Használati utasítás az amerikai álomhoz sok fűvel és bazmeggel

Untitled-2
2019.01.29. 05:05
Killer Mike, a Run The Jewels rapduó fekete tagja készített egy dokumentumfilm-sorozatot a Netflixen. Kevés tanulságosabb és szórakoztatóbb dolog készült mostanság, mint ez a hatszor huszonöt perc. Egy aktivista bemutatja, hogy milyen is Amerika, és felvillantja, hogy mit tehetnének azért, hogy ne amerikai rémálomként, hanem valóban a lehetőségek országaként gondoljunk rá. We Are The World 2019, sok bazmeggel, nevetéssel, új vallással és régi kapitalizmussal.

Mi ez az egész?

A Trigger Warningot nehéz konkrét műfaji kategóriába sorolni. Ez gyakorlatilag Killer Mike aktivista tevékenysége, csak dokumentumfilmnek álcázva, tematikus epizódokra bontva. A különálló részeknek nincs előre megírt forgatókönyve, a párbeszédekből dől az életszag, de azért érződik rajta az alapos utómunka. Maga a filmes technika scripted reality: a kézikamerás felvételek valóságshow-kat idéznek, és rengeteg az improvizáció, de a hitelesség valószínűleg a gondos rendezés eredménye. A Trigger Warning mégsem érződik konstruált valóságnak, mert a nyersanyaghoz aligha kellett valamit hozzátenni; csak ki kellett vágni belőle a fölösleget és a tölteléket, mint az életből az unalmas pillanatokat. Ezért hathat annyira szürreálisnak az egész leírva, de ha a saját szemünkkel látjuk, már mindent értünk.

Az atlantai Blue Flame sztriptízbárban fura társaság gyűlt össze: meghatottságtól könnyező közönség, egy selyembe-szaténba öltözött gospelkórus, egy rúdtáncos lány, és egy lelkipásztori ruhát viselő túlsúlyos rapper: Killer Mike. A színpadon egy Sleepy nevű fekete csávó hever egy fotelben, fehér-arany papi köntösben, olyan tekintettel, mint aki évek óta nem józanodott ki másfél kiló marihuána után, és fogalma sincs, hogy hol van. Nők sírnak a megkönnyebbüléstől; hálás hívek ölelgetik Sleepyt, aki látszólag semmit sem ért az egészből; körbemegy egy spangli; aztán a gospelkórus dalra fakad, és Killer Mike mosolyogva elrappeli utolsó szólólemeze címadó slágerét a R.A.P. Music-ot.

Ez a Church of Sleep: a vallás, amit Mike néhány hete alapított, de már most tucatnyi híve van. Alighanem ez a világ legboldogabb, legelégedettebb keresztény közössége. De Mike nem megszállott evangelista, hanem rapper és aktivista; néhány héttel és két epizóddal korábban még LGBTQ-kompatibilis pornófilmekbe ágyazott barkácstippekkel próbálta fellendíteni a szakmunkásképzést.

A TRIGGER WARNING HASZNÁLATI UTASÍTÁS, AMI BEMUTATJA, HOGY HOGYAN LEHET VALÓSÁG AZ AMERIKAI ÁLOMBÓL.

Nehezen érthető, hogy miért olyan nagy szám, ha egy Magyarországon alig ismert, és Európában is csak lábjegyzetekkel értelmezhető hiphop duó egyik tagja dokureality-sorozatot készít a Netflixszel. A hiphop amerikai, sőt, afroamerikai műfaj; a katasztrofális honosítási kísérletek többnyire elveszik a kedvet attól, hogy átmásszunk a nyelvi korlátokon, és meg akarjuk ismerni Az Eredetit. De Amerikában a hiphop – bármilyen elcsépelten hangzik is ez – fontos társadalomkritikai eszköz. Már az 1988-as Straight Outta Compton is az volt, és az alkotókról készült 2015-ös film egy Oscar-jelölésig is eljutott. És Kendrick Lamar zenéjének értékét sem csak Grammy-díjakkal lehet mérni, hanem Pulitzerrel is.

A Run The Jewels zenéje – ha bírjuk a súlyos, kísérletezőbb elektronikát – vájt fülekkel könnyen befogadható, a szövegeik viszont amerikai környezetben ütnek igazán. Sokat tanítanak Amerikáról, de még tanulságosabb, ha eleve ismerjük Amerikát – úgy jobban rezonálnak a beatbe-bazmegbe ágyazott szociográfiák. Európai koncerteken visszatérő jelenség a számok közé ékelt mentegetőzés, amiért helyiérdekű dolgokról rappelnek. De ezzel nem lehet mit kezdeni; az, hogy az Early csak akkor érthető (élhető) át igazán, ha feketének születtünk a Reagan-kormány alatt, a white privilege káros mellékhatása.

A Run The Jewels Amerikában nemcsak rapbanda, hanem intézmény is. Michael Render, művésznevén Killer Mike, a duó fekete tagja visszatérő vendég az amerikai talkshow-kban, és nemcsak beszélő fejként szerepeltetik a faji egyensúly kedvéért, hanem főként azért, mert nagyon súlyos véleményei vannak. Nem tesz lakatot a szájára, értelmesebben beszél sok politikusnál, nem ésszel próbálja felfogni a polkorrektség fontosságát, hanem érzésből tudatosítja a másikkal, hogy nem muszáj seggfejnek lenni. A rapperként keresett pénzéből saját borbélyüzlet-hálózatot épített fel Atlantában, hogy a feketék és a fehér rendőrök közös térben állapíthassák meg, hogy jé, a másik is ember, talán nem kéne reflexből agyonlőni.

Mike nem vonalas-pártos aktivista, nehéz bekategorizálni. A 2016-os elnökválasztás idején Bernie Sanders mellett kampányolt, de a vérző szívű liberálisokkal szemben ragaszkodik a fegyvertartáshoz való joghoz. Mégis, amikor a szélsőjobbos National Rifle Association őt akarta megtenni a fegyvertartáspárti kampányuk reklámarcának, őket is elküldte a fenébe; nyilván nem a trumpista fehérek iránti tiszteletből tart otthon gépfegyvert. Egy olyan országban, ahol az őseit még rabszolgaként, őt magát pedig alsóbbrendű állampolgárként kezelték, ragaszkodik ahhoz a joghoz, hogy megvédhesse magát, és ezt nem úgy akarja megtenni, hogy odatartja a másik orcáját.

Mert Mike nem szent, de Jézus sem volt fekete – a Trigger Warning viszont attól működik, hogy Mike rá mer kérdezni, hogy miért nem volt az, és miért ne lehetne. Egy gyerek kíváncsiságával, egy pénzbehajtó tekintélyével, egy pap igazságérzetével és egy amerikai pionír tettrekészségével indul neki a világjobbító projektnek.

A Trigger Warning 6 epizódja – részenként 25 perc játékidővel – alig hosszabb egy mozifilmnél. Ilyen rövid idő alatt ennyire plasztikusan még semmi sem mutatta be, hogy miért rohadt hely az Egyesült Államok, és miért csodálatos mégis: mert csakis az itt élőkön múlik, hogy ne legyen az. És Mike hajlandó tenni érte: úgy nekimegy a rendszernek, mint egy buldózer. Az egyes epizódok külön-külön mutatják be, hogy mi a baj az oktatással, hogy hogyan lehetne segíteni a fekete bandák helyzetén, hogyan vásárolhatnánk úgy, hogy azzal a fekete közösséget támogassák, és hogy miért nem kéne kirekesztőnek lennie a vallásnak.

Ezekről a témákról általában közéleti tévéműsorokban vitatkoznak sokdiplomás fehér úriemberek, de Mike talajszintből közelít: egyéni, alulról induló kezdeményezésekben gondolkozik, nem alkotmányozó nemzetgyűlésben. (Pontosabban abban is, de nem lőjük le a poént.) Felteszi a kérdést, hogy ha a Hell's Angels motorosbandának lehet sajátmárkás pólója, a feketékből álló notórius bandának, a Cripsnek miért ne lehetne saját üdítője? És nem somfordálnak el lógó orral, amikor az első hitelügyintéző lepattintja őket, hanem egy teakonyhában fognak hozzá az üdítőgyártáshoz, címkét és logót terveztetnek egy grafikussal, bejuttatják a cuccot a termelői piacokra, és végül elérik, hogy a viszonteladók is túllépjenek a saját előítéleteiken, és forgalmazzák a kész terméket.

1

A magyar nézőnek furcsa, de mindenképpen tanulságos lehet, hogy Mike legképtelenebb ötleteit sem fogadják reflexszerű elutasítással – legfeljebb azon akadnak fenn, hogy mennyire lenne jó befektetés. Senki nem kérdez vissza, hogy ez meg mire jó, maximum a hogyanokon vitatkoznak. Nem azon sopánkodnak, hogy miért nem fog működni, hanem megcsinálják. A Trigger Warningban a kezdeti kudarc csak részeredmény, az átmeneti nehézség izgalmas kihívás, a téves következtetés egy új célhoz vezető ösvény. Ez maga a DIY szellem, ami naggyá tette Amerikát; szabad vagy, hogy megvalósítsd az összes ötletedet, és ebben senki nem akadályozhat meg.

A politikai aktivizmus ritkán szórakoztató, de a Trigger Warningnak nem véletlenül ez a címe: fittyet hány a polkorrektségre és mások érzékenységére. Mike-nak nagy helyzeti előnye, hogy fekete, és mégsem lesz belőle gyűlölködő rasszista, mint a fehéreket megvető Miles Davisből. Nem lehet nem röhögni rajta, hogy

  • amikor Mike megalapítja az Alvás Egyházát (Church of Sleep), felteszi a kérdést, hogy „ki tudna többet a nyugodt éjszakai alvásról, mint egy gazdag fehér nő?”, és videócseten felhívja Arianna Huffingtont, hogy tanácsot kérjen tőle;
  • Mike összerak egy We Are The World-szupergroupot, amiben egy reneszánszrajongó zsidó nő, egy Robert E. Lee-leszármazott redneck, egy albínó fekete, egy countryzenész és egy egoista latino megpróbálnak egy közös számot írni, hogy aztán előadják egy Run The Jewels-koncert előtt a mit sem sejtő közönségnek, akik teljesen lefagynak a white nigger szóösszetételtől;
  • amikor Mike megpróbál fekete termelőktől és szolgáltatóktól vásárolni, és három napon át gyalogol, éhezik, és nem szívhat füvet (mert hiába fekete a dealer, ha az észak-kaliforniai termelő fehér, és nem akarok Trumpnak tűnni, de nem fogok valami mexikói szart szívni), és egy RTJ-koncert elején jár le a harmadik nap; a közönség visszaszámlál, és Mike első dolga, hogy letüdőzzön egy meggyújtott spanglit;
  • ugyanebben az epizódban udvariasan azt mondja egy sztriptíztáncosnőnek, hogy bocs, nem rasszizmus, de te ázsiai vagy, én meg három napig csak a fekete gazdaságot támogatom, és hát te nem vagy fekete;
  • Mike szerint az iskola nem tanít semmi hasznosat, de a felnőttképzést remekül fellendítené, ha megtanítanák őket barkácsolásra, és mivel minden másodpercben huszonnyolcezer amerikai néz pornót, összerak egy minden szexuális beállítottságot lefedő pornófilmet, ahol a cselekmény barkácstippekből áll.
Untitled-3

De aztán elröppen az a két-két és fél óra, és nehéz megmondani, hogy a meghatottságtól vagy a nevetéstől könnyezünk-e; és beugrik az a buddhista tanmese, hogy

– Mester, sokáig kell várni még arra, hogy a világ jobb hely legyen?

– Hát, ha várunk, akkor sokáig.

Killer Mike ezt foglalta mozgóképbe 6*25 percben – csak az ő verziójában több a fű és a bazmeg.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!