A lovakat levágták, a parasztok pizzafutárnak mentek

A litván vidékről Czesław Miłosz írt fájdalmasan szépen Az Issa völgyében, megmutatva, hogy a múlt elvesztése fölötti fájdalom, vagyis a nosztalgia lehet hiteles is, nem kell feltétlenül csöpögnie. Miłosz a mai Litvániában született, lengyel íróként lett Nobel-díjas, de azt mondják, talán ő az utolsó, akit nem lehet besorolni: lengyel-litván és litván-lengyel, lehet ő nyugodtan Česlovas Milošas is. Így ír ebben a könyvében: „Errefelé még a közelmúltban is mindent, amire csak szükség van a háznál, a két kezükkel állították elő az itteniek. Az emberek vastag vászonból készült ruhában jártak. Csak az első világháború után alapították meg az első tejszövetkezeteteket, a gabona- és húsfelvásárló telepeket, s lassanként megváltoztak a kis falvak lakóinak igényei is. Itt sokkal több az ördög, mint másutt. Ki tudja, tán a korhadt fűzfákat, a malmokat, a part menti sűrű bokrokat szeretik ezek a lények, akiket csak akkor pillanthat meg emberi szem, ha maguk is úgy akarják. (...) De hol van az a vidék, ahol menedéket találnak ezek is meg azok is, amikor tankok lánctalpa tiporja a földet, amikor sírgödröt ásnak maguknak a folyóparton a halálra ítéltek, amikor vér- és könnyözönben, a Történelem dicsfényétől övezve beköszönt az Iparosítás?” (Fotó: Tadas Kazakevičius)

„Én vagyok itt az utolsó, aki még lóval jár szénát gyűjteni, majdnem biztos vagyok benne. Mint régen, amikor mindenfelé a barátaim megrakott szekereit lehetett látni. Hiányzik ez nagyon.” A két gazdálkodó a képen: Tolik és Dainius. (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Venckus, Kriaučiūnienes; a többi, rozsdaette nevet már nem nagyon lehet kivenni a tanyavilág maródó levélládáin. A vidék Litvániában sem tudja eltartani a lakosságot; sokan Kaunasba vagy Vilniusba, még többen Birminghambe, Glasgow-ba, Swansea-be mentek kenyeret keresni, az otthoni gabonatáblák szépségéből nem lehet megélni. (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Karolcik és az apja, Stanislav (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Frissen elhagyott ház az ország közepén, a Kėdainiai járásban (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Útban az esti misére Jagvyga asszony (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Ernestas egy Amerikában élő barátja tanyáját őrzi, kettesben egy macskával. „Ne gondolja, hogy könnyű ebben a homokban. A természet visszaveszi a magáért – esik szét minden.” (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Ugne, Dovydas, Egidijus és Meskis kutya (Fotó: Tadas Kazakevičius)

„Nem is éltem még, amikor az apám megépítette ezt a házat, hogy felneveljen minket. Emlékszem, gyerekkoromban milyen szép volt a táj a tornácunkról. Nézze meg most, emerre gyár, amarra kísértetházak” – panaszolja Stasys. Felesége, Aldona, közben régi fényképeket keres a házról a fiókban. (Fotó: Tadas Kazakevičius)

(Fotó: Tadas Kazakevičius)

„Legközelebb jöjjön el hozzánk Meškasalisba feltétlenül. Higgye el nekem, gyönyörű vidék, ott van rögtön a domb mögött. Látja maga is, mennyire nem jön erre már senki, úgyhogy mifelénk nagyon megtisztelik a vendéget. Főleg én! Itt maga csak ne legyen idegen!” (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Házaspár portréja kereszttel és rózsafüzérrel egy üresen álló házból (Fotó: Tadas Kazakevičius)

„Amióta az eszemet tudom, ezen a földön élek. Igaz, a dombon túl születtem, Zabieliškėben” – mondja a kaszálón kószáló fotósnak az Algis nevű férfi. – Nem is tudom, létezik-e még a falu. A szívemben megvan, messze meg nem utaznék sehová. Ugyan mit találnék ott? Azt mondja meg nekem.” (Fotó: Tadas Kazakevičius)

Gondozatlan és néhanapján még látogatott sír, a vasút kettészeli a régi temetőt. (Fotó: Tadas Kazakevičius)