Egyszer kényeztetnek, máskor erőszakolnak a hangok

Sosem lehetett azt mondani, hogy egyhangú lenne az Elefánt zenekar hangzásvilága, de ötödik, Semmi című nagylemezükön még inkább szétfeszítették a határokat, és egy életre bebizonyították: náluk nem léteznek konvenciók.

Nincs két egyforma dal vagy egyforma üzenet a lemezen. Mindenféle szűrő nélkül folyik ki a hang és a szó a fejekből, kezekből, miközben az eredmény eklektikus, de nem puszta káosz. Van benne rend, nem is kevés.

Kevésbe a hétköznapok, és sokkal inkább az egzisztenciális jellegű kérdésekkel foglalkozunk, annak filozófiai értelmében. Ilyen például a halál vagy a semmi – én szeretem körbejárni ezeket a témákat, és van ezzel kapcsolatban mondanivalóm is. Mi nem arról mesélünk, hogy mi történik velünk vagy körülöttünk, sokkal inkább arról, mi zajlik le a fejünkben

– idézi a hozzánk eljuttatott közlemény Szendrői Csabát, a zenekar énekesét.

A banda előző két albumával egyfajta hármas gondolati univerzumot alkot. Ez zeneileg is érződik, ám mivel egy elme teljes zavarába és zavaros rendjébe kapunk bepillantást, a mostani inkább a fal, mintsem egy végtelen kör utolsó harmada.

Amikor zeneileg gondolunk az Elefántra, rögvest beugranak a progresszív elemek meg az alternatív zenei hangulatok. Nos, ezt most fogta a banda és 42-es bakanccsal rúgta fel a Holdig. Természetesen megjelennek a csapatra leginkább jellemző hatások, de a mostani lemez egy őrült, koszos hibrid a

Ha volt olyan zenei hatás, amivel eddig nem próbálkozott a banda, akkor azt most szinte mind kipipálhatják. Ennek ellenére meglepően koherens az eredmény. Azt gondolnánk, ha ennyi stílus keveredik, abból nem lehet egységet képezni, de nincs dal, amelyik kilóg vagy elüt a lemez egészétől, amihez az is hozzáad, hogy az első számoktól egyértelművé teszi nekünk a csapat: itt nem lesz idő unatkozni.

Egyszerű, bonyolult, egyszerűen bonyolult

Az album szövegei szintén rendkívül széles skálán mozognak. Bűntudat, önutálat, kritika a világ és önmagunk felé. Vannak példák az „egyszerű káoszra”, ami az elme elnyomott szegleteiből szakad ki, de az olyan dalok, mint a Bocs, fájdalmasan őszinte vallomások, amit bárki átérezhet, megélhet. Egyszerűnek tűnő, sosem egyszerű életigazságok.

Egyes dalokban előbukkan az a fajta alternatív szövegezés, amely a magyar alter zene aranykorából maradt vissza, amit leginkább maga az alkotó ért, a többiek közben találgatnak. Ehhez párosulnak a punk világát idéző profán gondolatok, (már-már túl) egyszerű megfogalmazások,

Azonban a kettő közti, „egyszerű költészet” is feltűnik, ahol a primer és szekunder értelmezés egyformán gazdag, míg a tercier világot megmutatja, de közben megtartja intimen magának az alkotó.

Hullámzás

Ami némileg zavaró a lemezen, az a prozódia tördelése. Sokszor szándékosnak érződik, de nem mindenhol tesz jót a zenének és a mondanivalónak. Van, ahol mint zenei eszköz jelenik meg, hogy a szavak hangsúlyával szabálytalanul bánik a banda, de ez nem mindenhol válik tartalmat és a zenét erősítő eszközzé.

Ugyanúgy akad nehézség a szövegérthetőségben is. Noha az elme játékát nem hallani ki mindig tisztán, a gazdag hangszerelés, valamint a sok zaj, effektus és torzítás olyan pontokon is sérti az ének kihallhatóságát, ahol egyébként ez nem feltétlenül tűnik koncepciónak. Persze az csökkentené a kohéziót, hogyha egyik dalban kristálytiszta ének lenne, míg a másikban torzult háttérbeszéd,

Ez azért is rossz, mivel valójában nincs töltelékdal a lemezen. Még a zömében instrumentális számok is erős, koncepcionális értékkel bírnak, így az, hogy az összhangzás gyengít néhány dalon, nem feltétlenül tesz jót az albumnak.

Mindennek ellenére az Elefánt ötödik nagylemeze, a Semmi kiemelkedő, változatos, tartalmas és erőteljes alkotás, amely az alternatív zenei szcéna szerelmeseinek igencsak ajánlott hallgatnivaló, de a mainstream rajongói is találhatnak rajta kedvelt dalokat. Hogy ebből a szélsőséges, változatos világból milyen jövő felé halad a csapat, akik június hetedikén a Budapest Parkban is megmutatják magukat, még kérdés.

8,4/10