Íme, a rántott steak
Nemrég elég nagy leolvadást okozott a magyar olvasóközönség köreiben, amikor arról írtam, hogy a rántott húst máshogy is lehet csinálni, mint a megszokott agyonklopfolt bécsi, voltak például, akik attól féltek, hogy ha nincs agyonverve és szétsütve a hús, esetleg elszalad a tányérról.
Különösen az ő figyelmükbe ajánlanám a japán marhatenyésztés fellegvárából, Kobéből származó specialitást, a véresen hagyott, esetleg mediumra sütött, kirántott marhasteaket, jó nagy adag demi glace szósszal, kis reszelt káposztával, vadabb helyeken egy kis adag tésztával tálalva (bifukatsu).
A műfaj egyik top kritikusa, az amúgy amatőr műkedvelő Tomomacu Keigó a napokban a Huffington Post japán kiadásának mesélte el, hogy az általa meglátogatott ötven-egynehány kóbei bifukatsu étteremből melyek a legjobbak, és fotókat is csatolt a nemes osztrák-olasz-magyar hagyományok szörnyű megbecstelenítéséról. Miközben végig arról beszél, hogy ez nyugati kaja.
Remélhetőleg a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság hamarosan eljárást indít emberiesség elleni bűncselekmények megalapozott gyanúja miatt. Viszont ha ez a poszt kap mondjuk 25 ezer kattintást, akkor megírom egy 15 ezer karakteres, dagályos magyargyűlölettel átitatott cikkben, hogy miért ez a gasztronómia csúcsa, és miért szégyellje magát mindenki.
