A korong talán még egy dalt elbírt volna, hogy jöjjön a katarzis

Aki szereti a keményebb műfajokat, aki szereti a metált, aki szereti az érdekes ötleteket és ha letépik az arcát, az jó helyen jár.

Üdvözlök mindenkit, ez itt a Nest of Plagues és az új albumuk, a To Kill A God. A srácokkal még januárban beszélgettem új daluk kapcsán (itt olvasható). Szóba került az eddig megtett út, és hogy mit várnak a közeli, vagy épp távolabbi jövőtől. Az új lemez itt van, elkészült és csupán arra vár, hogy a közönség belemélyeszthesse a méregfogát, essünk is neki!

A csapat nem tétlenkedett, ezen az albumon is erősen megjelenik a rájuk jellemző zenei kettősség, ahol a darálós, hörgős részeket légies űr, vagy épp dallamos énekkel ellátott szekvenciák váltják fel.

Terhelő összhatás

Rögtön az első két track a lemezen, a Message From Us és a Helion egyfajta párosként jelenik meg, az egyik átfolyik a másikba, és az első dal egész lemezt felvezető, kicsit nihil, kicsit térbővítő hangzását a második rögvest lerántja egy zuhanássá, majd hirtelen „pontot is tesz” a végére. Erős kezdés, de a hatás jó, az ötlet működik.

Aztán érkezik az Unimprint, valamint a Heredity, a csapat mindkét dalhoz veretett egy-egy remek kis klipet. Ez a két nóta kevésbé épül be a lemezbe, inkább két single hatását keltik, ezek önállóan is értelmezhetőek, kilépő epizódok, beleillenek a lemez tematikájába és gondolatiságába, de nem kötelezően említendőek egy lapon.

Kicsit kezd is sok lenni egyszerre, ahogy eljutunk a Heredity közepére, majd egy szép elvonulós lebegést kapunk, amiből egy tartaroszi bridge érkezik. Itt már kezd terhelő lenni az összhatás, de egy dögös gitárszóló kicsit ereszt a gyeplőn, mielőtt fuldoklós lenne a vége.

Váltásnak érkezik az albumról az egyik személyes kedvencem, a Trip The Anchor, ami visszalendít a lemez magjába minket, és jön egy remek hullámzás, ahol a dalok újra a kohézióból táplálkozva húzzák egymást. A nóta egyetlen gyengesége, hogy az első refrén előtti breakdown/build-up ereje nem segít az őt követő dallamos refrén megszületésében.

Mivel ugyanezt a fordulatot máshol gond nélkül hozta a banda, ez csupán itt sikkadt el. Azért sajnálom, mert a dal maga még a lemezhez képest is egyedi dallamvilágot képvisel, mégis remekül illik a teljes képbe, így túl nagy veszteségnek tartom.

Ezután jön sorban a Memento For Her Deeds, a Choke és a gitároktól lángoló Inferno, mind régebbi szerzeményei a csapatnak, az első single-ök közé valók az albumról. Pacek nóták, összeállva, mint a jól locsolt beton, és kellőképpen megalapoznak az album második felének, amit a The Silent Ones nyit. Itt közreműködik az Infected Rain frontasszonya, Lena Scissorhands. Dani és Lena screamje szépen fekszik együtt, jó az összhatás, ellenben Lena jelenléte nem ad annyit a dalhoz, mint várnánk. Eddig a pontig már többfajta screamet hallottunk Danitól, így sok újat nem kapunk érzetben, pláne, ha egy pillanatra megfeledkezünk róla, hogy ki a duettpartner.

A második etapban a The Silent Onest a Struggle és a Dare To Fight követi, előbbin hatalmas örömömre helyet kapott egy kiemelt, dögös gitárszóló, már a második ilyen a lemezen. Sokkal jellemzőbb, hogy a háttérbe épülő témákba mélyeszti a csapat a gitárokat, így szóló téma esetén inkább atmoszférahatást elérve, mint kimondottan gitárszóló érzését idézve.

Itt nem ez történt, és mivel mindkét gitáros elég frankón tud tekerni, dőreség volna kihagyni azt a kis reflektorfényt, amit néha igényel a hangszer. Manapság a haldokló és az egy kaptafa shred gitárosok korában az a bizonyos jól megfogott 4-5 hang jóval hidegrázósabb, mint bármi más, ha a gitáros tud is mesélni vele (és van is mesélni valója).

Itt szépen leszáll a Solicity, egy kvázi instrumental track némi spoken wordsszel, ami szerintem rengeteget tesz hozzá a lemezhez, ízlésesen töri meg, mielőtt monotonná válna. Ezt az album címadó dala viszi tovább, ami hosszas és változatos formanyelvvel igyekszik összefoglalni egy vezérfonalat a teljes lemezhez – ez nagyjából át is jön.

Pont annyira fáradunk

Végül a Megalomania, a banda egyik közönségkedvence zárja az albumot, sok-sok bleghgel és öt lábbal a föld alá hangolt gitárokkal, amik lépésről lépésre pakolják le, először csak a dalt, végül pedig az egész albumot, hagyva egyszerre némi befejezetlenséget, meg némi túlárasztást az emberben.

Felmerül a kérdés, hogy hova tovább, de pont elfáradtunk annyira (a szó pozitív értelmében), hogy azt mondjuk: sehova. Belül mégis úgy érzem „talán még egy dalt elbírt volna a korong”, ami igazán keretbe helyezi a lemezt, amire a tombolás utolsó cseppjeit is kiüvölti az ember, nem is feltétlenül mondanivaló, hanem a zene és a katarzis miatt, de ezt már lehet, hogy csak én képzelem bele.

Remek hallani, ahogy itt-ott a pad/billentyű hatású témák nyitják a dallamokat és töltögetik ki a hézagokat. Emellett kellemesen meglepődtem a clean énekrészeken: ezek eddig sem voltak idegenek a bandától, most mégis jobban operálnak. Apróságnak tűnnek, de rengeteget hozzátesznek a banda összhangzásához, és remélem, hogy a srácok a jövőben többször és bátrabban nyúlnak ilyen ötletekhez, akár több hangszínnel kísérletezve, ezzel emelve a zenéjük sokrétűségét, extravaganciáját és előhozva valamit, ami még különlegesebbé teszik őket a saját zsánerükön belül. Élménynek remek, hallgatásnak erős, a mai nap a metálé, szóljon a To Kill A God!