Családom, és egyéb furcsaságok – így unatkozik egy profi fotós

Az amatőr fotók világa egy csodálatos univerzum, ami számtalan szakmabelit szippantott már magába. Van, aki egyszerű, hétköznapi emberek kukába szánt pillanatképeiben látja meg az értéket, és emeli a magas művészet szintjére, mint Erik Kessels, és van, aki képzett és gyakorló fotósként saját stílusának szerves részévé teszi azt. Ilyen például az 1948-as születésű Michael E. Northrup.

Nem én fedeztem fel a fotózást, a fotózás fedezett fel engem. Harmadéves voltam a főiskolán, és miután mindent kipróbáltam a drámaszaktól a repüléstanig, majdnem otthagytam az egészet, semmi nem hozott lázba. Éppen tombolt a vietnámi háború, és kipróbáltam valamit, amit korábban sose, ez a képzőművészet.

Michael E. Northrup 1971-ben az Ohiói Egyetemen szerzett diplomát fotográfia szakon, majd Chicagóban mesterdiplomázott. A két iskola között a nyugati parton élt, ahol Jack Welpot és Judy Dater tanítványa volt, majd tíz évig maga is tanított, mielőtt Baltimore-ba költözött volna. Miután befejezte a tanítást, a kilencvenes években reklámfotósként dolgozott, és olyan kiadványoknak és multicégeknek dolgozott, mint a National Geographic, a Wired Magazine, a Nickelodeon, a New York Times, a Nikon, a Fuji, a Microsoft, az Adobe vagy a Motorola.

Karrierje elején óriási hatással voltak rá azok a fotósok, akik a pillanatfelvétek, amatőr fotók stílusjegyeit és témáit alkalmazva alkottak maradandót. Bár a hetvenes években már inkább azok az alkotók inspirtálták, akik nem féltek kísérletezni, akik feszegették a fotóművészet határait, valójában mindig a saját élete volt a fő ihletforrás, munkássága valójában a saját életének lenyomata. És ugyan szerinte ez már messze nem olyan izgalmas, mint mondjuk a hetvenes és nyolcavanas években volt, nem kell hinni neki, az unalom csodás dolgok táptalaja tud lenni a maga módján.

Northrup egyébként is szívesen mossa el a határokat a valóság és az illuzió között, és vállaltan nagy rajongója az iróniának. Egy interjúban azt mondta, ha egy gyermeknek kellene elmagyarázni, mit is csinál, akkor valószínűleg úgy írná le magát, mint aki vicces képeket készít emberekről és tárgyakról, képeket, amik kérdőjeleket hagynak maguk után. Talán nem meglepő, de ennek eredetét a saját gyerekkorában kell keresni. 

Valószínűleg az édesanyámnak köszönhető, aki képes volt nevetni olyan abszurd újsághíreken, hogy egy télapónak levágta az ujját a helikopter, amikor gyerekeknek integetett. Az 1950-es években a bátyám pedig azzal etetett, hogy a sci-fi és a horrorfilmek, amiket láttunk, valójában dokumentumfilmek. És édesapám, aki halottkémként is dolgozott, az ebédlőasztal mellett olyan dolgokkal viccelődött mint a bélelzáródás vagy az öngyilkosság. A családom mindig meglátta a tragikus események humoros oldalát.

Sok fotós van, aki azt szereti a legjobban a munkájában, hogy messzi és ismeretlen helyeket fedezhet fel, ismerhet meg. Michael Northrup egy másik iskolát képvisel, ő nem utazik több száz vagy több ezer kilométert egy-egy téma kedvéért. Ha lát valamit a közvetlen környezetében, ami megfogja, akkor lefotózza. Szerencsére mindig van valami érdekes téma tőle egy kéznyújtásnyira. Persze vannak ötletek, amik évekre befészkelik magukat a fejébe, de alapvetően nem a koncepciók vagy a tudatos tervezés híve, soha nem azzal a szándékkal készít képeket, hogy az milyen jól illeszkedik majd valamilyen projektbe.

Amikor fotózni kezdett, a természetes fényre hagyatkozott, de egy idő után rájött, hogy ez túlságosan kiszolgáltatottá teszi, korlátozza a lehetőségeit, és nem tud fejlődni, ha nem kezd vakut és egyéb fényforrásokat használni. Saját stúdiója egyébként aprócska, csak egy helyiség a házában két softboxszal és pár vakuval. Szerinte ennyi is elég, hogy jó képeket készítsen az ember.

Ha több évtizeden keresztül nem telik el egyetlen olyan nap sem, hogy az ember ne fotózna, akkor természetesen rengeteg fénykép gyűlik fel. Michael Northrup szerint akár 10 könyvet ki lehetne adni a fényképeiből. Most három kötetnél jár. A válogatást állítása szerint a kiadóra bízza, persze ehhez szükség van arra, hogy meglegyen a kellő bizalom a két fél között. Az egyik legnépszerűbb gyűjteménye a Dream Away, ami tulajdonképpen a volt feleségével töltött éveinek emlékkönyve. Northrup az elejétől a végéig dokumentálta a kapcsolatukat, de soha nem tervezte, hogy ezt könyv formájában megjelenteti. Az Instagram-oldalán egy kiadó azonban felfigyelt a fotóira, és megkeresték egy ajánlattal, amire ő igent mondott. "A fotóim inkább rólam szólnak, és nem azokról, akik rajta szerepelnek" - mondta. Ugyan továbbra sem telik el nap anélkül, hogy ne fotózna, leszögezte, ne gondolja senki sem azt, hogy tele van ötletekkel.

Nem is értem, hogy a Rolling Stones hogyan csinálja. Igaz, egy ideje már nem hallottam tőlük semmi újat.

Leendő, illetve fiatal kollégáinak Northrup azt tanácsolja, kövessék, amit szívük diktál, mert az emberek megérzik, ha valaki élvezi azt, amit csinál, és azt is, ha nem így van. "Van, ami felett nincs hatalma a művészeknek, ez pedig az, hogy mit gondol a befogadó, de enélkül nincs a értelme munkáknak." Saját bevallása szerint mindig meglepi az emberek reakciója, van, amikor nem érti, hogy miért kedvelik a fotóit, van, amikor pedig az elismerés hiánya zavarja.

Amikor arról kérdezték, hogy manapság könnyebb vagy nehezebb-e a fotósok dolga, Michael Northrup mindkét oldal mellett hozott fel érveket. Könnyebb, hiszen az internetnek és a közösségi oldalaknak köszönhetően sokkal több embert lehet elérni, ráadásul sokkal gyorsabban, és az egyre fejlődő technikai háttér nagyobb teret ad a művészi szabadságnak. Nehezebb, hiszen sokkal nagyobb a konkurencia, és egyre több cég, kiadvány inkább stockfotókkal dolgozik, ahelyett, hogy felbérelnének egy igazán jó fotóst egy feladatra. A stockfotók mellett egyébként a középszerűség az, amit szakmai szemmel egy kicsit visszataszítónak talál. Ami a fotózás jövőjét illeti, szerinte haladunk tovább a már megkezdett úton, és amellett, hogy egyre komolyabb fényképezőgépeket dobnak majd piacra, hogy egyre fejlődnek majd képszerkesztő-programok és alkalmazások, egyre fontosabb lesz az, hogy a befogadó minél inkább része legyen az élménynek, hogy minél jobban be tudjon vonódni.