Jöttek a srácok, és akarva-akaratlanul leadtak egy frankót

És itt van, és itt van és itt van! Az SHM, a Swedish House Mafia egy évtizede halogatott, váratott és tologatott albuma áprilisra, a buliszezon kapujára elkészült, hogy nyáron az EDM és a house-zene szerelmesei lerombolhassák rá az összes fesztivál összes táncterét. Megvallom az őszintét, egyszerre voltam lelkes és szkeptikus a lemezzel szemben, hisz nagyon kíváncsi voltam, Angello Ingrosso és Axwell hármasa mit hoz ki belőle, de fogalmazzunk úgy, hogy az urak hoztak egy olyan színvonalat, ami elvárható volt tőlük.

Kezdésnek egy kis vérfrissítés, mielőtt belevágnánk, hiszen pár hete már írtunk róla, hogy a Swedish House Mafia visszatér, új albumot jelentett be, és néhány single-t is kidobott ezt promotálandó olyan nevekkel kooperálva, mint Sting vagy a The Weeknd (erről bővebben itt lehet olvasni).

Ezeknek a daloknak kellemesen pozitív volt a fogadtatása, persze egy ekkora supergroup visszatérése nem maradhat visszhang nélkül. A föld talán nem remegett bele, de azért a váratlan meglepetésfellépésük felkorbácsolta annyira a kedélyeket, hogy idén nyáron már rengeteg prominens színpadon láthatjuk őket, és rázhatjuk le magunkról a mindennapi agygörcsöt olyan ütős dalokra, mint a One (Your Name), a frissen debütált Mouth To A Flame és a Redlight, valamint a mindenki által jól ismert Don’t You Worry Child.

Az új album sem szűkölködik elcsípős vagy épp különleges hangzatokban. Rögtön az első dal, a Time, amin Mapeijel működnek közre, egy remek albumindító. A dal középerős, és bár nem lesz a csapat legnagyobb osztatlan sikere, mégis kellemesen hallgatható (akár újrahallgatható is), visz magával, és berúgja azt a bizonyos berúgnivalót.

Ellenáll a korábbi sötétségnek

A lemezen találni szokás szerint intermezzókat, amik vagy jobban, vagy picit kevésbé, de kötik a dalokat és a hangulatokat. Speciel a Jacob’s Note néven behelyezett parányi zongoraetűd remekül kapcsolja az első két dalt az őket követő Moth To A Flame-hez.

Aztán találni hangulatzenéket, amelyek, akár a klasszikus zenék, csupán instrumentálisan szeretnének mesélni, mint például a Mafia című dal. A zene abszurditása és ellentétes építkezésű hangzatai elénk festenek egy képet, egy érzést és egy történetet. Az ezt követő Frankenstein ráerősít (meg egy picit kontraproduktívan rombol is) az őt megelőző tracken, ahol A$AP Rocky gengszterrapje már-már annyira izmosra sikeredett, hogy megosztó, főleg a sok úsztató, katartikus meg adrenalingyáros house-zene között. Erre rá is lép a Don’t Go Mad, ami már ellen is áll a korábbi sötétségnek, és megtáncoltatná az embert ülve, állva, úszva vagy futva. Itt kell azért egy fél perc, mire lerázzuk magunkról a korábbi súlyt, hogy elcsíphessük a flow-t.

Aztán végre megkapjuk, jön az album címadó dala, a Paradise Again. A Mafiához hasonlóan ez is egy full instrumentális track. Felemelő, katartikus, behúz és lebegtet. Az albumot innentől kvázi felváltva telítik a vokális és instrumentális alkotások. Bár a srácok egyszer-egyszer belefutnak olyan dolgokba, hogy kicsit önismétlőnek tűnik pár dal első hallomásra, vagy nem nagyon lépnek ki a tipikus, rájuk jellemző dalfelépítésekből, de hála égnek, mielőtt monotonná válna a lemez, belecsempésznek itt-ott olyan dalokat, amik megtörik a hatásokat, akár legyen ez a Home, a Redlight vagy az Another Minute.

Igen, ez jó volt

Végül a lemezt a For You című dallal zárják le, ami teljes meglepetésemre egy hosszas, terjengős gospelballada képében indul, majd iszonyatos laza és feel-good nótává alakul át, hogy még a nap is kisüt utána. Nem tudom, hogy mennyire volt szándékos ez mint záródal, de ha volt is bennem bárhol negatív érzés néhány komorabb dal után, azt mind kigyomlálta ez a zárás, és úgy tudom letenni a lemezt, hogy „igen, ezt jó volt meghallgatni”.

Összesítésben azt tudom mondani, hogy a Swedish House Mafia egy remek lemezt rakott össze. Teljes őszinteséggel ez az album sokkal konzekvensebb és jobban felépített, mint sok korong, amit mostanában hallottam. A dalok okkal vannak rajta, és még ha a sorrendbe itt-ott bele is tudnék kötni, mert néha tényleg megdolgoztat egy átállás két, egymáshoz abszolút nem illő dal között, a keret hibátlan. Kellemes, laza, nem eltúlzott nyitás, érzelmi hullámvasút a közepén, és a végén egy eszméletlenül fényes és pozitív lezárás.

Bár egymás után kétszer nem tudnám hirtelen meghallgatni, ez számomra inkább azt mutatja, hogy az albumnak van értékes zenei és érzelmi töltete, aminek szüksége van, hogy leülepedjen, és az ember megélhesse. Mindenkinek, aki szereti az elektronikus zenék ezen vonalát, és aki követi, kedveli az SHM munkásságát, egyszer érdemes végighallgatni az egész lemezt elejétől a végéig, és akkor talán átjön egy üzenet, amit a srácok akarva vagy akaratlanul, de frankón leadtak. Ez az album méltán lehet az elkövetkező nyár bulilemeze, még akár több is. Most egy kis pihenés, aztán szóljon a Paradise Again!