Visszafoly

Ez némi zászlóbontástól eltekintve a Múzeumnál pörög fel, mégpedig azzal, hogy egyes színészhallgatók népszínművet adnak elő a timpanon alatt, olyan igazi hetyke félpantomimot, dokumentáló jellegű életképek a forradalomból vagy valami hasonló alcímmel.

Számottevő tömeg hemzseg a múzeumkertben és a körúton, a kivetítők előtt is érdeklődve nézik a népi kurjongatást, amely az áltisis ünnepségek feszült érdektelenségével idézi a közös gyermekkort. Gyerekek, lufik, zászlók, kedélyesség és perec, már-már majális. A Nemzeti Múzeum oszlopai piros nájlonba csomagolva rímelnek a piros kígyólufikra, a Skála áruház karácsonyi jelmezére emlékeztető dekoráció azokkal a kedves virágokkal bájos, húsvétinyuszis házikóvá varázsolja a szigorú épületet. Pártembléma nemigen látható, csak a kerítésen kívül sertepertél fel-alá egy úttörőörs a MIÉP zászlójával. Fene komolyaknak néznek ki, ahogy kiabálgatnak, épp csak a feneküket nem csapkodják, hogy lovat is képzeljünk alájuk.

A kerítésen belül olajosabb, gyakorlottabb nyelvek képviselik az ünnepi pártreklám műfaját. A pódiumon a nagyszerű Áder János, aki - állami ünnepség lévén - nyilván közjogi, s nem pártbizottsági méltóságként van jelen, mint az Országgyűlés elnöke. Hosszúra nyúlt beszédének a végére került a bojt, mint a karikás ostornak: nemcsak az ünnepreklámból megismert "mink vagyunk Kossuth örökösei is" teóriát ragozza tovább, de azt is megmondja, mit kell tenni, ha nem akarjuk leköpni a hősök sírját. Oda kell szavaznunk, személyesen őrá és barátaira, nyilván. Mi mást. Merthogy a márciusi forradalom az áprilisi törvényekben élvezett el, mondja a közjogi méltőság, és "ma is törvényszerű, hogy márciusra április feleljen". Aki még mindig nem érti, annak egy másik dialektika segít: eljött az idő, amikor a nemek után igent kell mondani ahhoz, hogy "befejeződjön a rendszerváltás". Illetve ez akkor lesz, ha már "nemcsak valami ellen, hanem valami mellett is tudunk választani."

Lányok egymás közt azt mondanák erre: tök édi. Ahogy nem mondja ki, mi mellett, meg ez az egész ideológia, hogy most a változatosság kedvéért mondjunk igent, mintha a történelem valami kötött sál volna, és most egy sima öltés illene bele. Most ez a sláger, ez az igenkultusz, ezt találták meg maguknak. Alig várom, hogy az országsminkcenterben összerakjanak egy deszkásrepper-csapatot, és ők magyarázzák, hogy mondj igent, mert az baró. Ganxsta Zolee meg majd tercel nekik - de ez már félreérthető látomás, ne folytassuk.

Ja, és a másik kötelező elem is elhangzik: a jövő elkezdődött, mármint 1848-ban, ahogy elkezdődött valószínűleg 1956-ban, 1989-ben, meg a Tunguz-meteorral is - ilyen a jó kampányjelszó: mindenhez megy, mint a kis fekete ruci. Országgyűlési elnök elköszön, menjetek békével huszárt nézni.

Ez volna tehát az állami ünnepély első felvonása: egy buta propagandabeszéd. A szünetben alkalmunk nyílik belehallgatni Demszky Gábor elavult androidra emlékeztető retorikájába; úgy pottyannak ki a szájából a szavak, mintha újszülött egereket kellene felöklendeznie. Pártjelszavak repülnek itt is, semmivel sem jogosabban, hiszen ez sem az SZDSZ ünnepe, hanem a fővárosi önkormányzaté, vagyis nem elég, ha csak a szadeszeseknek jön be. És még ez is erősen kétséges, mert a beszéd után következő utcaszínjáték olyan arcpirítóan kínos, hogy feledteti a múzeumnál látottakat. Gipszfejű figurák gólyalábon nyomorult sorsukon keseregnek, elkeveredett színészek pedig pestivicc-utánlövéseket olvasnak fel az erkélyen. Na az például száz százalék, hogy ezt a partirendezést sem pályázaton nyerték el. Gyorsan uzsgyizunk az állami népvidámításra, nézzük, hogy vigad a magyar.

A magyar először átvillamosozik a ferencvárosi partokon, majd a Nemzeti Színháznál gyülekezik, ahova nem engedik be. A színház mellett modern vonalvezetésű bunker várja az esti megnyitót. Hogy ne csüggedjenek az ünneplő polgárok, számos szórakozási lehetőség várja őket a szent épület körül. Ezek a következők: lónézés, lóra ültetett gyerek nézése, huszármaskarában vegyülő emberekre "hülye" morgása, sörsátorban sorállás, valamint hangszórók előtt ácsorgás-ücsörgés.

"És vissza nem foly az időnek árja" - de azért meg-megállni látszik a színpadon. Operettdalok, már mért is lehetne bármi mást csinálni ilyenkor, mint operettet hallgatni. Ez is a polgárosodás egyik félreértése, ez az idióta révedés a húszas évekbe, mintha az lenne a mi kulturális spájzunk, olyannyira, hogy előbb-utóbb a fejünkre szorul az a csupor, aztán bömbölhetünk, hogy sötét van, mint szegény Micimackó.

Szóval szórakoztatónak egyáltalán nem nevezhető ez a pár sátor, a színházba bemenni nem lehet, a történelemhez meg semmi köze az egésznek. Gyakorlatilag értelmetlen dolog ide kibumlizni, amit jelez a visszafelé haladók nagy száma is: a sörözők tele, de akik később jöttek, csak fordulnak, és indulnak haza. Jól teszik: azért ki lehet provokálni, hogy az ember nemet mondjon, ha mégoly polgár és mégoly bizakodó is; reméljük, mindig joga lesz megsértődni azon, hogy fűrészporral próbálják etetni. Sőt, joga van otthon ünnepelni, ahogy csak ő tud, magamagának. Ezért is éljen a köztársaság, például.