Szép álom, rémálom – egyre megy, csak keljünk már fel!

Sosem szabad gyökerében elítélni a progresszivitást. Már csak azért sem, mert ebből fejlődnek ki új dolgok. Felsejlenek új ösvények, megnyílnak zsákutcák, megértjük, hogy mi az, amitől haladunk. A próbálkozás gyakorta álomszerű, mintha nem lennének korlátok, de az alkotóművészetben nem is szabadna lenniük, ugye?

Az előadóművészetben azért tapasztalható némi alkalmazkodás a hallgatósághoz. Hogy mi az, amire ráharap a közönség – legyen az újonnan megcélzott vagy régi kemény mag –, nem olyan könnyű kitalálni. Ennek ellenére az alkotók, legalábbis egy részük ideig-óráig küzd azzal, hogy

Ha ez bármelyik irányból sérül, akkor az eredmény könnyen lesz öncélú vagy önismétlő. Nincs sem szabvány, sem képlet arra, melyik stílusban hol van ez a határ, és a közönség ízlése és vágya sem általánosítható. Mindig lesznek egyéni elvárások, mindenkinek pedig lehetetlen megfelelni, éppen ezért vannak olyan lemezek, amelyek már csak ezért is nélkülöznek mindenféle konvenciót. Ilyen az Avenged Sevenfold legújabb albuma is, a Life Is but a Dream...

Sok idő, sok ötlet

A Sevenfold mindig is érdekes pozíciót foglalt el a metál világában. Refrénjeik sokkal dallamosabbak voltak, esetenként slágeresebbek, mint sok kortárs csapatnál. Ennek ellenére Synyster Gates sajátos gitárjátéka és M. Shadows erőteljes, jellegzetes hangszíne a kezdetektől meghatározta a banda dallamvilágát, és nem engedte, hogy olyan zónába essenek a hallgatóság szemében, ahol kínos rádiómetál-zenekarrá válnak – ha egyáltalán ez a fogalom validálható így.

2001-es első lemezük óta nyolc albumot adtak ki, a legfrissebb a múlt héten debütált Life Is but a Dream... címmel. A 2016-os The Stage-hez képest hét év telt el, ami tetemes idő, ahhoz mérve, hogy korábban 2-3 évente jött ki egy új lemezük – még dobosuk és barátjuk, The Rev (Jimmy Sullivan) halálakor is. A pandémia alatt sok zenekar tolt valamennyit új megjelenésein, ennek a Sevenfold is áldozatául esett. Friss lemezük 11 számának kidolgozásához így bőséggel volt idő,

A lemez tartalmát zeneileg a kritikusok az avantgarde metal, a progressive metal és a heavy metal zsánereibe sorolták. Bár az első kettő erőteljesen kinyitja az értelmezési tartományt, kiemelendőek a klasszikus zenei elemek is, amiket a banda már a korábbi lemezein is szívesen alkalmazott, valamint velünk vannak az alternatív és elektronikus effektek is. Sokszor (kis túlzással) már musicales világot kapunk a hirtelen és szélsőséges váltásokkal és a még tőlük is idegen dallamokkal. 

Rögvest a kezdőnóta kellemes gitárjátékból csap át zúzós trash metalba, amit itt-ott klasszikus Sevenfold-hatások, másutt pedig már a Ghost zenekart idéző világ zaboláz meg. Shadows korábban nyilatkozott is róla, hogy minden tisztelete a sötét pápa zenekarának, amiért mernek új ötleteket megvalósítani és túllépni a rockzene alapvető határain.

Ezen az albumon ők is megpróbáltak határtalanul alkotni, ami bizonyos szempontból sikerült is. Már az első dal olyan részekből tevődik össze, amik nélkülöznek mindenféle konvenciót. A második dal, a Mattel ezzel szemben klasszikusabb Avenged Sevenfoldként indul, aztán persze ezt is darabokra szedik.

Azok a fránya szerek

A lemez egészét nézve rengeteg a pszichedelikus hatás, amit részben pszichedelikus szerek is okoztak a Metal Injection szerint. Ez alapján Shadows és Synyster Gates az elmúlt pár évet különféle szerek hatásainak kutatásával töltötték, és arra jöttek rá, hogy „bátor” lemezt akarnak készíteni, ami kilép abból a keretből, amit korábban magukra erőltettek.

Ami biztos, hogy ez sikerült. Az, hogy ez a hallgatóságnak mennyire tetszik, már nézőpont, illetve halláspont kérdése. A szakmai kritikusok java elismerően beszélt a lemezről, méltatták annak kísérletező és vad jellegét, míg a közönség jóval megosztóbban nyilatkozott:

A promóciónak szánt dal, a Nobody bő két hónappal ezelőtt debütált a YouTube-on, és erre a banda tagjai is úgy hivatkoztak, mint az album magja. Tény, ebben a dalban erősen felismerhetőek a csapat jellegzetes hangzásai, miközben új területeken mozognak. 

A folytatásban érkező We Love You ezt a kísérletező jelleget keveri némi Rammstein-elemmel, míg az azutáni Cosmic a végső kivezetésnél a kilencvenes évek bandáinak experimentális fizimiskáját hozza vissza itt-ott Radiohead-hatásokkal. Az album többi száma közt megjelenik némi Daft Punk-érzet, Frank Sinatra zenei világa, a hetvenes, nyolcvanas évek diszkókorszaka új köntösben, fúziós jazzmuzsika és régi típusú – nyolcvanas évek előtti – rhythm and blues.

A zárónótát megelőző három szám kezdőbetűiből némileg erőltetetten igyekezett a csapat kihámozni a „GOD”, vagyis az Isten szót. Ez tartalmilag értelmezhető is a szövegekkel, csak kicsit didaktikusan oldották meg az urak, de legyen ez a legkisebb baj.

A lemezt záró címadó dal, a Life Is but a Dream... egy instrumentális, bárzongorajátékot idéző világból kiindulva a végére klasszikus „zongoraművé” fejlődő alkotás. A lemezt hiba nélkül zárja, mert az után a kavalkád után, amit addig átélünk, ez feloldja a zavarokat és a sokkot. Plusz valóban szépen kreált dallamvilág.

Egységben az erő

Összegezve sem egyszerű megfogalmazni, amit ezen a lemezen hallani lehet. A Life Is but a Dream... kétségkívül a zenekar eddigi leginkább eklektikus alkotása. A progresszivitás, a kísérletezés remek dolog a maga nemében, az Avenged Sevenfold pedig most valóban elengedett minden gyeplőt. Igazságtalan volna emiatt pálcát törni felettük, de az mindenképp szembeötlő, hogy a szélsőséges váltásokat néhol profi átvezetéssel oldják meg, csak ez nem mindenhol sikerül. 

A kritikai oldalakon sokan a Mr. Bungle zenekarhoz hasonlítják ezt a lemezt, ami erőteljes túlzás, de van némi alapja. Lírikailag az album remekül visszaadja a banda mostani világszemléletét, ami a zenei kavalkádot is alátámasztja, de valahogy a lemez egészét nem képes validálni. Pont a sokrétűség miatt érzi az ember azt – ha félreteszi azokat a dalokat, ahol egy-egy stílusváltás kicsit erőszakos –, hogy ezek a dalok a maguk nemében értelmezhetőek, de

Már eddig is tisztában voltunk a zenekar magas szintű hangszeres kvalitásaival, amit a szélsőségekig bizonygattak a mostani albumon. A szövegek hétévnyi gondolatiságot és lelkivilágot tükröznek, ami pont elég széles ahhoz, hogy ne tudjanak cementként funkcionálni a lemez alapjaként. Amennyiben elengedünk minden prekoncepciót, a dalok egyenként érdekesek, és van köztük több is, ami a maga nemében kimondottan izgalmas.

Az egyetlen baj, hogy a felhasznált stílusokban és hangzásvilágokban akadnak ikonikus alkotók. Ezért kicsit olyan a végkifejlet, mintha a csapat mindenbe bele akarna kóstolni, de leginkább csak asszimilálódnának. Ha a zenekar a saját hangzásvilága metszéspontjait kutatná, hogy új eredményekkel és különlegességekkel álljanak elő más ágazatok bevonásával,

Ettől függetlenül kimondottan hallgatásra javaslom az albumot. Kuriózum, és valószínűleg szinte mindenki talál rajta legalább egy-két olyan dalt, amit izgalmasnak gondol majd. Szóljon ma az Avenged Sevenfold és a Life Is but a Dream...