17 éves a következő popzenei szupersztár

GettyImages-1133356498

A januári és a februári után a márciusi albumlistánk is tele van király lemezekkel. Meghallgattuk a Foals remek új albumát, Sun Kil Moon új nagylemezét, és persze nem hagyhattuk ki a 17 éves Billie Eilish-t sem, akit már most a következő nagy popsztárnak kiáltott ki a nemzetközi sajtó. Ezen kívül három veterán metálzenekar (In Flames, Soilwork, Children of Bodom) is egyszerre tér vissza új hanganyaggal, illetve írunk még William Basinski, Scarlxrd, a Free Throw, a Claypool Lennon Delirium, a Fallujah és a White Denim új lemezeiről is. A cikk végén pedig sorra vettük a hónap legérdekesebb magyar zenéit is.

Billie Eilish: When We All Fall Asleep, Where Do We Go? (9/10)

Az Y generáció egyre gyorsabban csúszik a 30-as éveibe, amit elég jól visszajelez a zeneipar jelenlegi állapota. Mindenhol dominál a trap és a hiphop, vloggerekből lesznek popénekesek, influenszerekből meg rapperek, gyakorlatilag az egész zeneipar az idősebb korosztály számára egyre nehezebben követhető, de mindenképpen radikális változáson megy keresztül, amelyet már nem a rádiós játszások, tévés megjelenések, zenei újságok meg a lemezeladások befolyásolnak, hanem a neten lógó tinik millió Youtube-on, Instagramon, Soundcloudon vagy Spotifyon. Az algoritmuskorszak viszont még abban a fázisában van, hogy nem igazán tudott szénné mémesített Soundcloud-rappereken kívül igazán nagy szupersztárt kinevelni. Billie Eilish lehet az, aki ezen változtat.

A még csak 17 éves lányt az elmúlt hetekben gyakorlatilag agyonajnározta a teljes nemzetközi sajtó, és már most a Z generáció üstököseként tekintenek rá, olyan neveket dobálva vele kapcsolatban, mint Lorde, Lana Del Rey vagy Kurt Cobain. És ez tényleg nem vicc, Dave Grohl a Nirvanához hasonlította a zenéjét, a New York Times a tinipop sztárság újradefiniálóját látja benne, a The Guardian a 21. század popikonjának tartja, de még a Noisey is elismeri, hogy Eilish a mélabús pop egyik úttörője.

És valóban, Eilish zenéje olyan, mintha egy reklámügynökségnek sikerült volna megtalálni a tökéletes kulcsot a mai 17 évesekhez. Trapes basszusokkal teli, hol agresszívan túltorzított, hol andalítóan lágy dalok, amit csak fokoz az, hogy Eilish énekén hallani, hogy egy olyan tini hangjáról van szó, aki leszarja a körülötte lévő világot, és csak békében szeretné pörgetni az Instagramot. Ráadásul Eilish már az a fajta jövendőbeli popsztár, aki külön kitér arra, hogy nem drogozik, nem is érti, hogy a kortársai miért drogoznak, sőt Xanny címmel iszonyatosan okosan meg is énekli, mi a baj azzal, hogy Amerikában a tinédzserek teljesen rákaptak a xanaxozásra. De úgy általában megdöbbentően érettek a szövegek, amelyek alapján a szaksajtó hajlamos terrorpopként hivatkozni a zenére, pedig csak annyiról van szó, hogy Eilish bátran énekel a szorongásairól, a csalódásról, a szerelemről, egy barát elvesztéséről, és ezt nem csak egy szál gitárral teszi, hanem a korosztályához annyira közeli varacskos basszusokkal. Igazából annyira izgalmas Eilish felbukkanása a piacon, hogy az a jövőben megér egy külön Index-cikket, addig tessék csak hallgatni a lemezt. (sajó)

Foals: Part 1 Everything Not Saved Will Be Lost (9/10)

Szegény Foals esetében minden új nagylemeznél elhangzik, hogy a 2008-as Antidotes című bemutatkozó lemezüket úgysem fogják tudni überelni. Annak ellenére, hogy már a második album óta egyértelmű, hogy a Foals radikálisan más irányba indult, és nem igazán vették azóta sem tudomásul, hogy őket máig dance-punk zenekarnak hívják. A mostani kétrészes album első felvonása viszont sokkal izgalmasabb, mint a legutóbbi két-három lemezük.

A Foalsban az a legjobb egyébként, hogy iszonyú jó, technikás zenészekből áll, ami engem általában nem szokott érdekelni. Viszont az különbözteti meg őket a többi hasonszőrű zenekartól, hogy nem viszik túlzásba, és mindig előrébb tartják azt, hogy szórakoztató is legyen a zenéjük, ne csak erőltetetten zseniális és grandiózus. Mintha még 2019-ben is maradt volna abból a kezdeti dance-punk vonalból, ami valahogyan összepárosította a tomboló bulizás hangulatát a nihilista brit fiatalok leszaromságával. Erre tökéletes példa ez a mostani lemez, ami sorrendben már az ötödik, és általában ezekben a brit gitárzenekarokban ennyi lemeznyi izgalom nem szokott lenni. Itt viszont van, konkrétan tele van az album kezdeti visszakacsintásokkal (White Onions), monstre középtempós menetelésekkel (Exits), instant dance-punk slágerrel (On the Luna), sőt még egy afrohouse-os próbálkozás is van rajta (In Degrees), illetve egy Underworld-utánhallás (Sunday). És mivel a Foals állati jó zenészekből áll, ezek a számok sokkal többek szimpla stílusgyakorlatoknál.

Fogalmam sincs a Foals tagjai miben vannak évek óta, de hogy az ötödik albumra - ami ráadásul csak az első rész ugyebár - ennyi fantasztikusan kreatív, élettel és érzelmekkel teli, mégis könnyen fogyasztható szám került fel, az azért meglep. Talán tényleg az van, hogy ez a zenekar egészen egyszerűen nem tud annyira új irányba elindulni, hogy az ne legyen biztosan minimum vállalható. Ezt a 10 számot meg tényleg nagyon ajánlom azoknak is, akiket elriaszt a brit indie bármilyen kontextusban, mert ez már rég sokkal több annál. (sajó)

Sun Kil Moon - I Also Want To Die In New Orleans (8/10)

Nemcsak a tavalyi évem, de életem egyik legjobb koncertélménye volt Mark Kozelek, vagyis Sun Kil Moon tavaly októberi budapesti fellépése: Kozelek felvételről is szórakoztató, de láthatóan akkor tud igazán kibontakozni, amikor élőben folyamatosan cinikus megjegyzéseket tesz a közönségre.

Ezt csak azért emlegettem fel, mert ezen a koncerten többek közt az is elhangzott, hogy nagyon szereti a $uicideboy$-t, akik éppen tavaly adták ki első stúdióalbumukat I Want To Die In New Orleans címmel. Kozelek ezen a ponton megjegyezte, hogy ennek hatására a következő albumának az lesz a címe, hogy I Also Want To Die In New Orleans, amin mindenki jót nevetett. Aztán kijött az album, és tényleg ez lett a címe.

A formula nem változott semmit, Kozelek zenéje még mindig abból áll, hogy gitározik és összevissza beszél bármiről, ami eszébe jut, ezt pedig ebben az esetben a Dirty Three dobosa, Jim White és az utolsó Bowie-albumon közreműködő szaxofonos, Donny McCaslin egészítik ki. A különbség annyi, hogy míg mondjuk a Benji esetében ez csak ránézésre tűnt értelmetlennek, itt tényleg nem vezetnek sehova a számok, végig teljesen úgy érzi az ember, mintha egyenesen Kozelek agyába került volna be.

Ezen az albumon az ember tényleg csak egy cinikus öregember kószáló gondolatait hallgatja másfél óráig, ami valószínűleg még a rajongók közül is sokak számára lesz kiábrándító, de az a tavalyi koncerten is bebizonyosodott, hogy Kozelek pont az az arc, akitől még ezt is el lehet viselni. (flachner)

White Denim: Side Effects (5/10)

Mindig is meg voltam arról győződve, hogy a texasi White Denim az egyik legalulértékeltebb amerikai rockzenekar, akiket néha-néha körbeimádott a sajtó, aztán szépen el is feledkeztek róluk. Pedig a White Denim egy állati érdekes zenekar, mintha egy csomó jazzkonzis kisvárosi srác garázsrockot akarna játszani, de egyszerűen túl képzettek hozzá, ezért egészen formabontó dolgokat visznek egy csomó elhasználtnak hitt témába. Az más kérdés, hogy ez nem mindig elég egy jó lemezhez.

Talán éppen azért nem futott soha be a White Denim, mert a kezdeti energikus garázsrockos időszak után rájöttek, hogy tudnak ennél százszor komplexebb dalokat is, és ha ennyire nem megy a nagy áttörés, akkor menjenek el teljesen a falig. Ezért is érzem sokszor úgy, hogy a 2013-tól érkező White Denim-dalokat inkább úgy kell hallgatni, mint amikor az ember otthon felrakja a faterja jazzlemezét, és nem úgy, hogy csak nyomkodjuk a telefonon a Spotify-t.

Ilyen szempontból a Side Effects is egy szórakoztató, totál megborult album, a szokásosan erős groove-okkal, jó sok jammeléssel, de ha ütnének se tudnék egy számot felidézni a sokadik hallgatás után sem. Ez a lemez is pont olyan, mint a White Denim életműve. Az ember akkor hallgatja, ha tényleg külön zenét akar hallgatni és figyelni, de rövid távon elég fárasztó tud lenni. (sajó)

William Basinski - On Time Out of Time (9/10)

William Basinski azóta megkerülhetetlen alakja a kísérletezős ambientnek, hogy a kétezres évek elején a négyrészes The Disintegration Loopson megörökítette a saját korábbi kazettáinak fokozatos pusztulását, de azóta is folyamatosan feszegeti a műfaj határait.

Ez tökéletesen látszik az On Time Out of Time esetében is, az album alapját ugyanis két, 1,3 milliárd évvel ezelőtt összeütköző fekete lyuk hangjai alkotják, amit a LIGO névre hallgató gravitációshullám-detektor rögzített. Az album két vizuális művész, Emelina Domnitch és Dmitrij Gelfand megrendelésére készült el két installáció kísérőjeként, de önmagában is rettentően érdekes, főleg ha az embert kicsit is érdekli a világűr.

A negyven perces On Time Out of Time általában pont annyira nyomasztó, mint egy fekete lyuk, de helyenként éteribe csap át, az albumot záró 4(E+D)4(ER=EPR) pedig a 2814-et idéző megnyugtató, de kicsit mélabús hangzással hozza el a katarzist. Basinski szinte teljes munkásságához hasonlóan ez az album sem való mindenkinek, de ha valaki éppen csillagokat bámulva szeretne disszociálni szűk egy órán át, akkor ezzel az albummal nem nagyon fog mellélőni. (flachner)

Fallujah - Undying Light (7/10)

A 2016-os Dreamless óta elég nagy változáson ment keresztül a Fallujah, a gitáros Brian James és az énekes Alex Hoffmann is kiléptek a zenekarból. Hoffmannt sikerült pótolni, Anthony Palermo érkezett a helyére, James helyére viszont nem jött másik gitáros, úgyhogy az Undying Lightot négyen vették fel.

Az első, és legfontosabb különbség egyértelműen Palermo hangja, a korai metalcore cuccokra emlékeztető magas üvöltés ugyanis Hoffmann mély hörgésének szinte tökéletes ellentéte. Ez elég izgalmas változás, hiába tűnt el szinte teljesen az előző album kísérletezése, emiatt mégis sikerült egészen újszerű hangzást előhúznia a zenekarnak.

Ezen felül egyébként sok meglepetés nem éri az embert, a Fallujah minden tagja iszonyatosan tehetséges zenész, amit ezúttal is lehet érezni, de a recept továbbra is nagyjából ugyanaz. Az egyértelmű, hogy a zenekar megsínylette James távozását, a gitár nem annyira markáns, mint mondjuk a The Flesh Prevails-en volt, és egyik szám sem szed szét annyira, mint amennyire a Fallujah-tól megszokhattuk.

Az Undying Lightot emiatt sokan nem fogják szeretni, de így is bőven vannak rajta izgalmas számok, és ha valakinél bekattan a lemez, akkor ugyanolyan nehezen fogja megunni, mint a korábbi albumokat. (flachner)

The Claypool Lennon Delirium: South of Reality (8/10)

Nem sok esélyt adtam egy olyan zenekarnak, amelyiknek az egyik névadója John Lennon fia, a másik pedig egy saját zsenijét nehezen kordában tartó basszusgitáros. A The Claypool Lennon Delirium elsőre és még sokadikra is egy viccprojektnek tűnik, de a South of Reality elszállós, utazós zenéje bonyolultságában is remek popalbum.

Les Claypoolt leginkább az 1990-es években indult Primusból lehet ismerni, felismerni meg az egyedi, a basszusgitárját végigtapogató, ütögető, simogató funkjáról és az infantilis, rajzfilmfigura-hangjáról, amivel képes minden dallamot agyonnyomni. Nem nagyon lehet megférni mellette, így elsőre elég fura, hogy pont a Beatles-isten fiával, a poposabb vonalat nyomó Sean Lennonnal állt össze. A 2016-os albumuk még eléggé billegett is, mintha több zenekar demózott volna a Monolith of Phobos-on. Ehhez képest a South of Reality már egy kiérlelt progresszív rock és pszichedelikus rock album. 

Lennon nem nagyon tudja letagadni a családi gyökereit, simán átveszi a késői, már elborultabb Beatles dallamvezetési megoldásait, de ezeket aztán rendszerint szépen ki is csavarják, és valami Pink Floyd-os, elszállós témába csomagolják. A Pink Floyd, King Crimson megkerülhetetlen hatás, és a pszichedelikus rock űrutazós toposza is megjelenik több számban is, a rakétakísérletekben utazó és okkultizmusban nyomuló Jack Parsons például egy külön számot is kapott. Claypool és Lennon saját stílusa is felismerhető marad, de most elég jól sikerült összesimulnia a két multiinstrumentlistának. Ugyan elég sok rockzenei klisét, kiszámítható gitárszólót, szintiprüttyögést elsütnek, de minden számban van egy-egy olyan megoldás, basszusfutam, vokális összekötés, alteros gitár sound, ami miatt izgalmas marad a lemez. Ha egy Hold-Föld közötti távolsági útra nem is tenném be végtelenítve ezt a lemezt, van annyira szórakoztató, hogy egymás után négyszer-ötször végighallgassam. (fehér j.)

Free Throw: What's Past is Prologue (5/10)

Érdemes követni a Triple Crown kiadót, mert egy rakás egészen izgalmas zenekart kezdtek el összegyűjteni a klasszikus emo, a posztrock, poszthardcore és a poppunk közös halmazából, mint a Tiny Moving Parts vagy a Sorority Noise, akiknek köszönhetően már egy ideje revivalről kezdtek el beszélni a '90-es évek emójával kapcsolatban, és ebbe tökéletes beleillik a nashville-i Free Throw is. Érzelgős szövegek, hol lágy, hol ordibálós ének, itt-ott felbukkanó matekos gitártémák, akusztikus gitárral találkozó zúzós kiállások, és úgy általában meglehetősen tömény a Free Throw zenéje, még ha el is lehet intézni annyival, hogy "ja, ilyen zenék voltak az Amerikai Pite-filmekben is".

Ez amúgy igaz is, de az MTV-s gumipunk is már 20 éves, szóval eljutottunk oda, hogy annak a zenei világnak a hagyatéka újraértelmeződik a 2010-es évek végén. A Free Throw pont ilyen, még ha ez az új nagylemez az én ízlésemnek már nagyon-nagyon csöpögős még úgyis, hogy tele van klasszikus érzelmesen halk-dühösen hangos-érzelmesen halk felépítésű dalokkal. Csak valahogy most az érzelgősséget sikerült a kelleténél jobban túltolni, pedig van egy-két olyan klassz hardcore-osabb rész, hogy csak fogom a fejem. Az én ízlésemnek ez az album pont kicsit elrontotta az arányokat, de még így is vannak benne jó momentumok. (sajó)

Scarlxrd - INFINITY (7/10)

Scarlxrd kétségtelenül az aktuális rapszíntér egyik legizgalmasabb alakja, aki kiválóan boronálta össze a trapzenét a metállal, élőben pedig pont emiatt őrületesen jó bulikat csinál.

A hihetetlenül energikus brit rapper az elmúlt pár évben ontotta magából az albumokat, a márciusban megjelent INFINITY a hetedik lemeze az elmúlt három évben, ami egészen elképesztő.

Belegondolva mondjuk annyira nem meglepő, hogy képes ilyen iramot diktálni, mert a számai eléggé egy kaptafára készülnek, de Scarlxrd zenéje van annyira egyedi, hogy ez egyáltalán nem lesz zavaró. Az INFINITY helyenként megpróbál több lenni a kiabálós trapnél - a HEAD GXNE például egy elég király oldschool rapszám, a DEMXNS & ANGELS meg egy meglepően érzelmes dal -, de közben megvan rajta az a hangzás is, ami miatt Scarlxrd be tudott robbanni. 

Az egyetlen baj talán az ezzel az albummal, hogy hiába jó elejétől a végéig, nincsenek rajta olyan igazán kiemelkedő számok, mint a we waste time FADED, a Heart Attack vagy a Lies Yxu Tell, de az biztos, hogy így is simán szét lehetne rá bontani egy koncerttermet. (flachner)

Children of Bodom: Hexed (8/10)

Én nem tudom, mi van a skandináv félsziget levegőjében, de valami fura dolog biztosan, mert teljesen egyszerre jelent meg egyazon műfaj három levitézlett alapcsapatának új lemeze. A műfajt valami rejtélyes okból melodikus death metálnak nevezik, ami azért vicces, mert ezek az együttesek kábé olyan távolságra vannak az egyik irányba a death metáltól, mint amennyire a másikba a house-tól. A műfaj a kilencvenes évek közepén kezdte Skandinávia felől meghódítani a világot, és az In Flames, a Soilwork és a Children of Bodom (meg a rengeteg közben létrejött követőjük) nagyjából 2000-re jutott a csúcsra, hogy aztán még jó pár évig ellovagoljanak az akkori sikereik hátán. De azóta, és ennek majdnem húsz éve, igazán számottevő lemezt egyikük sem adott ki. Most meg mindhárman új albummal jelentkeztek, és mindhárom jobb, mint amit várni lehetett volna, miután jó tíz éve talán már mindenki lemondott arról, hogy ezek a nevek újra jelenteni fognak valamit.

De a háromból is messze kiemelkedik a finn Children of Bodom új albuma, a Hexed, ami eddig simán az év metállemeze, de ezt az infót azért csak úgy lehet értelmezni, ha hozzátesszük, hogy idén eddig még egyetlen igazán jó mettállemez se jelent meg. A Hexed úgy kezdődik, mintha valami brutális közlekedési dugó miatti késés után csak a felénél kapcsolódnánk be egy koncertbe, akkor, amikor már túl vannak a bemelegítésen, a tiszteletkörökön és a megszeppenésen, és már igazán beindult mindenki. És végig így is folytatódik: a Hexed egy pillanatra se ül le, olyan energikus az egész, mint egy kocsmai verekedés; kábé olyan érzés végighallgatni, mint kiülni az erkélyre csúcsidőben a vonatsínek mellé, csak itt miközben kirázza a fogunkat a dübörgés, nem mellesleg iszonyú emlékezetesek a dalok. Mert azért persze ez a lényeg, gyors lemezt írni mindenki tud, de a Hexed annyira tele van ötletes gitárriffekkel és baromi kreatív billentyűs témákkal, és ki tudja, milyen samplerekkel létrehozott dallamokkal, hogy az egyáltalán nemcsak a kihalófélben lévő dallamos deathbe tud új életet lehelni, de bármilyen együttes bármilyen műfajban büszke lehetne erre a változatosságra és leleményességre. (Kovács Bálint)

Soilwork: Verkligheten (7/10)

Aki nem érti, hogy lehetett ezt a műfajt valaha is melodikus death metálnak nevezni, az hallgassa meg a svéd Soilwork új, a másik kettőnél valamivel korábban megjelent lemezét, vagy rajta a legfülbemászóbb számot, a Stålfågelt, és akkor végleg, egy életre összezavarodik, hogy mi köze ennek a slágeresen simogató dallamgyárnak a belezős death-hez.

A Stålfågel mondjuk nemcsak a lemez, de kábé az évtized legtapadósabb metáldala, a műfaj Britney Spearse, a skandináv death Lady Gagája. És részben ez az, amitől a Verkligheten meglepően emlékezetes tud lenni, mármint nem feltétlenül a fülbemászóság, hanem az a változatosság, ami révén ez a szinte a popzene felé kacsintgató szám is felfért a lemezre: a Soilwork olyan szabadon vegyíti a keményebb, kétlábdobos alaptémákat a heavy/power metálos kilengésekkel, a szinte már visszataszítóan dallamos éneket a karcosabb vokállal, hogy ez a „minden belefér, és mindennek az ellenkezője is” szellemiség, pláne az amúgy elég sok, jól eltalált témával kiegészítve, baromi szimpatikussá teszi a lemezt. (Kovács Bálint)

In Flames: I, the Mask (6/10)

A műfaj zászlóvivője és még mindig legnépszerűbb együttese, az In Flames új lemezével az a baj, hogy elég jó rajta a zene. És így az ember újra meg újra felteszi, csak mert annyira visznek magukkal a nem túl bonyolult, de fogós riffek. Hogy aztán újra meg újra szembesüljön azzal a néhány gyakorlatilag hallgathatatlanul szirupos, giccses, gejl számmal (pl. a Follow Me-vel vagy az In This Life-fal), amitől sikítva törölné is a lejátszójáról az egészet, ha nem jönne utána megint egy két remek, húzós dal. És aztán a végére sajnos kiderül, hogy ezek vannak többségben, szóval ha nem vigyázol, megint benyomod a lejátszást, és ugyanez megismétlődik elölről.

Anders Fridén énekes ma már úgy énekel, hogy az végig a szakadék szélén tartja az In Flamest: ha az együttes alátesz egy pár olyan jól kitalált, következetesen és izgalmasan végigvezetett témát, mint mondjuk a We Will Remember közben, akkor azt remekül kiegészíti, de ha leül a zene, akkor rögtön az az érzésünk, hogy valahol túl közel kétségbeesetten nyávog egy magára hagyott kölyökmacska. Kivéve, hogy ebben semmi cukiság nincsen. Mondjuk az az egy az, ami pont nem is hiányzik erről a lemezről. (Kovács Bálint)

Magyar megjelenések

Ivan & The Parazol: Menő amerikai stúdió ide, sokadik lemez oda, sajnos nekem már kicsit fáradtak az új lemezek számai, és több olyan pillanat is van, amikor beugrik, hogy nekem ez túl öreges. Azok után, hogy egyébként a zenekarral készült podcastben még úgy éreztem, hogy ez egy erős anyag, azonban sokadik hallgatás után kijöttek a problémák. Értem én, hogy maga a műfaj is régi amerikai klasszikusokból meg magyar beatkorszakból táplálkozik, de két számot kivéve, semmit olyat nem hallottam ezen a lemezen, amit ne hallottam volna már ezerszer. Pedig az album nyitószáma állati jó, és teljesen átjön rajta, hogy ez mennyivel személyesebb. Éppen ezért tűnik annyira üresnek és csak tisztességes iparosmunkának az album többi száma, mert a nyitódal annyival őszintébb a többinél. Az Orchidot kivéve sajnos semmi egetrengetőt nem érzek a mostani új lemezen. Zene itt

Sör és Fű: Öt évvel ezelőtt az Enter The Séf albummal került a radarra igazán a SÉF, akik kicsit az AKPH hagyatékát vitték tovább valamivel modernebb, de tradíciókövetőbb köntösben. Az azóta kétfősre szűkült rapcsapat a kezdeti kísérletezőbb vonal után egy stabilabb alapú, agyalósabb stílusra váltott, az évek múlásával sokat mélyebbé vált a szöveg, a zene pedig jobban letisztult, és ennek a folyamatnak az eredménye most az M45 album, aminek néhol tényleg olyan feelingje van, hogy akár 2002-ben is kijöhetett volna. Zene itt.

Lil Frakk: Itthon a trapszcéna egyelőre inkább csak érdekes, mint jó, és valahogy pont ez a kettő közé esik Lil Frakk és D. Koms közös lemeze. Jó durva basszusok, rengeteg vokáltorzítás és autotune, és pár egész jópofa sor jellemzi a Brokas c. lemezt, és ugyan vannak rajta pillanatok, amik kiemelkedően erősek (az M1 c. szám például Krúbi tök erős verzéjével), szövegileg annyira infantilis az egész, hogy inkább tűnik egy nagyon faszán hangszerelt hülyéskedésnek, mint komoly hiphop anyagnak. Félreértés ne essék, simán be lehet rakni a kocsiba döngetni, vagy ki az ablakban az idegesítő Airbnb-sek irányába, és Lil Frakk itt-ott baromi jól elkapja a flow-t, de azért szövegileg és szövegtechnikailag azért lenne még hova fejlődni bőven. De kezdésnek ez bőven ígéretes. Zene itt.

Disco Nap: Háromszámos bemutatkozó EP egy csak lányokból álló hálószobapop-pychrock zenekartól. Zene itt.

Marmunsk: Nagyon hangos, nagyon kemény akar lenni, de valahogy mégis kicsit súlytalanul szól az egész. Simán elhiszem, hogy élőben tökre működik, de nekem a lemez túlnyomó része hunglishos keménykedésnek tűnik. Bezzeg a bónuszként rákerült egyetlen magyar nyelvű dal simán kiemelkedik az összes többi közül. Zene itt.

Buzi Kisfiúk: Fogalmam sincs, mit kéne írnom a Buzi Kisfiúk Kurva Anyád Fidesz című nagylemezéről, de mindent elmond, hogy amikor meg akartam osztani, akkor a Facebook letiltotta a posztot. A Tiltsanak ki című szám amúgy elég vicces. Zene itt.

(Borítókép: Joe Scarnici/Getty Images for Spotify)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!