Köszönöm azoknak, akik keresztbe tettek

„Őszintén szólva sokkal nehezebb ezt a szeretetet elviselni, mint 10 kilométert leúszni, ha ezt tudom, sokkal hamarabb bajnok leszek" - így köszöntötte az őt pezsgővel, zenekarral, transzparensekkel, tortával fogadó debreceni tömeget Risztov Éva. „Soha nem éreztem, hogy itthon vagyok, de most itthon vagyok, ez az arany mindenkié".

A 2004-es olimpia egyik legmegrázóbb pillanata volt, amikor a 400 vegyesen elért negyedik helye után a hódmezővásárhelyi Risztov zokogott a kamerák előtt, mert hiányoztak neki a szülei. Csalódott volt, mert olimpiai bajnok akart lenni, és nem jött össze neki.

A 2012-es, már olimpiai bajnok Risztov nem sírt olimpiai győzelme után, pedig erre készült egész életében, és a Hyde Park tavának tizenkilenc fokos vizében – az esélyesek közül többen nem bírták ezt a hűvöset – ő úszta le leggyorsabban a tíz kilométert. Öt, egyenként két kilométeres kört tesznek meg a versenyzők. Risztov az elején élre állt, és egy ellenőrzőpontot leszámítva végig vezetett.

Fotó: Clive Rose

Mintha kicserélték volna, árad belőle a jókedv, egyúttal nyomatékosította a londoni tételt: valamennyi itteni aranyérmesünknek ritka pozitív kisugárzása van, Szilágyi Árontól Gyurta Dánielen vagy Berki Krisztiánon keresztül Kozák Danutáig.

A tavalyi sanghaji világbajnokságon kizárták. Akkor nem, de most nagyon határozottan állította: elvettek tőle egy érmet. Ami csak elszántabbá tette, és az utolsó versenyen megszerezte az olimpiai kvótát.

Amikor a doppingvizsgálat után visszatért az olimpia faluba, megerősítette : jót tett neki az a három év, amikor egyik pillanatról a másikra abbahagyta az úszást, mert nem kapott edzőjétől pihenőt, hogy feltöltődhessen. 2005 októberétől nem láttuk, motokrosszozott, majdnem edző lett.

„Ha nem lép ki az ember egy rossz kapcsolatból, mert nincs mersze, sohasem tudja, mi várhatott volna még rá. Egy rossz kapcsolatot lehet húzni-nyúzni, akár három évig is, de az elvesztegetett idő az, amit nem lehet visszanyerni. Én bele akartam újra vágni, milyen úszni, hogyan hatnak a kilométerek, amikkel nincs is semmi gondom ” – elevenítette fel.

Nem Phelps edzője kellett neki, hanem Debrecen, ahol megbíztak benne, hittek neki, és azért szerették, mert ő Risztov Évi.

Fotó: Illyés Tibor / MTI

„Nem egy letűnt idő eltűnt csillagát látták bennem, hanem önmagamat. Az embert, nem az úszót. Talán azt gondolhatták, hogy fogok még alakítani valamit, de ezt velem nem éreztették.”

Ő pedig elindult felfelé, és meg sem állt a dobogó tetejéig. Akik bíztak benne – Kósa Lajos, Debrecen polgármestere, Orendi Mihály, a város sportigazgatója – most is ott szurkoltak érte. És ott volt az édesanyja is.

„Sajnálom, hogy megríkattam, de nem tehettem róla, mennem kellett, ott volt a cél képletesen és a valóságban is előttem.”

Arról is nyíltan és jókedvűen beszélt, milyen felszabadulttá tette, amikor meglátta az édesanyját.

„Azt hittem, rosszul látok, amikor az olimpiai faluban egy nappal a verseny előtt egyszer csak betoppant. Anyukám szokott úszni, ezer métereket is akár egy borús hétköznapon is, még arról is beszéltünk, hogy esetleg a váltó tartalékjaként kijöhetne Londonba. Erre hirtelen megjelent, nem számítottam rá, nem adtam le a nevét. Abban a pillanatban, azt hiszem, kihagyott a szívverésem. Ott állt a kapuban, a szurkolói dream teammel, a polgármester úrral az élen. Pedig anyukámnak nem is volt kvótája, és nemrégiben volt az esküvője” – mosolygott. (Szülei azért váltak el, mert édesanyja Hódmezővásárhelyről a fővárosba költözött vele, a távolság pedig miatt kihűlt a kapcsolat.)

„Mindennek így kellett történnie. Fel tudtam állni akkor, ez a legfontosabb. Felnőttem, most már talán mondhatom.” Risztov azon kevés sportolók egyike, akit a visszatérés után nem a dac vagy a düh, de még csak nem is a csak azért is hangulat vezérelt, hanem sokkal inkább a szeretet. „Azoknak is köszönöm, akik előzőleg keresztbe tettek nekem, és nem segítettek engem, mert csak erősebb lettem tőle. Talán most majd a tükörbe néznek, esetleg önmagukba. Nem egy rossz érzés.”

Fotó: Dominic Ebenbichler

Aztán visszatért a Hyde Parkba, a győzelmére. „Versenyt akartam nyerni, nem olimpiát. Nem úgy keltem fel idén, hogy mindenáron olimpiát akarok nyerni, hanem egy verseny volt a célom. Holtpontra egyszer kerültem, a harmadik körben, de akkor arra gondoltam, hogy szerdán, egy nappal a verseny előtt, arra kért valaki, hogy ne adjam fel. Még szép, hogy arra gondoltam: nem adhatom fel, hogy nézne ki, ha most megállnék? Akkor amúgy rosszul éreztem magam, de az utolsó körben már nem. Fejben nagyon ott kellett lenni, ezért innen is köszönöm Lénárt Ágota sportpszichológusnak, hogy foglalkozott velem.”

Titkon persze ő is reménykedett egy jó helyezésben, de nem szeretett volna előre inni a medve bőrére, nem is voltak hangzatos nyilatkozatai. Négy tized döntött a javára. „Egy század is elég lett volna. Kívülállónak kevésnek tűnhet, de azért ez egy magabiztos győzelem volt belülről. Mert még volt annyi erő bennem, hogy akár még egyszer meg tudjak indulni, csak erre nem volt szükségem.”

„Hát persze, elgondoltam, milyen a tükör előtt állni az arannyal, ezért megy most is olyan jól a pózolás” – viccelődött, miután arra kérték az olimpiai falu bejáratánál, hogy mutassa meg az aranyérmét, amit szívesen elő is vett, majd gondosan visszacsomagolta a dobozába és a táskájába tette.

Nem árulta el, kinek fogja a nyakába akasztani, ha majd hazajön, az titok. Kutyamenhelyre biztosan el fog menni, boldogságának, kiegyensúlyozottságának ez is az alapja. A debreceni egyetem jogi karán is jó irányban halad, igaz, vannak még vizsgái, nem tudta az összeset letenni az olimpia előtt.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!