Zenét lopni nem nehéz, csak elhitetni azt, hogy nem loptunk

Akik a kétezres évek elején nőttek fel, élték tinédzserkorukat, estek először szerelembe, vagy próbáltak kiszakadni az aszott hétköznapokból, azoknak nem ismeretlen a Nickelback. A rádiórockslágerek sorozatgyártásának legnagyobb mesterei a mai napig nem tűntek el, habár most nem egy új lemez vagy valami csajozós botrány miatt izzik körülöttük a levegő.

A férfi szerint ő és zenekara 2001-ben írt egy Rock Star című dalt, és ez szolgált alapul a Nickelback 2005-ös, szinte azonos nevű slágerének.

Amikor felvették a dal demóját, körbeküldték azt különféle kiadóknak abban a reményben, hogy felkelti valakinek az érdeklődését. Ekkor jutott el a nóta a Roadrunner Recordshoz is, ami a Nickelback mögött álló lemezcég. Johnston szerint a kiadó szabad hozzáférést biztosított a zenekarnak a demóhoz, amit ők gátlástalanul fel is használtak saját slágerük elkészítéséhez.

A zenekar tagadja, hogy bármi hasonló történt volna, továbbá rávilágítanak a tényre, hogy a két dal nem mutat erőteljes hasonlóságokat. Ezzel szemben Johnston perre tervezi vinni az ügyet, mivel szerinte nem csupán az alapötlet, de a dal tempója, szerkezete, dallamvilága és szöveges részei is több helyen egyeznek.

De nézzük is, mivel állunk szemben:

1. Kiemelkedő egyezés a dalok között a rockstar kifejezés mint vezérfonál. Persze, tegyük hozzá, ugyanebben a témában mozgó dalból van legalább még 10 000 darab a világon.
2. Ha valaki direkt lopni akar egy nótát, csak-csak több esze van, mint hogy a címét is lemásolja (bár lehet, hogy pont ez a trükk, milyen cseles fiúk is ezek).
3. Az, hogy dallamvilágában egyezik – nos, a slágerek zöme erőteljesen egyezik dallamban, persze ez a kis autózós rockzenehangulat szembetűnő, de a lüktetés nem adja vissza ugyanazt az életérzést. A Nickelbacktől azt kapjuk, hogy igenis aranyból van még a vécédeszka is, annyira nagyok leszünk, míg a Snowblind-verzió kicsit inkább a csövesrocksztár-hangulatot kölcsönzi, aki nem futott be, de tolják neki.
4. Lehet, csak én vagyok süket, de a szerkezeti egyezést nem hallom.
5. Ha ezeket félretesszük, és azt mondjuk, hogy ennek ellenére is inspirációs forrásként azért szolgálhatott, akkor is felmerül a kérdés: Hol volt ez a csávó az elmúlt 16 évben, hogy csak most sérelmezi a dolgot?

Na de ne legyünk szőrösszívűek, lehet, hogy valósat állít, ebben az esetben viszont sokkal nehezebb dolga lesz, hogyha ekkora időeltolódással akarja bizonyítani az igazát, mert a fenti kérdés nem csak bennem fog fölmerülni.

Susan Hightower ennek ellenére felterjesztette az ügyet Robert Pitman bírónak Nyugat-Texasban azzal a kiegészítéssel, hogy véleménye szerint a Live Nation elleni részt ejtsék az ügyből, viszont Johnston jogosan feltételezheti, hogy a zenekar tagjainak hozzáférésük volt a szerzeményéhez. Úgy fogalmazott, „Johnston elegendő bizonyítékot mutatott be, hogy állítását a spekulációs szint fölé emelje, ami a beadvány elbírálási szakaszában szükséges”. Az a kérdés, hogy Johnston képes lesz-e bizonyítani, hogy ezek a hasonlóságok „szembetűnő” vagy „lényeges” szinten vannak-e.

A zenetörténelemben Dunát lehetne rekeszteni plágiumvádakból és -ügyekből. Van, mikor csupán néhány sornyi szöveg, egy-egy gitárriff, de esetenként egész refrének vagy komplett dalok esnek áldozatul a másolásnak, lopásnak, ferdítésnek és újragondolásnak. Végtelenül nehéz eldönteni, hogy ilyen esetben szándékos nyúlásról van szó, esetleg csak egy beragadt dallamról beszélünk, amire a szerző nem emlékszik, hogy miért pörög a fejében, vagy tényleg csupán a véletlen műve a hasonlóság. Legyünk őszinték, a mi kis modern könnyűzenénk nettó 12 hangos skálából dolgozik, így azért nem olyan bonyolult ugyanarra a pár hangra ráfutni, mikor évente dalok milliói látják meg a napvilágot.

Egy időben még szabvány is volt, hogy a rádiók csak meghatározott szerkezetű dalokat játsszanak le, hol jöjjön a versszak, meddig kell megszólaljon az első refrén. Ez az elmúlt évtizedekben nincs kimondva, de még mindig vannak vezető sémák, amik előnyt jelentenek névtelen elbírálásoknál. Ha meg el lett mondva, hogy miből áll egy sláger, akkor naná, hogy sokan arra bazíroznak, ilyenkor meg egyszerű a négy varázsakkordban „már hallottam” érzésre érkezni.

Járt ezzel így a Metallica, Katy Perry, a Led Zeppelin, de még a Nirvana is, és most itt az idő, hogy a Nickelback is megküzdjön egy nemezissel a saját igazáért. Persze ha valóban nem egy lopás terméke a Rockstar. Idővel kiderül.