Leszámolás a múlt parasztjaival

Új vezére születhet a francia jobboldalnak. Az eddigi önjelölt trónkövetelő Nicolas Sarkozyt november 28-án négyötödösnél is nagyobb többséggel választotta elnökévé az eredetileg Jacques Chirac két évvel ezelőtti elnökké választására létrehozott jobboldali gyűjtőpárt, az Unió a Népi Mozgalomért (UMP). Sarkozy és az elnöki címet a 2002-es alkotmánymódosítás után 2007-ben harmadszorra is megpályázható Chirac vetélkedése nagy múltra tekint vissza.

Hátbadöfte mentorát

Sarkozy 1975-ben robbant be a francia jobboldal életébe. A húszéves fiatalembert Franciaország akkori fiatal, lendületes, liberális beállítottságú miniszterelnöke hívta meg a jobboldali pártok nizzai kongresszusára. A miniszterelnök Jacques Chirac volt, aki egy héttel a pártkongresszus után maga mellé vette Sarkozyt a miniszterelnöki hivatalba.

Sarkozy és Chirac kapcsolata sokáig baráti - bár Sarkozy szerint sosem bensőséges - volt. A frissen megválasztott pártelnök tanú volt Chirac lányának esküvőjén. 1995-ben azonban a jobboldal feltörekvő sztárja mentorával szemben Edouard Balladur elnökké választását támogatta. Lázadása után Chirac három és fél évig még beszélni sem volt hajlandó vele. Politikai száműzetése 2002-ig tartott, amikor Chirac a Raffarin-kormány belügyminiszterének kérte fel. Kemény fellépésével hamarosan a legnépszerűbb francia jobboldali politikus lett.

Népszerűsége láttán már-már nyíltan utalt elnöki ambícióira, melyben előre kódolva volt a Chirackal való újabb szakítás lehetősége. Ez végül nem következett be, mert az időközben a pénzügyi tárca élére került Sarkozy hajlandó volt otthagyni a pártvezérségért a kormányt. Döntése elsőre érthetetlennek tűnhet, hiszen az elnöki rendszerű francia köztársaságban a pártvezérség eléggé háttérbe szoruló funkció. Sarkozy azonban tudhatja, hogy egy borzasztóan erős választási gépezet élére került. Végtére is, Chirac is pártelnökként lett Franciaország elnöke.

Feledésbe merülhetnek a múlt parasztjai

De mi változna Franciaországban, ha Chiracot Sarkozy váltaná? Röviden, minden. Hiába a közös politikai származás, Chirac és Sarkozy egészen eltérő jövőképpel rendelkezik. A pályáját mezőgazdasági miniszterként kezdő Chirac még a múlt Franciaországában gondolkodik, a népnek a földművelőket, egyetlen szövetségesének Németországot gondolja, megszállottan védi a francia jóléti modellt és büszkén hiszi, hogy országa nagyhatalom.

Sarkozy ezzel szemben a modern nép, a közszolgálatban dolgozók, a kiskeresetűek és a városi kispolgárság bajnoka. Franciaország nagyságát szövetségesi rendszere kibővítésével tartaná fent. Chiraccal szemben az Egyesült Államokban nem riválist lát, ahogy a kibővülő Európai Unióban is inkább szövetkezne, mint harcolna Nagy-Britanniával, Spanyolországgal, Olaszországgal és Lengyelországgal. A költséges, ennek ellenére sokakat magára hagyó társadalombiztosítást pedig gyökeresen megváltoztatná. Ahol Chirac konzervatív, ott Sarkozy modernizálna, összegzi az Economist.

Az egyszerű és a hiperaktív

A két különböző vélemény két markánsan különböző karaktert takar. Chirac politikusi pályáját a már-már tanyasi Correze parlamenti képviselőjeként kezdte. Első miniszteri megbízatása az agrártárca vezetése volt. Bár felesége arisztokrata, ő maga jóval inkább a felső kaszt, mintsem a felső osztály tagja. Bár több korrupciógyanús ügylet is körbelengi, mégis töretlen a népszerűsége. Nem véletlenül, hiszen ő a francia gloire, a nagyhatalmi ábránd talán utolsó képviselője.

"Franciaország nem örökké való", vallja vele szemben Sarkozy. A fiatal pártvezér félig magyar, félig görög zsidó. Felesége orosz-spanyol keverék. Ráadásul még a francia politikai életben nélkülözhetetlennek tűnő iskolai végzettséggel sem rendelkezik. Sarkozy ugyanis, szemben az elittel nem az Ecole Nationale d'Administration politikusképzőjéből származó énarque. Csak egy egyszerű ügyvéd, akinek a megfelelő kapcsolatrendszer híján magának kellett felküzdenie magát.

Körülrajongott vs. szexi

Chiracért rajonganak a franciák, Sarkozy inkább felizgatja őket. Hátrányos indulását ellensúlyozó hiperaktivitása feszült várakozásokat kelt. Talán még azt is meg tudják bocsátani neki, hogy - bár ezt otthon nem vállalná - külföldön büszkén vallja magát liberálisnak. Ez utóbbi otthon akár hátrányára is várhat. "Franciaországban nem nyerhetsz, ha szabad piacról beszélsz", nyilatkozta az Economistnak az újdonsült pártvezér egyik tanácsadója.

A Franciaország modernizálására készülő Sarkozy azonban még ezzel is megküzdhet. Bár csak hét hónapig volt pénzügyminiszter, ez alatt az EU által megkövetelt három százalék alá csökkentette a francia költségvetés hiányát, adót csökkentett, állami részvényeket adott el és a szakszervezeti tiltakozás ellenére is elindította az Electricité de France áramszolgáltató privatizációját.

Összességében tehát Sarkozy nem csak Chirac legyőzésére vállalkozott, hanem a már-már kőkonzervatívnak számító, paternalista, a gloire nagyhatalmi álmaiba süllyedt francia jobboldal modernizálására is. Hiperaktivitása alapján még esélye is lehet ezek keresztülverésére. Mindehhez persze le kell győznie az államfőt, aki szinte biztos, hogy csak taktikai visszavonulásként engedte át egykori felfedezettjének az UMP-t.