Akiket kicsinált a szívtelen kupeckedés

Két elmélet forog az MTK - hozzám hasonlóan sokkal inkább dühös, mint kétségbeesett - drukkerei között a kiesésről. Az egyik szerint Várszegi Gábor tulajdonos akarta így, a másik szerint nem ő, hanem a játékosok ejtették ki direkt a csapatot. A kevésbé éles szemű olvasók figyelmét arra a tényre hívnám fel, hogy senkiben, aki járt idén MTK-meccsen, fel sem merül, hogy ez a bukta nem szándékos volt.

Bár hivatalosan nem így van, nem hivatalosan mindenki tudja, hogy a csapat továbbra is Várszegi Gáboré. A vállalkozó 15 évvel ezelőtt a másodosztályban vette meg az MTK-t, de csak azután, hogy az eredetileg kiszemelt Fradit nem tudta megszerezni. A későbbi problémák egyik fő forrása éppen az volt, hogy a Fotex-tulajdonos befekető nem rajongója a saját csapatának. Márpedig a futballgazdaság sok tekintetben irracionális alapokra épülő üzlet.

Várszegi éveken át próbálkozott azzal, hogy magyar szinten kiemelkedő játékosok plusz egy-két közepes külföldi összevásárlásával olyan csapatot hozzon össze, amelyik egyszer-egyszer képes lehet bejutni a Bajnokok Ligájába. Volt itt minden, Illés, Halmai, Lőricz, Glenn Helder és Henk ten Cate, de a pénzember pár év után rájött, hogy Magyarországról BL-be jutni szinte lehetetlen vállalkozás, amihez óriási mázli is kell. (Most már, a Platini féle minireform után a dolog egyébként nem annyira lehetetlen, mint volt a 90-es évek végén és a kétezresek elején.)

Szóval azzal párhuzamosan, hogy a bika erős nagycsapat koncepciója gyengülni kezdett, Várszegi áttolta a fókuszt az utánpótlásképzésre, és megalapította a Sándor Károly Akadémiát. Értelmes húzás volt, főként a befektető bukszájának szempontjából, de mellékesen a magyar foci általában is profitált a tudatosan képzett fiatal játékosok megjelenéséből. Eltelt újabb pár év, és a lelátó is észlelte, hogy változott az MTK-s alapkoncepció. Az első csapat jelentéktelen függelékké vált, egyfajta olyan bemutatóteremmé, ahol az akadémiáról kikerült nagyobb tehetségeket meg lehet párszor mutatni, mielőtt eladják őket nyugatra. A nem annyira nagy tehetségek meg maradtak az NB I.-es csapatban. Ez évekig még bőven elég volt az NB I. élmezőnyéhez, sőt a csapat három éve, saját meglepetésére, még bajnok is tudott lenni.

Csakhogy Várszegi Gábor a szó klasszikus értelmében vett fociklub-tulajdonosból időközben átalakult játékoskereskedővé.

A nagyközönség jól érzékelhette a fentebb emlegetett, első koncepcióváltást az Akadémia alapításakor, illetve az azt követő években, de a második váltást talán kevésbé. Ez a második, nagyjából két évvel ezelőtti fordulat annyit jelentett, hogy Várszegi az Akadémia-MTK-duót 100 százalékosan fiataljátékos-gyártásra és -forgalmazásra állította át. Addig az volt a modell, hogy az adott évjárat 1-2-3 legtehetségesebbje 0-1-2 év MTK-csapattagság után megy eladásra nyugatra, a kicsit kevésbé jó, de még mindig tehetséges játékosok meg maradnak. Az új rendszerben nemcsak a krém megy külföldre, hanem a jó átlagmezőnyt is ott próbálja meg elpasszolni a tulajdonos - például az angol harmadosztályú Oldhamen keresztül, amelyikkel szoros kapcsolatokat épített ki - ha pedig ez nem sikerül, eladja őket a hazai konkurenciának (Lencse és Gosztonyi - Videoton, Balog Béla - Kecskemét), amit korábban nem csinált.

A Várszegi-modell sikeres működéséhez - és ez most látszik igazán - kellett az is, hogy az övé legyen az egyetlen akadémia Magyarországon. Az elmúlt években megszaporodott az akadémiamezőny, és gyorsan ki is derült, amit persze lehetett sejteni, hogy nincs itt nálunk olyan baromi sok szupertehetség, egy nem monopolhelyzetű Sándor Károly Akadémia így már nem az a korábbi aranybánya.

A játékoskeltető koncepciója sokáig jól működött, most viszont a kieséssel megbukni látszik. De ez csak látszólagos, az "eladni ezerrel, de a kapufát is, ha arra van vevő" koncepciójához ugyanis a legkevésbé sem szükséges egy aránylag erős elsőosztályú nagycsapat. Sőt, a rendszer nyilván töredék pénzből működtethető egy NB II.-es MTK-val. Ez az üzleti felismerés sajnos nagyon látszott az idei MTK-n. Csakhogy a foci olyan szempontból semmiképpen sem csak és kizárólag üzlet, hogy a tulajdonosnak a drukkerek lelkét is ápolnia kell, még akkor is, ha ez üzletileg nem gyümölcsöző húzás, és a drukkerlélek Xanaxa nem más, mint az aránylag erős első osztályú csapat.

Semmi sem sebzi meg annyira egy rajongó szívét, mint amikor azt látja, hogy a csapat tulajdonosa minimum nem bánja a kiesést, de talán kifejezetten örül is neki. És az ilyen helyzetben persze a játékosok is élőhalottak módjára viselkednek. Vagyis a kesergésem elején emlegetett két elmélet valószínűleg egyszerre igaz.

Szomorú dolog most MTK-drukkernek lenni, de nem a kiesés miatt, hanem mert nincsen remény. A tulajdonosról azt gyanítjuk, hogy nemhogy nem akar azonnal visszajuttatni, de inkább maradna örökre másodosztályú. Az összes, kicsit is tehetséges fiatalt azonnal eladjuk, így egyfelől a gyengék maradnak csak, másfelől képtelenség megjegyezni az állandóan változó összeállítást.

Amikor 10 évesen először jártam a Hungária körúti Szentélyben (abban az évben, amikor a történetünk során először kiestünk!), azonnal megragadott, hogy mennyire hősies, reménytelen és felemelő dolog ennek a mindenki által utált és kigúnyolt kis zsidó csapatnak drukkolni. Lelkes ministránsfiú létemre ezért is álltam be habozás nélkül az ősöreg, nagyfülű bácsikák közé. Most már nem ministrálok, viszont elég dühös vagyok, mert az MTK-t nem a kupeckedő tulajdonosok és a trükkös klubigazgatók jelentik, hanem a csapat múltja és a jelenlegi szurkolói. Úgyhogy egy pusztán kereskedelmi, érzéketlen húzás személyesen engem száműzött az NB II. keleti vagy nyugati csoportjába, talán örökre.