A tiltott koreai gyümölcs, amiért megőrül Amerika

Az ESPN amerikai sportcsatorna május elején szokatlan üzletet kötött, megvették a dél-koreai baseballbajnokság, a KBO közvetítési jogait, és május 5-én, helyi idő szerint hajnali 1-kor neki is álltak közvetíteni a zárt kapus mérkőzéseket. Önmagában persze már az is jelzi, mekkora ínség van élő sportesemények terén, hogy az ESPN hajlandó élőben adni meccseket hajnalban, de a KBO vonzereje nemcsak abban rejlik, hogy meccset rendeznek koronavírus-járvány idején, hanem valójában egy két évtizede kultikus státuszban lévő piacot tágított ki az ESPN.

Mi is az a bat flip, és mi a baj vele?

A bat flip nem más, mint amikor egy ütőjátékos a labda elütése után hanyag mozdulattal eldobja az ütőjét, jelezve, hogy arra nincs már szüksége, ugyanis érzi, hogy hazafutás lesz a dologból, tehát sietség nélkül körbesétálhat a pálya négy bázisán. Ezt Amerikában a dobójátékos megalázásának tekintik. De a dolog vissza is üthet, mert ha valaki egy nagy ütést után sietve eldobja az ütőjét, aztán kiderül, hogy a labda nem szállt elég messzire, akkor kiejthetik az ütőjátékost szégyenszemre.

A bat flipből néha elég komoly balhé is van. A műfaj egyik legjobb MLB-beli művelője, a kubai Yasiel Puig például megfogadta, hogy odafigyel arra, ne hajigálja ösztönösen az ütőjét, mert ezzel hergeli az ellenfeleket. 2015-ben Jose Bautista a Toronto Blue Jays játékosaként a rájátszásban hajította el az ütőjét a Texas Rangers elleni meccsen egy hazafutást érő ütésnél, ami után a sportág legnagyobbjai akadtak ki rá.

Az akkor a Rangersben játszó Cole Hamels, a korábbi 12-szeres All-Star, egyszeres bajnok Mike Schmidt, illetve minden idők egyik legjobb dobójátékosa, Goose Gossage is kritizálta Bautistát. Gossage egész egyszerűen azt mondta, hogy

A szurkolók viszont imádják az ütődobálást, és nem csak a botrányfaktor miatt, a KBO-val most pedig igazi bat flip-orgiát kaptak az amerikaiak. Pedig Dél-Korea, a legtöbb ázsiai országhoz hasonlóan igen jelentős kulturális értékként kezeli a tiszteletet. Hogy akkor miért alapvetés ott a a bat flip – vagy ahogy ők hívják, a ppa dun –, miközben Amerikában megalázónak tartják ugyanazt, az meglehetősen hosszú és kacifántos történet. Olyannyira, hogy némi meghasonuláshoz is vezet. Az amerikai bajnokságba vágyó koreai sztárok ugyanis tudatosan próbálják visszafogni magukat az MLB-be igazolásra készülve, hogy mire az USA-ba kerülnek, már ne hajigáljanak ugyanúgy, ahogy odahaza, a közönség szórakoztatására.

Művészi szintre emelték

A koreai bajnokság leglátványosabb jeleneteit 2002-ben kezdte el importálni Amerika felé Dan Kurz, a mykbo.net alapítója és szerkesztője, de az ütőhajigálás leginkább a 2010-es második felében lett a szurkolók kedvence. Amikor Mina Kimes, az ESPN újságírója elhatározta, hogy Dél-Koreába repül, hogy kiderítse, pontosan honnan is ered a furcsa dolog, eleinte csak falakba ütközött.

Kimes a profi játékosok, elsősorban a leglátványosabb bat flipperek között érdeklődött arról, hogy miért is dobálják az ütőket, és a nézők szórakoztatását hozta fel fő szempontként. A koreai játékosok viszont morózus arccal mindent tagadtak, és olyanokat mondtak, hogy így születtek, észre sem veszik, hogy kirepül az ütő a kezükből, annyira természetes számukra a dolog. Pedig világos, hogy nem az, különben nem lenne külön művészeti ág a bat flip, annyiféle dobással, ahány játékos van a KBO-ban.

Dzseon Dzsunu (Jeon Jun-woo) például annyira tökélyre fejlesztette a bat flipet, hogy szinte nem is látszik a pillanat, amikor az ütőmozdulat átalakul az ütő eldobásába.

Hasonló stílust képvisel a KBO egyik legnépszerűbb játékosa, már csak a puszta méretei miatt is tekintélyt parancsoló, 187 centije mellé 130 kilós Csö Dzsunszok (Choi Joon-suk), aki ugyancsak a lehető leglazábban szabadul meg az ütés után az ütőtől.

Dzseong Hun (Jung Hoon) egy fokkal tovább pörgeti a bat flipet, nála teljesen természetellenes irányba indul el az ütő.

A csúcsot viszont alighanem Hvang Dzsekjun (Hwang Jae-gyun) 2015-ös dobása jelenti, aki kedélyesen megvárta, amíg az elütött labda a nézőtérre száll, eközben a levegőben tartotta az ütőjét, majd amint bebizonyosodott, hogy hazafutás lesz a vége, lazán felhajította az égbe ütőt. A videó a teljes amerikai sportsajtót bejárta akkor.

Ami feltűnő még a KBO-ban, hogy látszólag ész nélkül dobálják az ütőt, függetlenül attól, hogy mi történik a pályán. Amerikában, az MLB-ben többnyire csak a hazafutásra esélyes ütésnél szabadulnak meg egyesek az ütőjüktől – hiszen ekkor egy jó ideig nem is lesz rá szükségük –, Koreában viszont a legapróbb ütéseknél, vagy az ismétlést hozó hibás labdánál is eldobják. 

Ez nagyjából olyan, mintha a világ egyik részén a kapu sarka felé tartó 40 méteres bombákat kezdenék ünnepelni még az esetleges gól előtt, máshol meg minden erős lövés után indulna a buli, függetlenül attól, hogy az góllal, védéssel, kapufával, vagy netalán bedobással zárul. Ez is jól mutatja, hogy a koreai baseballba ennyire beleépült ez a játékelem.

Hétpecsétes titok?

De mi lehet az oka, hogy ekkora eltérés van a két ország szokásai között? Ahogy már fent említettük, eleinte a koreai játékosok sem nagyon akarták elismerni, hogy tudatos dologról van szó. Az országba látogató Kimesnak egy utánpótlásedző segített megérteni, hogy mégis honnan ered a ppa dun hagyománya Dél-Koreában.

A baseballt amerikai misszionáriusok vitték magukkal Koreába 1904-ben, ám a sportág megismertetésén túl nem volt komoly hatásuk, nem mintha ez nem lett volna elég persze, hiszen az ország legnépszerűbb sportjáról beszélünk.

Sokkal jelentősebb volt a baseball kultúrájára nézve az 1910-45 közötti japán megszállás. Ez idő alatt a koreai iskolákban a koreai történelem és nyelv oktatása helyett a Japánban is népszerű baseball lett az egyik fő területe az oktatásnak. Ez annak is teret nyitott, hogy a koreaiak a tudásukat kihasználva legalább a baseballban megpróbálhatták megleckéztetni az őket elnyomó japánokat.

A sportág népszerűsége a japánok kivonulása után is megmaradt, 1982-ben, a KBO (Korean Baseball Organization) megalapításával pedig szervezett, profi keretek közé került. A legelső mérkőzésen az akkori elnök, a hatalmat puccsal megszerző Cson Duhvan (Chun Doo-hwan) végezte el az ünnepélyes kezdődobást, nem véletlenül. Szerette volna, ha a liga szimbolikus szerepet tölt Dél-Koreában, és az emberek inkább a lelátón vezetik le a feszültséget, és nem a kormányát szidják. A terv nem annyira jött be, és 1988-ban politikai zavargások hatására megindult az ország demokratikus rendszerre való átállása.

Ha nem is elsősorban Csonnak köszönhetően, de a baseball beleivódott a koreai kultúrába, főként egy 1982-es, Japán elleni mérkőzés után, amin egy legendássá vált játékkal egyenlítettek  ellen, majd később meg is nyerték a mérkőzést.

A koreai baseball azóta sokat fejlődött: 1982-ben megnyerték az amatőr világbajnokságot, 2008-ban, Pekingben olimpiai bajnok lett a válogatott (az elődöntőben Japánt verték), a vb helyét mostanra átvevő World Baseball Classicon pedig egy ezüst- és egy bronzérmük van eddig.

A kultúrforradalmár

Dél-Koreának tehát az eredményeket figyelembe véve sikerült kilépni Japán árnyékából, ám a játék stílusa még mindig a korábbi elnyomóét tükrözte: rendkívül repetatív, tiszteletalapú volt az egész felfogás. Amit a leginkább Japánból érkező az edző mondott, az úgy is volt. A folyamatosan növekvő népszerűségű sportágban aztán az 1990-es években felbukkant egy merőben új figura, az újonc Jang Dzsunhjuk (Yang Joon-hyuk), aki nem volt hajlandó az évtizedes hagyományokat követni, és meg akarta mutatni, hogy mennyire élvezi a játékot. Már azzal is feltűnést keltett és nemtetszést váltott ki, hogy ki volt lyukasztva a füle, de azzal az ellenfelek szurkolóit is maga ellen fordította, hogy a hazafutásait égbe emelt kézzel, eldobott ütővel ünnepelte. Nem ritkán ramennel próbálták leönteni a lelátóról, annyira nem bírták elviselni, amit művel.

Jang imádta, hogy sikerült felkavarnia végre kicsit a koreai baseball állóvizét azzal, hogy nem fapofával nézte végig saját és más sikereit. Ő volt az első, aki elkezdte dobálni az ütőjét, de hamar lettek követői. Persze rengeteget segített, hogy a koreai baseball egyik legnagyobb játékosa lett az évek alatt, nem pedig csak egy tucatjátékos volt. Az évtized végére már legalább tízen dobálták az ütőt egy-egy nagyobb ütés után, és ahogy a 2000-es években még nagyobbra nőtt a baseball Dél-Koreában, szép lassan a játék szerves részévé vált az ütődobálás. Olyannyira, hogy még edzésen is gyakorolták a ppa dunt a játékosok, hogy meccsen biztosan jól menjen.

De akkor miért tagadták, hogy szándékos lenne a dolog? Leginkább azért, mert sosem ismernék el egy amerikai újságírónak, hogy a náluk tiszteletlennek tartott mozdulat Dél-Koreában a szórakoztatás része. Főleg, hogy az amerikai játékosok veszélyesnek is tartják a mozdulatot, hiszen bárkit eltalálhat a szálló ütő. A koreai játékosok viszont, mivel a nem túl népes utánpótlásligákban együtt nőnek fel, nagyjából mind ismerik egymást, és eszük ágában sincs sérülést okozni, ezért is gyakorolnak edzésen, hogy biztos jó helyre menjen az ütő.

Megőrülnek a lelátón

A zárt kapus mérkőzések miatt KBO egyik leglátványosabb részét nem láthatják a közvetítések miatt virrasztó amerikai szurkolók: a lelátón tapasztalható szó szerinti őrületet. A meccsek legeleje nagyjából ugyanolyan, mint az MLB-ben, leszámítva, hogy Dél-Koreában a szárított tintahal és a ramen számít nézőtéri csemegének a hot-dog helyett. De amint a hazai csapat legjobbjai kerülnek a főszerepbe, minden egy K-pop-koncertté alakul át.

A csapatoknak külön szurkolócsoportjaik és vezérszurkolóik vannak (ők maradtak a zárt kapu mellett is, és elég bizarr látvány, ahogy egy üres stadionban táncolnak a színpadon a tévénézők kedvéért), a legtöbb játékosnak saját bevonulózenéje van, ezek közül többet külön nekik írnak. A puszani Lotte Giants szurkolócsoportot tartják a legvérmesebbnek – a szurkolóik felfújt, narancssárga szemeteszacskóval a fejükön ugrálnak és énekelnek. Nehéz is szavakba önteni, mi minden zajlik meccs közben, inkább nézzék meg az alábbi videót, és elöljáróban csak annyit, hogy a Lotte cheermasterje például nagyobb híresség, mint a liga játékosainak többsége.

A narancs szemeteszsák egyébként nem véletlen van náluk, mert abba szedik a szemetet a mérkőzés végén, de hát ha közben szurkolásra is lehet használni, miért ne tennék? Szemétszedés és szemeteszacskó most nincs, a táncosok viszont az üres stadionnak, és a tévé elé kényszerülő koreai és most már amerikai nézőknek is rázzák.

Források: ESPN 1 | 2 | Great Big Story

(Borítókép:  A dél-koreai KBO baseball-ligában szereplő SK Wyverns táncosai 2020. május 5-én, egy zárt kapus mérkőzésen. Fotó: Chung Sung-Jun / Getty Images Hungary)