Pontosan húsz éve bukott le Ben Johnson

A dopping már a XIX. században, sőt az ókorban is jelen volt a sportolók között, de az élsport és a profi sport előretörésével kezdett ijesztő méreteket ölteni. Az 1960-as római olimpián halálesetet is okozott a tiltott szerek használata (Knud Jensen dán kerékpáros a verseny közben halt meg az edzőjétől kapott óriási adag amfetamin határásra), de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság csak az 1988-as, Ben Johnson-féle kétnapos világcsúcs után hívta életre a WADA-t (doppingellenes ügynökség), amely a sportversenyek tisztaságát hivatott felügyelni.

Doppingoló atléták

A tiltott szerek használata az elmúlt húsz évben olyan szintet ért el, hogy bizonyos versenyszámok már szinte nem is érdeklik az embereket, mert tudják, a résztvevők mindegyike kokszol. A Tour de France kerékpárosverseny évről évre lebukások egész sorát hozza, de a súlyemelők és az atléták között is rengetegen élnek doppinggal. Az alábbiakban a kanadai sprinter hibájából nem tanuló sporttársakkal foglalkozunk.

A sprintversenyek mindig a leggyanúsabbak, ennek egyik oka, hogy szinte a semmiből feltűnő versenyzők döntenek világcsúcsokat látszólag könnyedén, a másik pedig – ami már több is, mint gyanú – az a nemrég napvilágot látott interjú, amelyben egy doppingdíler vall, kit milyen szerekkel látott el. Majd leszögezi: nincs versenyző az élmezőnyben, aki ne élne tiltott szerekkel, másképp nem lehet oda kerülni.

Angel Heredia igazát támasztja alá, hogy a Ben Johnson esetével elindult folyamat során tíz évig nem tudtak senkit lebuktatni (Heredia elmondta, a doppinglaborok mindig komoly előnyben vannak a WADA ellenőreivel szemben). A Johnson után elkapott első sprinter a 92-ben olimpiai bajnoki címet szerzett Dennis Mitchell volt, nála 1996-ban elképesztően magas tesztoszteronszintet mutattak ki az ellenőrök.

Mitchell azzal védekezett, hogy előző este megivott öt sört, és négy alkalommal is szeretkezett a feleségével, mert születésnapja volt, és ezt az éjszakát kapta ajándékba. A család szentségét mindennél többre becsülő amerikai atlétikai szövetség elfogadta az érvelést, az IAAF (Nemzetközi Atlétika Szövetség) azonban eltiltotta a sportolót, aki később maga is bevallotta, növekedési hormont injekcióztak bele, méghozzá az ő tudtával és beleegyezésével.

Egy évvel Mitchell után bukott le a brit Linford Christie, akinek nandrolont találtak a szervezetében. Christie-re korábban is lecsaptak egyszer, még a 88-as olimpián, de akkor a NOB testülete (11:10 arányban) úgy szavazott, a tiltott szer nem doppingolás miatt került a vérébe,. Más kérdés, az eset után felröppent a hír, hogy a döntnökök közül ketten is aludtak (!) a szavazás idején. A brit sprintert két évre tiltották el.

A következő a szintén brit Dwain Chambers volt, aki mindössze egy Eb-t tudott nyerni, de meg kell említenünk a nevét, mert ő volt az első, aki a THG-vel bukott. A BALCO-botrány érintettjeként Chambers először mindent tagadott, de 2008-ban kitálalt, elmondta, hogy nemcsak THG-t használt, hanem a létező összes doppingszert alkalmazta, amit az orvosai és a tanácsadói javasoltak neki.

Tim Montgomerry sokkal többre vitte, olimpiai- és világbajnok, sőt világcsúcstartó is volt, bár címei jelentős részét elvették tőle, amikor bevallotta, hogy ő is tiltott szereket használt. Őt nem a WADA, hanem az amerikai USADA kapta el, és bár tesztjei mind negatívak voltak (ismét visszautalnánk Heredia szavaira), a sportoló maga vallotta be, hogy növekedési hormont és szteroidokat használt.

Justin Gatlin, Athén olimpiai bajnoka is hiába bizonygatta ártatlanságát, 9.77-es eredményét és bajnoki címét elvették, miután másfél évvel az olimpia után pozitív A (és később B) tesztet produkált. Az atléta azzal védekezett, hogy szabotázs áldozata lett, edzője, Trevor Graham – akinek összesen nyolc versenyzője bukott le kokszolással – a masszőrt vélte bűnösnek, de Gatlin végül nyolcéves eltiltást kapott, amit együttműködéséért cserébe négyévesre csökkentettek.

A nőknél sem volt ismeretlen a dopping fogalma, elég csak a legendássá vált keletnémet sportolókra gondolni, akik közül az első lebukott atléta a világbajnok Katrin Grabbe volt, aki 100 és 200 méteren is győzni tudott a tokiói világbajnokságon. Lebukása után három évre tiltották el, így nem vehetett részt az 1992-es olimpián.

Kelli White szintén a BALCO-botrány áldozata lett, bár azon kevesek közé tartozott, akik először nemet tudtak mondani a tiltott szerekre. 2002-ben súlyos sérülést szenvedett, a felépüléshez már igénybe vette San Franciscó-i labor segítségét. Ahogy később bevallotta, THG-t és EPO-t használt. Két évre tiltották el, minden korábbi eredményét megsemmisítették.

Torri Edwards esete (az által használt niketamid nevű szer ellentmondásos megítélésű, de doppingnak minősül, így Edwardsot is eltiltották, bár később megfelezték a kétéves büntetést) némileg háttérbe szorul a vele együtt lebukott Marion Jones miatt, akié viszont minden idők egyik legsúlyosabb botránya, hiszen több mint 160 doppingtesztet végzett el pozitív eredmény nélkül, mire bevallotta bűnösségét.

Jonesról elmondható, hogy rossz társaságba keveredett, hiszen Montgomery barátnője is volt, C. J. Hunterhez, korábbi edzőjéhez (szintén a BALCO-ügy résztvevője) pedig feleségül is ment, de mikor az 2002-ben pozitív doppingtesztet produkált, elváltak. Jones THG, szteroidok és több más teljesítménynövelő szer használatát ismerte be nyílt levélben.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!