Gál
9 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Akik focizni tanítottak, elvették a jövőnket

A magyar futball nagy túlélői – 3. rész

2013.12.06. 08:53
A magyar labdarúgás nagy túlélőit bemutató sorozatunkban következzék egy rendhagyó darab. Gellei Imre exkapitány előre véleményezi a róla szóló cikket, és kiderül, a tények és a számok csak értelmezés kérdése, hogy építeni lehet-e rájuk, vagy csak véleménynek számítsanak.

Sorozatunk első részében a kínosan eredménytelen Róth Antal, a másodikban a felelősség alól többnyire kibújó Nyilasi Tibor munkásságáról emlékeztünk meg.

A válogatott egyik volt csapatkapitánya azt mondta nekem Szalai Ádám elhíresült, a hollandok elleni 8-1 után tartott beszédéről: 

„Amit elmondott, tudjuk. Pláne előttünk nyilvánvaló. Nem az a kérdés, hogy igaza van-e, mert csak a tényeket mondta el. Az a kérdés, hogy Huszti Szabolcs is elmondta ugyanezt, mégsem változott semmi. Valakiknek még mindig nagyon jó ez így, ahogy van. Nem nekik kell kifutniuk a pályára, nem őket, nem az ő családjukat fogják szidni, nem róluk írnak majd rosszat az újságok. A rendületlenül hívő szurkolók nem miattuk érzik becsapottnak magukat. Nekünk kell mindezt elviselni, akiknek elvették a jövőjüket, mert egyszerűen nem tanítottak meg rendesen focizni, nem törekedtek a futball presztízsének megőrzésére, nem törődtek azzal, hogy rossz a versenykiírás. Akik elrendelték, hogyan kell bennünket tanítani, ott tülekednek ma is a magyar focinál. Ha kell, tapsolnak, ha kell, mossák kezeiket.”

Néhány hete megpróbáltuk bemutatni ezeket az embereket - az örök vesztes Róth Antallal kezdtük, a kapitányságtól, a felelősségtől, az eredménykényszertől irtózó Nyilasi Tiborral folytattuk -, hogy mit csinálnak, illetve, hogy mit kellene csinálniuk.

Nincs hálásabb, mint mikor egy sorozat következő, beharangozott része előtt összefutunk az érintettel, aki már pontosan tudja, hogy róla is lesz szó.

Gellei Imre korábbi kapitánnyal a kapcsolatom egyébként jó tíz éves, emberileg nincs is vele semmi bajom, szakmailag már vannak fenntartások, de még így is a jobbak közé tartozik.

Barátjával tör ki Nyilasi a belterjességből

Nyilasi a Sport pluszban így reagált: „bármit elmondhatnak, bármit leírhatnak rólam, szívük joga. Három éve dolgozom az MLSZ-ben, ha ez túlélés, akkor nyugodtan nevezze bárki túlélésnek. El kell fogadni, most ilyen (futball)világot élünk, mindenki hibás.”

Nyilasi csak 2010-től tartja magát MLSZ-alkalmazottnak, mert előtte 2002-től a társadalmi munkában betöltött pozícióját nem számolja.

Októberben még azt mondta, a belterjességből ki kell törnie az utánpótlásképzésnek. A cikk megjelenése után hívták fel a figyelmünket arra, hogy amióta az MLSZ-ben van, barátja, Szepessy László hirtelen odakerült mellé. Szepessyvel lettek bajnokok a Fradinál, majd komolyabb megbízatása nem volt, a csellengéstől Nyilasi megmentette, az U16-os csapat vezetését kapta meg. A 63 éves Szepessy az Antalyaspor (ez egy klubcsapat) elleni 1-1 után az MLSZ honlapján az év méltó lezárásól beszélt.

Az U15-ös válogatott edzője pedig Korolovszky György lett, aki a Ferencvárosi FC-ből, vagyis a BLASZ-ból került a szövetséghez.

Amikor találkoztunk, Gellei rögtön mondta, hogy csak pontosan dolgozzak, nehogy belefussak váratlan helyzetbe, ő az MLSZ-ben nem igazgató, mint ahogy a korábbi cikkben említettem. Javítottam magam rögtön, hogy vezető koordinátor.

„A gyerekemnek rosszul esett, hogy azt a sugalmazást látta, hogy én alkalmatlan lennék, ezt én is határozottan visszautasítom” - mondta higgadtan, megfontolt tanár emberről lévén szó.

Úgy érveltem, hogy bajnoki bronzéremmel, Intertotó-meccseken szerzett nemzetközi rutinnal, addig soha nem lehetett kapitány senki, neki ezt sikerült elérnie 2001-ben. „Ez igaz, de engem erre a feladatra felkértek, ha pedig egy lehetőséget elvállalok, ha van bennem motiváció és hiszek a sikerben, azért hadd ne legyek már én a hibás” - reagált.

Az igaz, a kapitányi poszt lezüllesztéséért nem gondolom, hogy hibás lenne, volt egy elnökség, amelyik megbízta az elnök (Bozóky Imre), illetve a főtitkár (Berzi Sándor) meggyőződésével egybehangzóan. Ez a két vezető nevezte ki Lothar Matthäust is.

Gellei azt is megkérdezte, mi a célom a sorozattal, nevet akarok-e szerezni, aktuális megmondóember akarok-e lenni.

Szalai Ádám egyik kulcsmondatával válaszoltam. Szalai ugyanis - a tények megállapításán túl, hogy nincs játékosunk – arra utalt, szomorú, hogy ezt neki elmondania, 18 válogatottsággal a háta mögött, 26 évesen.

„Az a baj, hogy a túlélőkről, a mostani bajokról egyedül írok, 36 évesen, mert előttem az idősebbek nem mondták el, szervilisek voltak, valami rejtélyes okból gondosan ügyeltek arra, nehogy véletlenül is ütközzenek, mert akkor esetleg nem jutnak információhoz. Egy pillanatig sem gondolom, hogy a magyar sportsajtó jobb lenne a magyar futballnál, sőt. Az általánosítást én viszont elviselem, míg az edzők 99 százalékban nem. A jelentős többség kikéri magának, hogy alkalmatlan lenne, holott húsz év alatt még Izland és Macedónia is egy-egy, Finnország pedig két BL-győztest adott, míg a magyar szakma sem válogatott szinten, sem klubszinten, sem egyénileg nem dolgozott jól, ahogy erről készítettem is egy statisztikát, amit nehéz cáfolni.”

Gellei válasza nagyon érdekes volt. Azt mondta, ez az én véleményem. Pedig „ezek a tények, és a számok, Imre” - feleltem. Elfogadja a véleményem, mondta ő nyugalommal.

És nagyjából itt meg is értettem, miért volt képtelen az őszinte szembenézésre a magyar szakma az elmúlt húsz évben. Mert ha esetleg kikaptunk, akkor a tényt véleményként adták el. Az eredményjelző csak egy Tavares-jelentés volt. Mezey doktortól indulva a sort lehetne folytatni.

A 0-6 valódi okait (1986-ban, Mexikóban a magyar válogatott elszenvedte eddigi legsúlyosabb vereségét a Szovjetunió ellen), a vezetési, felkészítési, meccselési hibákat sohasem tártuk fel részletesen, mert a vereségekről alkotott véleményekről lehetett beszélni, azokon vitatkozni, miközben a tények elsikkadtak. Hányszor hallhattuk Mezeytől a futball válságának egyik okaként megemlítve, hogy kevés a gyerek, miközben számtalan adattal lehetett cáfolni őt.

Hiszen már most is azon az úton járunk, hogy nem Szalai mondanivalója, a tények és a statisztika a lényeg, hanem az, hogy ki és mikor mondta, és egyébként is, ugyanezek szerint Szalai akkor hitelesebb lenne, ha másnap Andorrának gólokat rúg.

Ennél a pillanatnál esett le, hogy működik ez a rendszer, hogyan dolgoz fel megállapításokat ez a közeg, egyúttal, hogyan menti fel magát. Gellei szerint felmentésről szó sincs. 

Utána beszéltünk még arról, hogy ő a Vasasnál mennyit dolgozott - erről én nem tudhatok, 10-12 órát -, és nyolc hónapig fizetést sem kapott, kevésen múlt, hogy nem lett bajnok. Az akadémián is mennyit dolgozott – olykor napi öt órát is.

A mennyiségi és a minőségi munka közötti különbséget mutatja, hogy a magyar bajnokságra értékmérőként tekintenek, de az is elfogadható érv, nekik ezt kell megnyerniük, mert máshol nem indulhatnak, de a tények ettől még nem változnak: nincsenek piacképes játékosaink, és hosszú távon az elmúlt húsz évben sem voltak. (Dárdai Pál, Szabics Imre, Lisztes Krisztián és Fehér Csaba sem volt a BL-ben szezonokon átütő.)

„Tudod mit, én büszke vagyok a játékosaimra, azokra is, akikkel együtt indultam Keszthelyről, és négyezren is kimentek megnézni bennünket, a győzelmeinket a másodosztályban. Páran pedig eljutottak a válogatottig, és büszke vagyok, hogy jó emberek lettek belőlük. Külön büszke vagyok Gera Zolira, mert végigkísérhettem a fejlődését. Ugyanezt mondhatom Szabics Imiről is, mindkettőjüket a korosztályos válogatottból ismerem, és a felnőtteknél is bíztam bennük. Arra is büszke vagyok, ahol eddig voltam, szívesen visszavárnak.”

Gellei nem használta ki nagy esélyét Rigában

Gelleivel a svédek elleni 1-1-en még a győzelemre is volt esély, de jött Zlatan Ibrahimovics és egyenlített. A lengyelek ellen sem kaptunk ki idegenben, itthon pedig letteket 0-1-ről vertük Szabics remeklésével. Amikor viszont idegenben is nyerni kellett volna, nem jött a győzelem 2003 szeptemberében. Gellei számtalanszor visszanézte a meccset, türelmetlen lett csapata, mert nem szerezte meg a vezetést, és buta hibák jöttek, amit Verpakovskis kihasznált.
Arra persze nincs magyarázat, hogy a csak kontrázni tudó letteknek miért hagytunk esélyt a kontrára. Miért nem játszottunk türelmesebben? Jóllehet egy rigai döntetlen, és a lengyelek elleni itthoni győzelem is megfelelő lett volna, ehelyett nyilván két vereség jött. 

Erre a parttalan vitára jellemző, hogy míg Gera a Fulhammel valóban egy teljes szezon alatt nyújtott értékelhetőt, és az Európa Liga döntőjébe lőtte csapatát és Szabics Imrének is volt két jó hónapja Stuttgartban, de a hazai élvonal ennek ellenére nem szint.

Gellei szerint én kívülállóként sok mindent másként látok, mint ő belülről. Ahogy én is, a szurkolók is kívülállóként a sikertelenséget látjuk, és hogy kevés dologra lehet büszke a magyar futball. Megegyeztünk abban, hogy ők belsősként ezeket a kritikákat egészen másként élik meg, nekik mást jelent a siker, más a sikerélmény, mint nekünk.

Ettől a tény tény marad: Gellei bronzérem után vezetett egy válogatottat, Felcsútról eddig három játékos került a Videotonhoz. Amikor pedig 2012-ben eljött Felcsútról – a hivatalos indoklás szerint még hatékonyabb modellre állnak át - az MLSZ várta, mert a tapasztalatára szükség volt. Ezzel pedig inkább túlélő, mint nem.

Nála persze hatványozottan nagyobb túlélő Mezey György, akinek Kisteleki István elnöksége idején kellett távoznia az MLSZ-ből, ahogy Róth Antalnak és Nyilasi Tibornak is 2007-ben. Csányi Sándornál csak rövid ideig került vissza, de januártól eltávolították az edzőképzés éléről.

Mezey a már említett Felcsútra álmodta meg az összes mindaddig megvalósulatlan szakmai elképzelését. Mezeytől sokáig óvták a futballal a 2006-os elbukott választások után egyre inkább kacérkodó Orbánt. Végül mégis megkapta az irányítást.

2006-ban az akadémiákat egészen misztikus légkör vette körül, mert az MTK-nak rá építve bajnoki címet nyerni a felnőttek közt.

Mezey Felcsútra menekült, ott aztán végképp eredménykényszer nélkül dolgozhatott, mindent el tudott adni, sokáig mantrázta, hogy ő embereket nevel, nem játékosokat.

Amikor a Videoton mellett már nem vállalta a kettőt együtt, 2010-ben jött Gellei, ő is eredménykényszer, komolyabb számonkérés nélkül tette a dolgát. Az Agárdról átcsábított Juhász Tibor is elment mellőle, amikor a felfogásuk nem egyezett.

Aztán jött a portugál Paulo Sousa, mert Orbánnak elege lett abból, hogy az általa szervezett Puskás Suzuki kupákon csapata rendszerint statisztál. Sousa pedig csak annyit mondott, hogy ez egy múzeum. Gellei erről a mondatról nem hallott.

Amikor Sousa távozott, ifjabb Tajti Józsefé lett a minimális kontroll nélküli irányítás. Az ő pályája is tökéletes szimbólum, játékosként semmire sem vitte, édesapja nevének – ő sem kimagasló játékosa a Honvédnak -, illetve Mezeyhez való feltétlen lojalitásának köszönheti karrierjét. Neki kellene a gyerekekbe a futball iránti szeretet nevelnie, de kisugárzását jóindulattal lehet csak átlagosnak nevezni.

Az egész akadémiai rendszer átvilágítására azért is van nagy szükség, mert a gyűjtőhelye sokaknak, akik nem odavalók. Nem értenek a gyerekekhez, nincs meg a megfelelő képzettségük, pedagógiailag, pszichikailag nem elfogadhatók. A játékosmúltjukból, pontosabban egy-egy nevezetesebb meccsükből próbálnak élni. Felcsúton megfordult Bognár György vagy ifjabb Albert Flórián is.

Róth és az üres sablonok

Amióta tart a sorozat, eddig egyetlen gyalázkodó email sem érkezett, biztató szavak inkább. Róthról egyik olvasónk így formált véleményt: „bukása törvényszerű, mert egyszerűen nem kellően ért hozzá. Nincs meg hozzá a kellő nemzetközi tudása, tapasztalata, elemzőkészsége rendkívül rossz, a játékosokat nem tudja kellően felkészíteni, fanatizálni az adott mérkőzésre. Üres sablonokat használ.”

Gellei olyan környezetben hozta szóba a Feyenoordnál a profizmust magába szívó Róthot, hogy azt gondolom-e, egyedül ő a hibás a vereségekért?

"Természetesen nem, de hogy alaposabban, precízebb lehetett volna, abban biztos vagyok. A Feyenoord 20 évvel ezelőtti profizmusa, illetve a mostani profizmus között pedig egészen nagy szakadékot látok" - válaszoltam a 29 holland bajnokin háromszor eredményes Róthról. 

Tajtival, Alberttel egy újabb fejezetet is kezdhetnénk, hányan élnek az apjukból, annak nevéből. A jelentősebb futballkultúrákban nincsenek dinasztiák, nálunk a mesterség apáról fiúra száll (Bozsik Péter, Várhidi Péter), ahogy kevés produktummal, jó fizetéssel az anyagi biztonság is. (Hogy Mészöly Géza kivétel lesz-e, kiderül.) Ez egy igazi hungarikum. Miközben irtózatos pofonokat kaptunk válogatott és klubszinten egyaránt.

A sorozat befejező részében az egyik jeles tülekedő, az örökös főtitkár Berzi Sándor következik. Őt is csak Kisteleki tudta félreállítani, bár most egyre inkább szembetűnő a súlytalansága, még ha modora továbbra is lehengerlő.