Szépen lett vége a Kispálnak

A Kispál és a Borz lezárt egy korszakot, megmutatták, hogy lesajnált vidéki alternatívokként hogyan kell átírni a játékszabályokat saját kedvükre. A búcsúval sokat ironizáltak, a koncert inkább színházi előadás volt, viszont három órán tartott, és elképesztően sokan voltak.

A Kispál és a Borz egy korszakot meghatározó zenekar, még pontosabban, sokak valamelyik korszakát határozza meg. A búcsúkoncert általában szomorú műfaj, mert a rockkoncerteket nem az emlékezés működteti, plusz az egészet áthatja a gyászmunka: a rajongóknak meg kell tanulniuk elengedni a zenekart, felismerni, hogy mindenkinek így a legjobb.

Azt nem gondolhatta senki, hogy majd a Kispál lesz az, ami megmutatja, hogyan kell egy búcsúkoncertet a maga tömény érzelmeivel megcsinálni. Eszközeikben a konfettiágyútól a Szívrablásban elhagyott műanyag bábuként táncoló lányon át a meglepően jó videókig és a We Are The World típusú együtt éneklésig megvolt minden. Talán sok is volt, nekem pár dolog mindenképp, de (a Kispál sikertörténetének ez a titka, úgyhogy megfejtés következik) Lovasi személyes reflexióján átpréselve akkor sem lehetett ezeket teljesen komolyan venni, ha igény lett volna rá. Így játszottak le egy 1988-as orfűi, kötött pulóveres, kordzakós fellépést, ahol Lovasi konkrétan elvinnyogja a Jutkát.

A háromórás koncerten előfordult minden, megmutatták a Kispál és a Borz különböző arcait, felállásait, megszólalásbeli különbségeit, mégpedig saját koncertrendezőjük, Lévai Balázs irányításával (még több kép itt). A végeredmény színháziasított koncert lett, hogy a háromórás műsor, a 35 szám alatt hatni tudjanak. Ennek egyik eleme a kivetítőn megjelenő, általában rendkívül egyszerű elemekből építkező gifgyűjtemény volt, illetve a színpad hátterében megjelenő, helyenként ügyes vizuál, ami már-már stadionkoncertes attitűdöt adott.

A visszavonulás bejelentése óta a sok probléma kibeszélése és lezárása, valamint a nagy döntés meghozatala után Kispálék egyre jobb koncerteket adtak, hogy végül a Szigeten műfajilag a búcsú és a búcsúparódia között egyensúlyozva befejezzék. "Ennyien elhittétek, hogy tényleg ez a búcsú?" - tette fel Lovasi a kérdést a legelején, miután a Forradalmárral kezdtek a Doors-filmes bevezető után.

Pár számra a színpad és a közönség közé felállított miniszínpadon megidézték az ős-Kispált, ami sokak szerint a legjobb felállás volt, még Bräutigam Gáborral és Ózdi Rezsővel. Ilyenkor olyan albumokat írtak, mint a Naphoz Holddal, a Föld, kaland, ilyesmi vagy az Ágy, asztal, tévé. Ebből nőtték ki magukat.

Az első ráadásban betoltak egy konyhabelsőnek álcázott kisszínpadot asztalokkal, székekkel, borokkal és festett háttérrel. Kispál és Lovasi itt egy-egy gitárral, mondhatjuk, vállvetve játszották el a Csillag vagy fecske című dalukat. Az utolsó nagy nekiveselkedés előtt Lovasi énekelt, Egy az egybe, a videofalra kiírt karaoke-szöveggel, és jól mondta az énekes, hogy ez valószínűleg csak a külföldieknek kell. Az Ágy, asztal, tévére bejött a összes vendég és zenekartag, hogy közös csörömpöléssel készítsék elő az eddig bensőségesnek hitt Hang és fény című számot, amiből csodás giccs keletkezett. A dalt Lovasi indította, Szűcs Krisztián kapcsolódott be, majd az érzelmi hatások alatt álló Beck Zoltán folytatta, hogy végül az egészet a fahangú Kispál András fejezze be.

Az idő előrehaladtával dramaturgiailag az lett egyre érdekesebb, hogy melyik számmal fejezik be, végül egy vidámabb (Ha az életben nincs már több móka) és egy szomorúbb (Égbolt zár) dallal tették ezt.

Így kell búcsúzni: harmincezer ember előtt, olyan háromórás műsorral, amelyiken még egyszer utoljára tiszta szívből kijátszhatod magadból a 23 évnyi történetet. A Kispál és a Borznak tehát vége, és bár Lovasi azt mondta koncert közben, hogy kár a dalokért, azok megmaradnak, ők meg végre külön-külön is megmutathatják, mint a megszabadított Prométheusz, aki kapott még egy lehetőséget harminc év után.