Világcsúcstartó, utcaseprő, frontember

Eddig egyedüli magyarként Iharos Sándor érdemelte ki a világ legjobb sportolója címet, a magyar csodafutó 1955-ben 1500 métertől 10000-ig valamennyi távon a leggyorsabb volt. Felkészülését Tábori László segítette, a csúcsoknál ő vezette fel, ő diktálta az iramot neki.

Egy ausztrál akadályozta meg az éremszerzésben

Tábori az 1956-os olimpiára éremesélyesként érkezett, mert egy évvel korábban Oslóban 1500 méteren világcsúcsot futott. Melbourne-ben azonban négy tizeddel leszorult a dobogóról. A versenyek után nem tért haza, a magyar csapat amerikai körútján emésztette meg, hogy a hajrá előtt riválisa, az ausztrál John Landy akadályozta, így kiesett a ritmusból, és már nem tudott még egyszer úgy felgyorsítani, ahogyan szeretett volna, és ahogyan az éremhez kellett volna.

Miután az amerikaiak csak féléves ösztöndíjat adtak valamennyi sportolónak, ennek letelte után Táborira nem vártak könnyű napok, a megélhetésért utcát sepert, alkalmi munkákat vállalt, bőrkabátot szabott. Mivel nem ismerte a nyelvet - azt a bikkfanyelvet minek megtanulni, gondolta az olimpia előtt -, komoly gondjai adódtak, de a futástól nem szakadt el. Mivel korábbi edzője, Iglói Mihály is Amerikában telepedett le, a sorsuk ismét összefonódott.

Iglói főztje a legfinomabb

"Iglói volt a világ egyik legjobb edzője, nagyon sokat köszönhetünk neki. A közép- és hosszútávfutásban nincsenek titkok, gyorsnak és mégis állóképesnek kell lenni egyszerre. Náci bácsi pontosan ismerte a receptet. Olyan ez, mint mikor tíz szakács ugyanazt az alapanyagot kapja, a főztjük mégis különbözik egymástól. Iglóié mindig a legfinomabb volt."

A szakvezető kiállásával, szuggesztivitásával el tudta velük hitetni, hogy érdemes szenvedni, kínlódni. Pedig ő személy szerint nem ritkán belehalt, amikor az edzés végén azt az utasítást kapta, hogy kis pihenőkkel fusson még hússzor száz métert.

A konok megszállottság nélkül nincs eredmény

"Amikor megépül egy felhőkarcoló, sorban rakják egymásra a téglákat. Az elején nagyon távolinak tűnik, hogy százméteres lesz a ház. De hinni kell benne, hogy az első illetve a tizenkettedik sor tégla is nagyon fontos. Ilyen az atlétika is. Hinni kell benne, hogy amit felépítünk, az maradandó, de időközben meg kell futni az előírt résztávokat, mégha fájnak is az izmok, mégha a szervezet inkább nemet mondana, és egyszerűen visszautasítaná."

A hetvenöt éves Tábori úgy érzi, a sportág hazai aranykora az ötvenes évek volt, és a pillanatnyi állapotokat tekintve az az időszak valószínűleg már nem ismétlődik meg. "Annyi más minden érdekli a fiatalokat. Emellett pedig hiányzik belőlük a konok megszállottság, enélkül pedig lehetetlen sikert elérni."

Semmit nem adott volna egy olimpiai éremért

Élete legnagyobb élményei közé sorolta, hogy többször száztízezer ember előtt futhatott a Népstadionban. "Ennyi ember előtt nincs fájdalom, űznek, hajtanak előre, ennyi lelkes embernek nem lehet csalódást okozni."

Iharos többször nyilatkozott úgy, hogy mindent odaadna az életéből egy olimpiai aranyért, az összes világcsúcsát, így kézenfekvő volt, hogy megkérdeztük Táborit, ő mit adott volna oda az életéből egy éremért? "Semmit" - hangzott az erélyes válasz, és a nyomatékosítás kedvéért megismételte.

Tábori nélkül nem lett volna bajnok Schul

"El kellett fogadni, ahogy alakult, nem is emésztettem magam sokáig azon, hogy lemaradtam a dobogóról. Sokkal inkább meggyötört, hogy nem indulhattam a '60-as olimpián, pedig abban az évben olyan eredményeim voltak, hogy az arany egyik nagy várományosának tartottak. Ott ültem a lelátón, hontalanként, a magyar csapat tagja már, az amerikaié még nem lehettem. A szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy azok nyernek érmeket, akiket könnyedén győztem le. Tudom, hogy nagy időt futni, és nagy versenyt nyerni nagy különbség. Ám úgy éreztem, a dobogón mindenképpen ott lett volna a helyem, már csak azért is, mert '60-ban tíz versenyből tízet nyertem meg, ebből egyet holtversenyben."

Tábori '62-ig futott, edzőtársa, Bob Schul két év múlva ötezer méteren olimpiát nyert. "Nagyon örültem neki, hogy a sikere után megemlékezett rólam, még a könyvében is szentelt nekem egy fejezetet. Azt írta, ha nem vagyok mellette, akkor másként alakult volna a sorsa, nem biztos, hogy olimpiát nyert volna. Én voltam ugyanis az ő végrehajtója, számonkérője. Iglói elkészítette az edzéstervet, én pedig vigyáztam rá, hogy Bob teljesítse."

A frontember

Tábori harmincöt éve edzősködik, van egy cipőüzlete Los Angelesben. Tábori neve jól csengett visszavonulása után, az akkor még csak kis üzleti részesedéssel bíró Nike benne látta a garanciát a termékeinek népszerűsítésére. "Most kétmilliárd dolláros a cég, engem meg szép lassan elfelejtettek. Ilyen az élet."