Eladta a lelkét az ördögnek a tehetségért

A rockzene szerelmeseinek biztos, hogy nem ismeretlen a hírhedt huszonhetesek klubja. A csoportot olyan ismert színészek, zenészek és egyéb hírességek alkotják, akik 27 évesen haltak meg. Bár a klubról még a hetvenes évek elején kezdtek el mondákat szőni, mikor 1969 és 1971 között négy híres zenész, név szerint Janis Joplin, Brian Jones, Jimi Hendrix és Jim Morrison sorban meghaltak, a huszonhetesek klubja kifejezés csak a kilencvenes években vált széles körben ismertté, mikor Kurt Cobain öngyilkos lett.

Sorra kezdték felütni a fejüket a találgatások és teóriák, hogy a mindenki által ismert zenészek nem épp úgy haltak meg, ahogy azt a hírekben és a nyilvános rendőrségi aktákban tárolták, így születtek meg az elképzelések, hogy Jim Morrisont a kormány tette el láb alól, míg Kurt Cobain haláláért Courtney Love-ot próbálták felelősségre vonni. A klub Amy Winehouse miatt maradt a köztudatban napjainkig, aki 2011-ben halt meg, szintén 27 évesen, ellenben a misztikum, mely a számot körbelengi, lassan százéves múltra tekint vissza. Utazzunk vissza az 1920-as és 30-as évekig, hogy találkozzunk a klub egyik legelső tagjával, az ördög bluesgitárosával, Robert Johnsonnal!

Johnson még 1911 májusában látta meg a napvilágot Mississippi államban. Gyermekkorának jelentős részét itt töltötte, ahol a Mississippi és a Yazoo folyó egymásba torkollik. Többek között innen is ered a delta blues kifejezés, mely a deltatorkolat körzetében kialakult zenei irányzat volt. Bár a család többször költözött, és a száz évvel ezelőtti Amerikában egy fekete fiúnak nem volt olyan könnyű sora, Johnson mindig is tanult és jó felfogású gyerek hírében állt. Több apával, több néven élt,

Már gyermekként a zenében látta hivatását, kiskorától a gitár és a szájharmonika vonzotta. Son House, a híres blueszenész Elijah Wald zenetörténész könyvében úgy emlékezett vissza abból az időből Johnsonra, mint egy ígéretes szájharmonikásra, aki kimondottan gyenge gitáros. Nagyjából 18 éves korában elhagyta a Mississippi deltáját, feltehetően, hogy megtalálja vér szerinti apját. Ebben az időben szegődött tanítványul Isaiah Ike Zimmermanhoz, a híres gitároshoz, kinek játékára félve tekintettek az emberek.

A pokolba vezető út

Az a szóbeszéd járta, hogy Ike minden éjfélkor a temetőben gitározott, hogy a túlvilág erőitől még jobb gitáros legyen. Johnson az ő útmutatásai alapján gyakorolt, a helyi pletyka szerint pedig mentora bevezette az okkultizmus világába, és közösen gyakoroltak a síroknál éjjelente. Mikor két év után visszatért, a Mississippi deltájának legismertebb gitárosa lett, akinek a tehetsége páratlan. Játéka egyedi volt, és profi, szövegei ötletesek és tartalmasak, éneklése érzelmes és különleges.

Azt rebesgették, hogy ennyi idő alatt még a szellemek segítségével sem lehet megtanulni így játszani. Egy legenda kapott szárnyra, miszerint Johnson egyik éjszaka egy keresztúthoz ment, ahol a természetfeletti alkuk köttetnek. Itt egy nagy, fekete alak találkozott vele, aki az ördög volt maga. Lelkéért cserébe elvette Johnson gitárját, behangolta, játszott rajta néhány dalt, majd visszaadta a fiatal blueszenésznek,

Mikor Son House-t, aki korábban hallotta már a fiút játszani, arról kérdezték, hogy igaznak tartja-e a legendát, folyton kitérő és kétértelmű válaszokat adott, melyek azt sugallták, hogy ő komolyan hisz benne. Innentől Johnson vándorzenészéletét élte. Hozzá közel álló emberek mindig szerény és egyszerű férfinek írták le, azzal a kivétellel, hogy tehetsége páratlan volt, személyisége lágy és vonzó.

Az ördög a részletekben

Sikerének egyik titka az volt, hogy amíg az emberek nem ismerték a zenéjét, vagy nem voltak felkészülve a mélyebb tartalmú, esetenként okkult utalásokat rejtő szerzeményeire, addig rendjére közismert dalokat dolgozott át a közönség kedvére, ha pedig olyan dalt kértek tőle, amit nem tudott, kimagasló zenei érzékével első hallás után megtanulta, és képes volt lejátszani bármilyen könnyűzenei darabot. Általában nem szállodákban, hanem szeretőknél aludt. Bármerre járt, fellépések után összeismerkedett egy-egy nővel, majd velük ment haza. Sokszor álneveken utazott, szeretői pedig várták vissza függetlenül attól, mennyi idő telt el.

Mikor hírneve már kellően nagy mértékű volt, 1936-ban felkereste H. C. Speir üzletembert, aki zenei tehetségek üzleti közvetítésével foglalkozott. Rajta keresztül sikerült megismerkednie Don Law-val, akinek hála első felvételeit elkészíthette. Johnson többek között azért is tudott könnyedén népszerűvé válni, mert zenésztársaival szemben megvolt az a képessége, hogy a korban jellemző 78-as fordulatszámú felvételek

Az első alkalommal 16 dalt játszott fel három nap alatt, melyek javáról készült két felvétel is, így összehasonlítási alapként szolgálhat, amikor az ember Robert Johnson zenéjét szeretné megérteni, ezzel egyedi korának delta blues zenészei között. Elsőnek kiadott lemezének A oldalán a Terraplane Blues, B oldalán pedig a Last Fair Deal Gone Down szerepelt, mely tízezer példányban kelt el. A rákövetkező évben, 1937-ben vette fel a teljes, 29 dalt tartalmazó életművének többi részét. Ezek között a dalok között olyan nóták szerepelnek, mint a Cross Road Blues, a Sweet Home Chicago, valamint a 32 20 Blues, melyek azóta a stílus alapköveinek számítanak, olyan sztenderdek, amelyeket több ezer zenész dolgozott már fel a könnyűzene története során.

A lelkével is adós

Leghíresebb dala 85 évvel ezelőtt, szintén augusztusban jelent meg, az volt a Sweet Home Chicago, mely azóta Chicago város egyik nem hivatalos himnusza is. Rá egy évre, 1938 augusztusában azonban története hirtelen és tragikus módon ért véget. A mai napig nem ismertek halálának részletei, mivel halotti bizonyítványán nincs feltüntetve a halál oka, csak a hely és az idő. Három lehetséges teória ütötte fel a fejét azóta, de egyiket sem tudták sosem bizonyítani.

• Az egyik a jól ismert, keresztúti démon története, melyben az ördög visszatér, hogy behajtsa a tartozást, és elvigye Johnson lelkét.
• A másik, hogy régóta elhúzódó betegség végzett vele, melyre a róla készült képek alapján gyanakodnak a szakemberek.
• A harmadik, hogy megmérgezték.

Utóbbi történet szerint Sonny Boy Williamson, Johnson egyik zenészkollégája szemtanúja volt, ahogy Robert épp egy házas nővel beszélgetett, akinek a férje ezt nem vette jó néven, ezért mérget tett az italába. Amikor Johnson a szájához próbálta emelni a mérgezett üveget, Williamson kiverte a kezéből, és rápirított, hogy ne igyon olyan üvegből, amelyet nem ő maga bontott meg. Erre Johnson összerúgta vele a port, hogy soha többé ne merje kiütni a kezéből az italát.

Ezt a történetet próbálta Robert McCormick zenetörténész felgöngyölíteni, aki egy 1992-es dokumentumfilmben azt állította, hogy meg is találta az embert, aki Johnson életét kioltotta. Az illető vallomást tett neki egy személyes interjúban, de cserébe megeskette McCormickot, hogy soha nem fedi fel a nevét senkinek.

Az orvosi szakvélemény tudna pontos választ adni, vagy legalább kizárni a méreg- és a betegségelméleteket, de sajnos erre nincs lehetőség, tekintve, hogy Johnson sírhelye a mai napig ismeretlen. Bár három helyszínt is említenek különböző forrásokban, nincs kétséget kizáró tényező, hogy vajon melyik sírban feküdhet az igazi Robert Johnson, főleg, hogy ezek közül akad, amelyik jelöletlen, és csupán feljegyzések vezettek el hozzájuk. A DNS-vizsgálathoz nincs biztos minta, névtelen sírok exhumálásához nincs engedély és indíttatás, így Johnson halála és nyughelye rejtély marad még nagyon sokáig.

A léte köré épült misztikumhoz életútja sokat hozzátett, hisz többször álnéven utazgatott, így csupán a hozzá közel álló emberek elbeszéléseiből tudott táplálkozni a róla készült tucatnyi könyv, szakírás és dokumentumfilm. Kevés zenész van, akinek története ilyen szinten rejtély maradt, miközben a zenei világra gyakorolt hatása elsöprő. Olyan híres előadók, mint Bob Dylan, Eric Clapton és Keith Richards is

A sors iróniája, hogy halála után John H. Hammond, a Columbia Records producere, mely cég birtokában volt Johnson több dala is, megkérte Don Law-t, hogy kösse össze őt a gitárossal, és hívja meg New Yorkba, ahol egy új koncertsorozatot akar indítani vele a legendás Carnegie Hallban. Ekkor értesültek a kiadónál, hogy Johnson alig pár hónappal korábban meghalt.

Amit az ördög maga végbe nem vihet

Halálának misztikumához zenei munkássága is rengeteget hozzátesz. Dalainak visszatérő kulcsfigurája az okkultizmus, többször énekel a keresztúti démonról, az ördögről, a pokolkutyákról, valamint a blueszenészről, aki eladta a lelkét. Egy Harry M. Hyatt nevű történész 1973-as, hoodooról és boszorkányságról szóló kutatómunkájában írja azt, hogy a kor afroamerikai lakosságának egy része gyakorta nem a keresztény vallásból ismert ördögöt értette a keresztúti démon alatt, akivel az üzletek köttetnek, hanem az afrikai eredetű, csínytevő istenség, Legba személyét.

Ezt Dick Gordon televíziós műsorában boncolgatta tovább, miszerint a két vallási irányzat keveredik. Az afrikai mondakör szerint az ember a keresztútnál bölcsességet és tudást keres, így a két világ metszete jelenik meg Johnson legendájában, ahogy a középszerű gitáros hirtelen zseniként tér vissza. A blueszenész különleges hatást képes gyakorolni ez által az erő által a nőkre, akik beleszeretnek, így bárkit megkaphat. Úgy, ahogy az ördöggel kötött alku is képessé teszi erre az embert, a legendák szerint Legba csínytevő varázslata is felruházhatja efféle képességekkel, de mindkét út ugyanúgy a mélybe vezet. Továbbá az elméletet erősíti, hogy miképp sok istenségnek vannak állatszimbólumaik,

Azonban vannak, akik cáfolják ezt az elméletet. David Evans 1999-es esszéjében úgy értelmezi, hogy túlkomplikálják a kutatók az alapvető tényeket. Az afrikai zenében megjelenik Legba karaktere név szerint is, míg a bluesban sosem, csupán a nyugati kultúra ördögfigurája. Ezenfelül a két zenei világ semmilyen hasonlóságot sem mutat, sem zeneileg, sem kulturális szinten. A bluest megszemélyesítő zenészek már nem kötődtek afrikai gyökereikhez, és nem őrizték a voodoo vagy egyéb vallási irányzatok szertartásait és hagyományait, így a Legba-elmélet szerinte alapját veszti.

Legyen bármelyik is, az igazsághoz Robert Johnson kapcsán közelebb nem visz minket. Rengetegen nekiindultak már, hogy biztos információkat találjanak a gitáros életéről, de a kor hiányos dokumentációi, a többszöri névváltoztatás és álneveken utazás nem egyszerűsíti meg a feladatot. Talán sosem derül fény a Robert Johnson-legenda minden szegletére,

A zene misztikuma nem feltétlenül baj, ha valódi misztikummal párosul néha. Ahogy egy különleges előadás mélyen ható élmény, úgy Johnson tehetsége és munkássága is egyfajta varázslat, mely zenészek generációit terelgette az úton, és híres dalokkal ajándékozott meg minket, még így közel 90 év távlatából is. Hogy Johnson kinek lesz az ördöggel megalkuvó blueszenész, kinek pedig a tehetséges, de tragikus sorsú gitáros, az más kérdés, de egy biztos: a zenéje, amit alkotott, örök.

(Borítókép: Robert Knight Archive / Redferns / Getty Images Hungary)