Ha nincs a háború, Phelpsszel versenyezne

Március 16-án lenne százéves a magyar sport egyik legnagyobb alakja, a hét arannyal a legeredményesebb olimpikon Gerevich Aladár (emellett van még egy olimpiai ezüstje és két bronza is, az egyiket akkor nyerte, amikor 1952-ben a tőrcsapatba is nevezték).

22 évesen, már a 32-es olimpián bekerült a csapatba, 50 évesen, 1960-ban még mindig tartotta a helyét. Ha a második világháború miatt elmaradó olimpiákat megrendezik, akár tízszeres olimpiai bajnok lehetne.

A hét arannyal így is előkelő helyen áll a rangsorban - kivált, mert kardvívásban csak két első helyet lehet szerezni egy olimpián -, vívásban nincs is nála eredményesebb az egész világon.

A magyar kardcsapat 1908-ban nyerte első olimpiai aranyérmét, akkor teremtette a hegemóniát, mely egészen 1960-ig tartott, ez a leghosszabb győzelmi sorozat az olimpiák történetében (azóta csak egyszer nyert Magyarország, 1988-ban).

Részben ezeknek a csapatoknak köszönhető, hogy Magyarországot vívónemzetként emlegetik, miattuk lett társasági beszédtéma a vívás. Erre az időszakra nyúlik vissza, hogy az állandó esélylatolgatások úgy kezdődtek húsz éven át valamennyi olimpia előtt: kard egyéni és csapat, az máris két arany.

Akkoriban egy átlagos néző is pontosan tudta, ki van a páston, nemcsak alkaltról, hanem kifinomult mozdulatokról, cselekről, védésekről fel lehetett ismerni a legnagyobbakat. Igaz, akkoriban egy akció tovább tartott, mint jelenleg öt találat elérése.

Ebbe a történelmi múltba illeszkedett be, és tette még sikeresebbé a háború előtt és után a Jászberényben született, Miskolcon nevelkedõ, de Budpesten kiteljesedő Gerevich Aladár.

A háború utáni Gerevich, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál fémjelezte karcsapatra illik talán a legjobban az egész magyar sportéletben a legendás jelző. A három merőben különbözõ személyiség csapatban sohasem ismert megalkuvást. Ha voltak is vitáik, kulturáltan rendezték.

Gerevich apja is már olimpikon az 1928-as olimpián, párbajtőrben. Négy év múlva már fia követte. Az edző édesapa leginkább arra törekedett, hogy a nála lényegesen tehetségesebb gyereke megkapja a legfontosabb képzést. Az olasz Italo Santelli irányításával kezdett kitűnni a kortársai közül, késõbb a mester egyik kedvenc tanítványa lett, ingyen tanította. “Mágá lenni libamadár” - szidta meg a mester, ha éppen lassabb volt a kelleténél, és nem a rá jellemző villámgyors eleganciával fejezett be egy akciót.

Gerevich rendre nagy robajjal, vállát az ajtó zárt szárnyának ütve ment a vívóterembe, ezzel tudatta Santellivel érkezését. Santelli pedig ekkor nagy nyugalommal mutatta meg neki: hogyan kell az ajtón halkan, nesztelenül belépni. Gerevich a kedvéért be is osont, hogy másnap megint a vállát nekiütve érkezzen.

A jelenet hűen érzékelteti, mennyire családias és bensőséges légkörben vívtak, és mennyire más volt akkoriban a sport, mint jelenleg.

Szinte valamennyi lexikon, vívásról szóló könyv vagy portré megjegyzi: tökéletes technikai tudás jellemezte Gerevichet, aki negyvenöt évesen is egyéniben világbajnok lett, és élete végéig hallatlan, nyughatatlan tenni akarás volt benne. A megtestesült jóindulat, aki sohasem tudott senkit bántani - emlékeznek rá vissza sokan -, pedig mindenkinek megmondta a véleményét, Sidó Ferenctől Puskás Ferencig. Mégis, rá nem lehetett haragudni.

Élete szerelmét, Bogen Ernát az 1932-es olimpiára menet, a Los Angeles-i hajóúton ismerte meg. Két gyermekük született: “Palkó megérkezett” - tudatta vele felesége táviratban az 1948-as londoni olimpia előtt, ami még nagyobb lökést adott Gerevichnek, hogy megszerezze élete első, eddig még hiányzó egyéni aranyérmet. Veretlenül nyert.

Pál később világbajnok lett, György pedig a 2004-ben ezüstérmes Nemcsik Zsoltot készítette fel, kevéssel a pekingi olimpia előtt halt meg.

Versenyzői alkatát jól szemlélteti, hogy 1952-ben, Helsinkiben az olaszok ellen vívott csapatdöntőn nyeretlenül érkezett el az utolsó körhöz, ráadásként azzal a Pintonnal kellett vívnia, akinek a stílusát nagyon nem szerette. 7:7 volt az állás, nagyon kellett a győzelem, és nem is adta ki a kezéből. Akkoriban még nyolc győztes meccsig vívtak, de az utolsó párt már nem is szólították, mert a mieink behozhatatlan találataránnyal vezettek. Gerevich pontosan tudta, hogy neki kell nyernie, és akkor nincs tovább. Gyenge napja volt, de nem menekült a felelősség elől, hanem befejezte a döntőt.

Lábmunkáját még negyvenévesen is tökéletesítette, imádott vívni, nyerni, igazi megszállott volt, aki, ha reggel kitalált valamit – mondjuk egy védést és visszavágást -, képes volt egész nap azt gyakorolni, mert tudta, hamarosan szüksége lesz rá.

Ha tust kapott, véletlenül sem káromkodott, maximum annyi hagyta el a száját: az ördögbe. Vagy: ez mégiscsak disznóság.

Klasszikus, igazi bajnok ünnepelné századik születésnapját, de már 1991 májusa óta halott.