Mesterségünk címere – az újságírás tanulható tudomány

Harle Tomival harminchárom éve hozott össze először a jó sorsom, méghozzá festői, már-már romantikus környezetben: a sziráki kastélyban. Félreértés ne essék, szigorúan munkáról volt szó 1987 nyarán, jómagam a sakkvilágbajnoki zónaközi döntő sajtófőnökeként költöztem be egy hónapra a sokcsillagos Teleki–Degenfeld-kastélyszállóba, Tomi pedig a Népsport ifjú munkatársaként tudósított az újság címlapjára kívánkozó eseményről.

Fiatal barátom már akkor ígéretesen bontogatta a szárnyait, a sokak által fűrészpor-szárazságúnak tartott sakkversenyről szóló tudósításaiban ilyen és ehhez hasonló mondatok jöttek elő a tollából: „Malacsülttel, Campomanes- és legénytáncoltatással, ahogy mondani szokás: igazi dínomdánommal búcsúztatta Szirák a 27 napos, maratoni vetélkedés résztvevőit.”

A kevésbé élemedett korú olvasó kedvéért elárulom, a Fülöp-szigeteki Florencio Campomanes volt akkoriban a nemzetközi szövetség, a FIDE elnöke, imádott teniszezni, szerette a steaket és a csinos nőket, ilyen tekintetben nem különbözött sem a sajtófőnöktől, sem pedig a sportlap ifjú tudósítójától. De ez tényleg csak mellékszál, és még az is elképzelhető, hogy Tomi – aki az eltelt évtizedekben Harle tanár úrrá érett – csaknem 500 oldalas tankönyvében megdorgálna az efféle intimpistáskodásért, hiszen az újságíró még véletlenül se legyen tolakodó, ne tolja előtérbe saját személyét, mert nem ez a dolga.

Tamás – most már maradjunk ennél a megszólításnál – ugyanis nyolc éve írt egy nagyszerű, mondhatni korszakos könyvet Az újságírás mestersége és művészete címmel, és mivel a mi szakmánk az egyik leggyorsabban változó és ezért pillanatok alatt elavuló hivatás, a szerző néhány héttel ezelőtt, nyolc év elteltével megjelentette a második, bővített kiadást. 

Óriási szükség volt erre, mert az eltelt nyolc évben minden a feje tetejére állt a zsurnalisztikában. A legfontosabb – a hagyománytisztelők szemében szentségtörésnek számító – változás: a nyomtatott sajtó lassan megszűnik, elenyészik, kimegy a divatból, a mai fiatalok, de már a középkorúak is a laptopjukról, mobiltelefonjukról értesülnek a világ történéseiről, a metrón, villamoson, buszon már olyan ritka az újságjába temetkező utas, mint a fehér holló. 

Harle tanár úr pedig halad a korral, a bővített kiadásban már szót ejt egy új műfajról, a percről percre történő eseménytudósításról, ami értelemszerűen printben elképzelhetetlen, kizárólag az online újságírás sajátja.

A vaskos tankönyvből persze nem hiányzik a műfajelmélet sem, a laikus – és egy-két, önmagát profinak gondoló kolléga – értesülhet arról, mi fán terem a hír, a tudósítás, a ténycikk, az elemzés, a riport, a glossza, a jegyzet, megtanulhatjuk, hogyan kell tömören, lényegre törően, s ha szükséges, színesen, de még véletlenül sem dagályosan, terjengősen fogalmazni. 

A könyv egész egyszerűen tökéletes, ami ebben nem szerepel, azt nem is érdemes tudni az újságírás – mesterségéről? Művészetéről? Mindkettőről, mert a mi gyönyörű szakmánk egyszerre mesterség és művészet, már persze ha olyan szinten műveljük, ahogy Harle tanár úr oktatja.  

Az meg már tényleg csak hab a tortán és kebeldagasztó büszkeségre okot adó apróság, hogy az elképesztően friss és rövid határidővel elkészült könyvben még 2020 novemberében megjelent cikkekből is szerepelnek példák, bizony, bizony, a mi Indexünkből is, mi több, ha a 355. oldalra lapoznak, ott példaként – nem elrettentő... – e sorok írójának egyik dolgozata is feltűnik. 

Szóval, ahogy a szerző a bevezetőben írja, kalandra hívja olvasóit, és kiváltképp rokonszenves a felszólítás:

Ebbe a könyvbe jegyzetelni, firkálgatni, vonalakat húzogatni, a lapokat hajtogatni, összegyűrni, rongyosra használni szigorúan szabad!

Én már engedtem is a kapacitálásnak...

Harle Tamás: Az újságírás mestersége és művészete, Kék Európa Stúdió, 479. l. 

(Borítókép: Bánkúti Sándor / Index)