Átlövő kis jellemhibával eladó

Hónapok óta zörgi a haraszt, most pedig már az újságok is megírták, úgyhogy nekünk is szabad ezzel foglalkozni. Nagy László, a legjobb magyar kézilabdázó spanyol állampolgárságon gondolkodik. Hivatalosan semmit nem tudni, az érintettek idegesítő és kifejezetten inkorrekt módon nem hajlandóak nyilatkozni semmit, a magyar drukkerek meg ehetik a kefét és egymás után tehetik fel a kényelmetlen kérdéseket. Tényleg elveszítjük? Micsoda aljasság ez? Ki a felelős? Most akkor ebből rendszer lesz? Hogy a fenébe kell az ilyesmit kivédeni?

Nagy sorsáról biztosat nem tudhatunk. A szeptember elején szövetségi kapitánnyá választott Csoknyai István megpróbálta őt behívni a válogatott keretbe, ám a kilenc éve Barcelonában élő játékos ezt különösebb indoklás nélkül elutasította. Nagy utoljára nyár elején játszott magyar mezben, ami azért nagyon fontos, mert ha felvenné a spanyol állampolgárságot, és a magyar szövetség nem engedélyezné, hogy egyből más válogatottban szerepeljen, az ilyenkor kötelező hároméves tiltás lejárta után éppen időben térhetne vissza a 2012-es londoni olimpiára.

Spanyol oldalról sem mond senki szinte semmit, a szövetség szerint egy játékos honosítását csak klubja indíthatja el, a Barcelona pedig még ennyit sem bök ki. Az biztos, hogy a spanyolok új csapatot építenek, a fehérorosz születésű Rutenkát és a szerb Sterbik Árpádot pedig már meg is szerezték. Ha fogadni kellene, én inkább arra tennék, hogy igen, Nagy Laci 2012-ben ott lesz az olimpián, és bizony nem magyar színekben.

Aljasság ez? A spanyolok részéről semmiképpen sem. Azon lehet vitatkozni, hogy a gyors és sűrű honosításokat nem kellene-e szigorúbban kezelni, a magyar kézilabda-válogatott jelenlegi keretét végignézve azonban nyilvánvaló, hogy jobb, ha nem mi kezdünk el ezen a témán rugózni. Nekik Nagy és Sterbik, nekünk meg Eklemovic és Krivokapic. Az érdekes kérdés inkább az, hogy ha Nagy spanyollá lesz, akkor ér-e majd utálni, kifütyülni és leköpni. A válasz pedig az, hogy részben. Leköpni azért túlzás.

Egy sportoló sokféle indokkal és sokféleképpen cserélhet állampolgárságot. Ott van például a kerékpáros Bodrogi László, aki éppen egy éve váltott magyarról franciára. Bodrogi Franciaországban lett sportolóvá, mindig francia csapatokban versenyzett. Bár a magyar bajnokságokra hazajárt, és magyarként érte el legnagyobb sikerét is, nyilvánvaló volt számára, hogy itthon nem hogy fejlődni nem tud, de az alapvető feltételek sincsenek meg ahhoz, hogy világszínvonalon sportolhasson. Így a váltás mellett döntött, és ezért nem is igazán lehet elítélni.

Nagy László esete azonban annyira különbözik Bodrogiétól, mint amennyira a magyar kézilabda helyzete a magyar kerékpársportétól. Míg Bodrogi bátran sétálhat végig Budapest utcáin anélkül, hogy bárki felismerje, Nagy esetében ugyanez elpiruló lányokkal és a tekintélyes termettől megszeppent férfiakkal jár. A magyar kézilabda-válogatott csapatkapitánya az ország egyik legismertebb, legmegbecsültebb sportolója, aki - bár a legendás húszeurós napidíj nyilván mindenkin mély sebet ejtett - Magyarország lehetőségeihez mérten szinte világszínvonalon sportolhat és edzhet itthon.

Így hát szemben Bodrogi váltásával, Nagy Lacié indokolatlan, és így bizony jogosan felháborító. Ráadásul elég kockázatos is a részéről, hiszen volt ő már negyedik olimpián a magyar válogatottal, és cseppet sem lenne meglepő, ha 2012-ben a spanyol válogatott nem végezne ennél előrébb. Lehet, de nem biztos, hogy Nagyban még benne van a 2016-os, riói olimpia is, de ha nem, elég kínos lenne neki, ha egy olimpiai hatodik helyezésért és egy maréknyi dollárért váltott volna mezt, izé, hazát.

Mivel jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyvnek Nagy elvesztése tűnik, ne sírjunk a veszett fejsze nyele miatt, hanem inkább arra ügyeljünk, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Ehhez pedig alapvetően két dologra van szükség: észre és pénzre. Az, hogy a spanyolok szaglásznak Nagy körül, évek óta közismert volt, így a Magyar Kézilabda Szövetségnek lett volna ideje felkészülni és kivédekezni a támadást. Ha most nem is sikerül, a jövő ilyen eseteire érdemes előre felkészülni.

Először is nem árt ezekre a fiatalemberekre jobban odafgyelni, és ápolni a lelküket. Felőlem tarthatnak nekik órákat hazaszeretetről is, ennél azonban egy fokkal hatékonyabb lenne azt elmagyarázni nekik, hogy saját imidzsüknek és lelki békéjüknek jobbat tesz hosszú távon, ha szülővárosuk főutcáján nem fütyülik őket ki az emberek. Ennél is fontosabb viszont ebben a szörnyű és materialista világunkban a pénz.

Sterbik Árpáddal kapcsolatban néhány éve felmerült a magyar honosítás gondolata, a világklasszis kapus azonban ezt akkor azzal utasította el, hogy ő bizony Jugoszláviában született, és nem szívesen váltogatja mezén a címert. Most meg valahogy mégis spanyol lett. Kapott egy nagy rakás pénzt, aztán mindjárt nem volt olyan fontos a balkáni gerinc. Rutenkával is így történt, és nem sok kétség fér ahhoz, hogy bár szemben velük kettőjükkel Nagy Laci Spanyolországban lett igazán nagy játékos, mégis a beígért szép summa adta meg neki a legfontosabb lökést a váltás felé.

Az, hogy Nagy pénzért teszi, amit tesz, nem különösebben felháborító. A mezcsere - lásd fent - bántó, motivációján azonban felesleges rugózni. Jegyezzük már meg végre, hogy a sportolók nem jobb emberek minálunk, csak ügyesebben tudnak mozogni. Ki ne venné fel mondjuk egymillió euróért a spanyol állampolgárságot, ha ez csak egy új útlevéllel járna, és semmit nem kellene változtatnia mindennapjain? Nem a hazafias hőbörgésre vagyok kíváncsi, hanem az őszinte válaszra.

Ha a spanyolok egymilliót kínálnak, a magyar szövetség embere járja végig a sportot szponzoráló nagy cégeket, nézzen be minden kő alá, és kínáljon ugyanennyit, vagy legalább nem sokkal kevesebbet a maradásért. Közben meg folyamatosan próbáljon hatni a játékos lelkére, szép szóval vagy ordibálással, amit éppen a konkrét eset igényel. Nem szép ez, de hát mi szépség van abban, ami a profi sportban az irodákban zajlik? Nem lelkizni kell, hanem azt eldönteni, hogy akarunk-e Nagy Lacikról a továbbiakban is lemondani.