatására állt újra össze, a frontember ugyanis szerepelt a Blackstaron. Hullarablás ide vagy oda, a Motörhead kiadott egy feldolgozáslemezt Ozzy, Bowie, a Ramones, a Sex Pistols és a Rolling Stones számaival, de nagyszerűen sikerült a War on Drugs új nagylemeze is, odáig vagyunk érte.

Hallod ezt a hangot? Robog egy száz tonnás mozdony, amit LCD Soundsystemnek hívnak, James Murphy van az elején, mint egy szomorú, ötven éves Thomas, szén helyett Talking Headset, Suicide-t, David Bowie-t, krautrockot, és New York szagát pakolják bele, és robog robog robog előre, verik rajta a kolompot, püfölik a dobokat, vinnyognak a gitárok, vartyognak a basszusok, tekergetik a potmétereket, hogy sírjon, zokogjon a sok puttyogás, aztán ez a vonat 70 percen keresztül áthajt rajtunk, kilapít, feldarabol, és közben azt üvölti ránk, hogy hé haver, én már lassan öreg vagyok, és te is az leszel. 

lcd s

Ennyire nagyszerű

Index: 10/10

Pitchfork: 8.5/10

Rolling Stone: 4/5

NME: 5/5

Guardian: 5/5

Az American Dream 2010 óta az első LCD Soundsystem lemez. Közben volt egy élőalbum, egy dicsőséges búcsúkoncert-sorozat, egy patetikus koncertfilm, Murphy színészkedett, belebuzult a kávézásba, a borba, besegített David Bowie utolsó albumába, meg akarta zenésíteni a New York-i metró beléptetőkapuit, és nem bírt a seggén maradni anélkül, hogy a visszavonulás után nem rak össze még egy lemezt. Én nem panaszkodok. Az, hogy James Murphy nem bír megmaradni, azt jelenti, hogy 2017-ben megkaptuk

talán a legjobb LCD Soundsystem-lemezt

ami mondjuk egy Sound Of Silver után elég nagy szó. Az American Dream minden, ami miatt valaha is jó volt Murphy, csak még olyanabb: durvább, lehangolóbb, euforikusabb, szomorúbb, súlyosabb, egy igazi Nagy Mű, amiben már kevésbé van helye a marháskodásnak (Drunk Girls, North American Scum, Pow Pow), inkább annak a szomorú szembenézésnek, hogy az ember éli az életét, aztán meghal. Vagy ha nem ő, akkor olyan emberek, mint David Bowie, akiről valószínűleg az albumot záró, 12 perces Black Screen szól, bár sosem tudni, hogy Murphy pontosan kit gyászol, lásd a Someone Great rejtélyes dalszövegét. Azt viszont lehet tudni, hogy mit: a saját fiatalságát (Change Yr Mind), az érzést, hogy valaha számított, ma pedig már csak egy "emlékeztető" (Tonite), a teljes egyetértésben kezdődő, aztán darabjaira széthulló barátságát, szintén egy ismeretlennel (How Do You Sleep?). Vagy csak a frizuráját (Emotional Haircut).

Az LCD Soundsystem zenéje szerencsére semmit nem változott, Murphy és a néha besegítő zenészek (Al Doyle, Nancy Whang, a nemrég transzként outoló Gavin Russom), úgy robognak, mintha még mindig Bowie, Byrne, és Eno uralnák a világot. Bowie mindig is hatalmas hatással volt Murphyre (legvadabb pletyka: az LCD SS azért állt össze megint, mert Bowie végrendeletében ezt kérte), most is visszanyúl a Station To Station és a Lodger korszakához, a Talking Heads sikamikálós gitárjai is visszatérnek. a gyászolós Black Screen végén meg percekig szállunk az analóg elektronika felhőin. De ez a sok utalás már nem póz, ahogy még az első albumán akart egy Normal-számot (Thrills), meg egy Beatles-számot (Never As Tired As I'm Waking Up). Murphy már négy lemez alatt, főleg az American Dreammel minőségben tényleg felkúszott a legnagyobbak közé. Nem hisztek nekem? Figyeljetek oda a szövegekre, aztán hagyjátok, hogy a vonat átrobogjon felettetek, mert ennél már nem lesz jobb semmi. (klág)

Ezeket hallgattuk még a héten:

The War on Drugs: A Deeper Understanding (8,5/10)

WOD deeperCover

A szorongás baromi vacak dolog, a War on Drugs frontembere, Adam Granduciel azonban meglepően nyíltan mer beszélni róla, illetve az összes többi démonjáról is, mint a magány, az izoláltság vagy a pánikrohamok. "Nem igazán aggódom a szorongás miatt. Az egyik dolog, amit megtanulsz, hogy mindig ott van, soha nem szabadulsz meg tőle, nem csak egyszerűen megjelenik olykor, hanem különböző módokon manifesztálja magát. Csak meg kell tanulnod felismerni" – mondta nemrég például a Line of Best Fit interjújában.

A mentális betegségek többnyire úgy működnek, hogy megpróbálnak elhihetni mindenféle dolgokat azzal, akit megtámadtak, Granduciel azonban ezúttal nem magát a betegséget próbálta – ahogy az album címe is sejteti – jobban megérteni, hanem saját magát, hogy ki is ő valójában, a démonjai nélkül. És hogy milyen ez a Granduciel? Egy nem csupán a kora, hanem a tapasztalatai miatt is érett férfi, aki szeret a dolgok mélyére ásni, miközben próbálja meghatározni a helyét a világban, és aki a Painben például arról énekel, hogy meg akarja találni, amit nem lehet.

"A War on Drugsnak óriásinak kellene lennie" – mondta két éve az Apple Music mögött álló Jimmy Iovine is, aki ráadásul Bruce Springsteen 1975-ös, Born to Run című lemezének egyik hangmérnőke is volt. Springsteent csak azért hangsúlyozom, mert egészen nyilvánvalóan nagy hatással volt a zenész dalaira, az egyik interjúban például egész konkrétan az 1980-ban megjelent The Rivert nevezi meg az egyik legfontosabb hatásnak. De Granduciel nemcsak érte rajong, hanem Bob Dylanért, Tom Pettyért és Neil Youngért is, és ezeknek a veteránoknak a hatása egyértelműen kiolvasható a zenéjében, úgyhogy aki nem bírja a dadrockot, az valószínűleg a lemezt sem fogja. Steve Ralbovsky az Atlantic Recordstól (náluk jött ki az album) nemrég igazi perfekcionistának és szobrásznak nevezte Granducielt, aki nyilvánvalóan rengeteget szöszöl a dalaival, a rájuk áldozott idő azonban csodálatosan meghálálja magát. A zenekar basszusgitárosa, David Hartley az új album kapcsán megjegyezte: "Létezik egy alternatív univerzum, amelyikben ez a lemez soha nem készült el." De, istenem, mennyire jó, hogy nekünk nem abban az univerzumban kell élnünk. (kovács d.)

Motörhead: Under Cöver (10/10)

motorheadundercover

Egy együttes feloszlása és a frontember halála után kiadni még egy innen-onnan összeszedett számokból álló lemezt ugyanazon a néven nyilvánvalóan hullarablás, de 2017-ben azon pattogni, hogy egy többnyire amúgy is elérhető dalokból álló cédéért még pénzt is adhat, aki szeretne, nyilvánvalóan hülyeség. Mert aki szeretné egymás után meghallgatni a Motörhead leghíresebb vagy legjobb feldolgozásait, az most minden erkölcstől és körülménytől függetlenül jól járt, pláne, hogy így legalább még egy eddig nem ismert számot is kiadtak, ráadásul nem is akármit: egy másik nemrég meghalt legenda, David Bowie Heroes-ának motörizált változatát. Dupla hullarablás vagy dupla élvezet – de hagyjuk is már ezt a témát tényleg a francba.

Pláne, mert az Under Cöver a maga módján tökéletes. Eddig is mindenki tudta, mennyire szerettek Lemmyék feldolgozásokat felvenni és játszani, és eddig is nyilvánvaló volt, hogy ha Lemmy, Phil Campbell és Mikkey Dee valamihez hozzányúlnak, abból az első pillanatban azonnal egy Motörhead-szám lesz, ahogyan a görög mitológiában is azonnal kővé vált bárki a gorgók egyetlen pillantásától. Lemmy volt az egyik olyan énekes a nagyon kevésből a világon, akinek rögtön, gondolkodás nélkül fel lehet ismerni a hangját és az énekstílusát, de a Motörhead is mindig olyan zenét játszott, ami elég karakteres és felismerhető volt (ezt nevezik úgy a rossz nyelvek, hogy az összes lemezük tök egyforma volt). Úgyhogy pont így kell elképzelni az Under Cövert is: egy csomó, vérbeli Motörhead-dal, baromi jó szerzők által írt zenei alaptémákkal és szövegekkel, minimális hasonlósággal az eredetivel (azért pont a Heroes-on hallatszik, hogy Bowie-dal volt) és maximális Motörhead-faktorral. És akkor ezen kívül, ha kell, még el lehet mondani, hogy a lemezt ügyeskezű producerek rakták össze, mert jó a lassabb és a gyorsabb, a régebbi és az újabb, az ismertebb és az elfeledettebb dalok aránya. Szóval a célnak tökéletesen megfelel, legyen az a cél akár a hullarablás, akár az élvezet. (Kovács Bálint)

American Poetry Club: You Have Nothing To Fear From Your Friends Back Home! (8/10)

a2153099520 10

"Utálom, amikor az emberek azt mondják, hogy a szerelem olyan, mint a rák, mert az anyám rákos, és az egyáltalán nem olyan, mint a szerelem" – énekli az egyik dalában az It Takes Time Records mögött álló Jordan Weinstock projektje, az American Poetry Club, amelynek most megjelent albuma tele van ugyanilyen vigasztalhatatlanul szomorú, kicsit azért az önmaga sanyarúságán is élcelődő dalszövegekkel. A Facebook-oldalukon nemrég csak egy hülye hálószobapop-zenekarként hivatkoztak magukra, a Bedroom Pop című programadó dalukban pedig nyíltan kimondják: Bad Vibes Forever.

Az ikonjaikat olykor ők maguk leplezik le, például az előbb említett számban, amelyben arról vallanak, hogy olyanok akarnak lenni, mint Alex G és Spencer Radcliffe, vagy az Okaycool2-ban, amelyben a szövegíró azzal fejezi be a gondolatait, hogy ma Microphonest hallgatott, és ha Phil Elverum meg tudta csinálni, bizonyára neki is menni fog. Weinstock egyébként áprilisban töltötte fel az első EP-jét a Bandcampre, majd időről időre közzétett néhány további számot, most pedig fogott nagyjából mindent, amije eddig volt, és megjelentette azokat egy nagylemezen.

Az American Poetry Club egyfelől tényleg csak egy újabb depresszív hálószobapop-projekt recsegő, mégis szívhezszóló számokkal, olyan sokat unatkozó srácoktól, akik megmagyarázhatatlanul vonzódnak a két perc alatti számokhoz (azért olykor átlépik a határt, még négy perc feletti szám is van az albumon), és akik nyilvánvalóan túl sok Elvis Depressedlyt hallgattak életükben. Másfelől viszont tele van a lemez egy csomó rendkívül tiszta szépséggel, amiért tényleg a Bandcamp legmélyére kell ásni, az ilyen lo-fi csodák nem jönnek csak úgy szembe velünk sem a rádióban, sem az interneten. (kovács d.)

Hallgatnám

Ne maradjon le semmiről!