A tibeti csodaszerzetes, aki átverte Amerikát

2020.04.01. 00:03 Módosítva: 2020.04.01. 01:17

1985-ben még teljesen más korszakban járt a világ és a sportélet is: a széles körben elérhető internet, és így a villámgyorsan beszerezhető, szinte korlátlan információmennyiség még sehol nem volt, mivel 1985-ben összesen 2000 számítógép hálózatát jelentette az internet. Így az amerikai Sports Illustrated újság  könnyedén alkotta meg minden idők egyik leghíresebb áprilisi tréfáját: a hihetetlen baseballtehetség történetét, aki 270 km/h-val tudta dobni a labdát abban a korban, amikor a 170 km/h-s dobás is csodának számított. Ez Sidd Finch és az ő legendás átverése.

A Sports Illustrated által 1985. április 1-én bemutatott kamu szupertehetség a Hayden „Sidd” Finch nevet kapta. A Sidd a Buddha születési nevére, a Siddharthára, magyar átírásban Sziddhárthára utal, ennek jelentése „Ő, aki eléri a céljait”.

Nem véletlen választották a szanszkrit vonalat: a történet szerint az 1985-ben felbukkant, akkor 28 éves dobófenomén egy angliai árvaházban felnőtt fiú volt, akit később Francis Whyte-Finch régész fogadott örökbe. Whyte-Finch aztán Nepálban, egy himalájai repülőgép-balesetben vesztette életét, és a vezetékneve felét rejtélyes okokból elhagyó Finch részben ezért is utazott Nepálba hosszabb időre, mielőtt egy nagyon rövid időszakra beiratkozott volna a Harvardra.

A sztori szerint a 193 centis, magas, vékony figura különös ismertetőjegyei egy kürt, illetve a Nepálból magával hozott tálja és takarója voltak, más tulajdona nem is nagyon volt, és másra nem is nagyon vágyott. A hosszú ideig a nepáli buddhista szerzetesek között tartózkodó Finch itt tanulta meg, hogyan hozza tökéletes összhangba az elméjét és a testét, és ennek köszönhetően hogyan tudjon felfoghatatlan erővel és pontossággal eldobni tárgyakat – például egy baseball-labdát.

A kitalált történet szerint Finch egy alsóligás meccsen szólította meg a profiligás (MLB) New York Mets egyik játékosmegfigyelőjét, akit pár hajszálpontos, emellett irtózatosan erős dobással meg is győzött a képességeiről. Bob Schaefer hamar beajánlotta a csapathoz a tehetséget, aki meglepetésre pár furcsa feltétellel élt:

  • nem akart előre szerződést aláírni, mert nem volt biztos benne, hogy elkötelezné magát a profi karrier mellett,
  • emiatt viszont teljes titoktartást,
  • és a pár rövid edzést leszámítva tökéletes magányt kért.

A Mets vonakodva, de mindent megadott neki, és amikor Finch megérkezett Floridába,

totális ámulattal fogadták a tibeti csodaszerzetes 270 km/h-s sebességű dobásait.

Legalábbis a történet szerint, mert ugye az egész átverés volt.

Egy véletlennek köszönhető az egész

A nagy átverés onnan indult ki, hogy az 1985-ös évet tervezve feltűnt a Sports Illustrated akkori főszerkesztőjének, Mark Mulvoynak, hogy április 1-je hétfőre, a lap megjelenési napjára esik majd 1985-ben, úgyhogy kitalálta, hogy szórakoznak egy kicsit. Az anyagra a lap egyik legjobb újságíróját, George Plimptont kérte fel, eredetileg azzal az ötlettel, hogy szedje össze az elmúlt évtizedek legjobb sportos áprilisi tréfáit. Plimpton viszont nem tudott összeszedni egy cikkre való, kellően ötletes mennyiséget, úgyhogy végül abban maradtak Mulvoyjal, hogy kitalálja a saját átverését. Az pedig Plimptonhoz méltóan annyira mélyre és kidolgozottra sikerült, hogy hatalmasat ütött.

A baseballszezon tradicionálisan áprilisi kezdete miatt természetesnek tűnt, hogy egy baseballos történetet talál ki, és mivel Plimpton a kiadóján keresztül jól ismerte a New York Mets akkori tulajdonosát, Nelson Doubledayt (az ő kiadójánál jelentek meg Plimpton könyvei), így abban is gyorsan megegyeztek, hogy a Metsnél rendezik meg a nagy átverést.

Plimpton híres volt arról, hogy amatőr résztvevői szemszögből mutatott be több embert próbáló sportágat. 1958-ban a profi baseballozók ellen próbálkozott meg az MLB egyik bemutatómeccsén, Archie Moore és Sugar Ray Robinson ellen a profi boksz világát próbálta ki három menetben, 1963-ban pedig a Detroit Lions NFL-csapat nyári edzőtáborát csinálta végig csereirányítóként. Később pedig az NHL-be is eljutott: a Boston Bruinsnál edzett annyit és olyan keményen, hogy kapusként pályára küldték egy előszezonmeccsen. Az így gyűjtött tapasztalatok többségéből könyvet, a többiből cikket, vagy cikksorozatot írt, tehát elég jó rálátása volt a sportvilágra.

Az önleleplező átverés

Maga a sztori egyébként azonnal le is lőtte a poént, ha valaki tudta, mit és hol kell figyelni. Az 1985-ben megjelent cikk a „The Curious Case of Sidd Finch”, vagyis Sidd Finch különös élete címet kapta, de nem itt, hanem az alcímben volt a lényeg.

He’s a pitcher, part yogi and part recluse. Impressively liberated from our opulent life-style, Sidd’s deciding about yoga —and his future in baseball

– írták, összefoglalva, hogy Finch egy dobójátékos, részben jógi, részben remete, aki a fényűző életmódot maga mögött hagyva a jóga és a profi baseballkarrier között vacillál. Ha a fenti rész szavainak első betűit összeolvassuk, meg is kapjuk az SI önleleplezését, vagyis a Happy April Fool's Day – boldog bolondok napját! mondatot, az utalós tagmondat „a fib” – vagy „egy füllentés” kiegészítésével.

Filmbe illő módon állt össze a stáb

Addig minden rendben volt, hogy a Sports Illustrated irodájában kitalálták, majd Plimpton megírta a történetet, a magazinba viszont képek is kellettek. Emiatt Plimptonhoz mérve legalább akkora szerephez jutott a többszörös díjnyertes fotós, Lane Stewart, akinek úgy kellett tálalnia képekben egy teljesen kitalált történetet, hogy az hihető legyen. Stewart híres volt a Sports Illustratednél arról, hogy utazott a legfurcsább kihívásokra, és előszeretettel próbálkozott meg olyan anyagokkal, amikor a semmiből kellett kihozni valamit. Fel is kereste egy közeli barátját, Joe Bertont az üggyel kapcsolatban: 

– Joe, a Metsnél van egy dobójátékos, akit le kell fotóznom Floridában. Kürtön játszik, csak egy takarója és egy evésre használt tálja van, és egy fél pár bakancsban dobál a fazon, de így is 270 km/h-val süvítenek a labdái. El tudsz velem jönni?

– Hogyne!

– Van viszont egy bökkenő: neked kellene ennek a dobójátékosnak lenni.

– Hogy mi?

idézte fel az 1985-ös fotózást megelőző telefonbeszélgetést Stewart évekkel később.

Berton rajztanárként dolgozott egy chicagói középiskolában, nem sok köze volt a profi baseballhoz, de kedvet kapott a dologhoz, így lementek Floridába, ahol villámgyorsan meg is voltak mindennel. Összesen két óra alatt megcsinálták az összes illusztrációt a Mets floridai edzőtáborában.

A strandon készített képekkel egyébként majdnem lebuktak, mert Berton Mets-mezben sétálgatott, ezért több járókelőnek is feltűnt a 193 centis magasságával és persze a mezével, de igyekezett gyorsan elütni a dolgot annyival, hogy egy marginális Mets-játékos, aki kiment gyakorolni az óceánpartra. Berton megjelenítése viszont nem volt elég önmagában, mert illusztrálni kellett a cikk többi, kitalált megszólalóját is, plusz jól mutatott volna egy fotó Finch harvardi kollégiumi szobájáról. Utóbbit a lap művészeti igazgatójának fia szolgáltatta, aki épp akkor a Harvardon tanult. 

A cikk elkészülte után Plimpton egyébként pont amiatt aggódott, amitől végül hihető lett a cikk: úgy érezte, hogy talán túlságosan jól kidolgozta Finch karakterét, hogy a kürt, az árvaházban nevelkedés, vagy épp a hátrafelé fordított sapka már túl sok lett. Végül nem ez lett a legnagyobb árulkodó jel: Plimpton később egy tévéinterjú alatt elismerte, hogy a 168 mérföld/órás dobósebesség elütés volt, ami a később megjelent cikkben is úgy maradt, eredetileg csak 138 mérföld/órát akart írni, ez hihetőbbnek tűnt az akkori rekordnak számító 105-höz képest. Ugyanakkor a 168-as, 270 km/h-nak megfelelő dobás hiába volt őrületes túlzás, valahogy senki nem akadt fenn a dolgon.

Üdvözlettel, egy volt olvasójuk!

A figyelmes olvasók hamar leszűrhették, hogy átveréssel van dolguk, ám az általános vélekedés mégis igaznak tartotta a cikket. Már csak azért is, mert a mértékadónak tartott Sports Illustrated korábban sosem közölt hasonló átverést. És mivel a Mets edzőtábora, a játékosai, az edzői valósak voltak, az olvasók, főleg a csapat szurkolói joggal hihették, hogy egy csodára bukkant a New York-i csapat.

Miért is gondolták volna, hogy a Sports Illustrated 14 oldalt fog pazarolni egy olyan baseballjátékosra, aki nem létezik.

A cikk megjelenése után a laphoz és a csapathoz is százával érkeztek a levelek a rajongóktól újabb és újabb információkat kérve a csodajátékosról – a Sports Illustrated nagyjából 2000 levelet kapott. De nem csak szurkolók jelentkeztek nagy lendülettel: a Mets körül mozgolódó szakírók tajtékzottak, amiért nekik nem szóltak a szupertehetség érkezéséről, de a főnökeik ugyanúgy kiakadtak rájuk, mondván, ha egész nap a csapat körül legyeskednek, akkor hogyan nem tűnhetett fel nekik egy ilyen jelenség.

De nem csak ők dőltek be a dolognak: a baseball-liga (MLB) akkori főnöke, Peter Ueberroth később elmondta a fotókat készítő Stewartnak, hogy a cikk megjelenése után két csapat általános igazgatója is felhívta otthon, hogy a játékos felől érdeklődjenek. A lóvá tettek sorát erősítette a Life Magazine, a floridai St. Petersburg Times és az akkori New York-i szenátor, Daniel Patrick Moynihan, akin gyermeki lelkesedés lett úrrá, hogy kedvenc csapata egy sosem hallott világsztárral erősített.

A legszebb az egészben persze, hogy volt olyan rádiós műsorvezető, aki élő adásban állította, látta Finch dobásait, és teljesen elámult azoktól. Ez persze nem történhetett meg, hiszen Finch soha nem dobált éles körülmények között a Mets edzésein, csak a pár elkészült képhez pózolt.

Ha nem is baseballsztárt, de egy sztárt azért felfedeztek

A Sports Illustrated kiadója sem örült teljesen a dolognak elsőre, mert attól tartottak, hogy a hirdetők nagy része elpártol majd tőlük egy nyilvánvaló hazugságra, átverésre épülő cikk miatt. Ez nem történt meg, páran viszont mérgükben lemondták az előfizetésüket. Egyébként nagyjából 40-48 óra után viszont lepörgött a dolog, az SI a náluk érdeklődő más sajtóorgánumoknak elismerte, hogy kitalált volt a történet. Így nagyjából mindenki értesült arról, hogy az egész csak egy tréfa volt, ami után Berton persze majdnem akkora sztár lett, mint amekkora 270 km/h-s dobósebességgel rendelkező játékosként lehetett volna. Tévéstábok tucatjai lepték el Berton chicagói iskolája és otthona környékét, mindenki interjút akart vele csinálni, és levideózni, ahogy a fél pár bakancsban dobál.

Egy időre valóban Sidd Finch lett belőle. Olyannyira, hogy pár hónappal később még Angliában, egy oxfordi kocsmában is felismerte valaki Sidd Finchként.

Ráadásul kicsit tovább tekerte a dolgot a Sport Illustrated. A magazin egy héttel az eredeti cikk után, a szezon kezdetekor a cikk folytatásában arról írt, hogy a rejtélyes tehetség, Finch rejtélyes módon eltűnt a Mets edzőtáborából. Aláírt szerződés nélkül távozott valahova, vagyis nem a baseballkarriert választotta. A lap csak két héttel az eredeti cikk után hozta le a hasábjain, amit akkorra azért már majdnem mindenki sejtett: az egész egy április 1-jei tréfa volt.

A végén azért maga a Mets is rátett egy lapáttal. Röviddel az átverés leleplezése után hivatalos visszavonulási ceremóniát tartottak Sidd Finchnek, ahol óriási ováció mellett búcsúztatta el a közönség Joe Bertont.

Sorra nyomták a kezembe a baseball-labdákat, hogy írjam alá azokat, az elsőn már ott volt a két legendás Mets-játékos, Dwight Gooden és Gary Carter aláírása. Felnéztem, és azt mondtam a labda tulajdonosának, hogy nem akarhatja, hogy én is aláírjam ezt, hiszen Gooden és Carter szerepelnek rajta. De addig erősködött az illető, hogy végül ráírtam Sidd Finch nevét, és mentem tovább, hogy aláírjam a többi labdát is

– mondta el Berton.

Plimpton egyébként annyira összenőtt a történettel, hogy két évvel egy regénnyé bővítette ki az 1985-ös cikket. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Bertontól néha még azóta is kérnek egy-egy aláírást, ha kinéz egy baseballmeccsre Chicagóban.

Tibeti csodadobó ide vagy oda, a Mets 1986-ban a villámkezű Finch nélkül bajnoki címig menetelt, a csapat történetében másodszor, azóta is utoljára.

Megcsinálható még egy ilyen történet?

Azt gondolnánk, hogy az internet korában már nem, de több példa is van, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Pár évvel ezelőtt egy nyíltan hirdetett összeesküvés-elméleti napra készült chemtrailes interjút vettek véresen komolyan az Indexen való megjelenése után, de maga a Sports Illustrated is eljátszotta a Finch-dolgot másodszorra is.

17 évvel később, 2002-ben a teniszező Anna Kurnyikova sikereit meglovagolva kreáltak egy 17 éves üzbég tenisztehetséget, Simonya Popovát. A cikk nem április 1-én jött ki, és nem volt olyan jól tálalva, mint az 1985-ös Sidd Finch-sztori, ráadásul a negyedik bekezdésben bele is írták, hogy a teniszező nem létezik, kitalált alak. De mégis megindult a pletykagyár a szupertehetségről, akit az olvasók többsége valódi sportolónak gondolt. 

Források: Sports Illustrated 1 | 2  | ESPN 30 for 30 shorts (dokumentumfilm)